Stanczel Dóra

Önkereső északiak

Parishphoto 2006*

A 1996 óta minden év novemberében megrendezett párizsi nemzetközi fotográfiai szalon, a ParisPhoto a modern fotográfia nagyjainak bemutatása mellett a kortárs fotó új tendenciáinak megismerésére is lehetőséget ad. Ez évben a skandináv kortárs fotográfia került előtérbe, a háromszázból válogatott, nyolc meghívott galéria képviseletében.
Walker Evans már a hetvenes években felismerte, hogy „a fotográfiának az égvilágon semmi köze a művészethez. Épp ezért önmagában véve művészet”. Korai felismerése azonban csak a kilencvenes évek elején diadalmaskodott, amikor a fotográfia önálló művészeti ágként elismertté vált és megtalálta helyét a képzőművészetben, eltávolodva a tradicionális dokumentumfotográfiától. Az ilyen fotográfia kizárólagos célja egy, művészi folyamaton keresztül megvalósuló kép létrehozatala, ahol a művész legtöbbször egy szituációt rendez meg. Az alkotói pillanat nem azonos a kép filmre rögzítésének pillanatával, hanem annál sokkal hosszabb és összetettebb folyamat. A művészi elképzelés, az elkészítés folyamata és az elkészült kép együttesen alkotja a művet, és nem pusztán a technikai tudás eredményezi azt. További sajátossága lehet a kortárs fotónak a szöveggel való kiegészítés, mely a művész szerepét és művének lényegét hangsúlyozza. Az elkészült fotográfia nem csak mint papíron előhívott mű, hanem mint kiállításra szánt darab vagy publikációra hivatott kép is funkcionál. Ez az új felfogás a fotográfia határainak kiszélesítéséhez vezetett.
Mindezt alátámasztja a svéd Année Olofsson példája. Olofsson a családi fészek titkait tárja elénk videón és fényképeken keresztül, melyek közül egyeseket hanggal egészít ki. A negyvenéves művésznő családjával és barátaival való szoros kapcsolatán keresztül fedezi fel önmagát. Munkája azonban nem pusztán önmagára irányul, hiszen a társadalom által szentesített apa-gyerek kapcsolatot konfrontálja a freudi értelemben vett családi viszonylatokkal, ahol a kislány első szereleme az apában testesül meg. Legismertebb portrésorozata, melyen a háttal fényképezett művész testszínű ruhája alatt kezek tapogatnak, komoly érzelmi feszültséget sugall. Az intim kapcsolatot feltételező szituációban a rejtett bőrfelszínt érintő kéz jelen esetben a művész apjáé. A művész a férfi-nő kapcsolat tabukat döntő felfedezésére indul; a képeken érzékelhető, feszültséget keltő csend erős érzelmi töltettel ruházza fel munkáját. Videóin mintha Bergman filmjeinek szereplőit látnánk, akik tekintetükkel kommunikálva töltik be családi tereik csendjét. Az otthon falai jelennek meg Olofsson ParisPhoton bemutatott munkáján is. A nagyméretű fényképeken a virágmintás tapéta előtt háttal álló művész falhoz nyomott füllel hallgatózik. A Beszélgetés, élet a szigeten – az anya címet viselő, hanggal kiegészített fotográfia nemcsak vizuálisan erőteljes, de hanganyagával is vonzó: a kiválóan szabályozott hang csak a képhez közel tartott füllel hallható. Ily módon a néző a kép részévé válik, a képen jelen lévő művész szerepébe bújva, aki titkokat hallgat, rejtélyeket kutat. A hanganyag azonban jelentéktelen dolgokat tár fel, bizonyítva leselkedő természetünk haszontalanságát. A néző mintegy megismétli a képen látható szituációt – a csapdaként működő hanganyag a családi fészek falai mögött rejtőző ismeretlen kutatására késztet, mely pszichológiai értelemben vett az elfojtottal, elhallgatottal azonosítható. Olofsson ily módon sikerrel közvetíti mondanivalóját, a nézőt hasonló önkutatásra motiválva.
Ezt a személyiségre irányuló figyelmet fedezhetjük fel Elina Brotherus finn fotográfus munkáján is (aki 2005-ben kiérdemelte a francia Niepce Díjat, melyet 1955 óta fiatal fotográfusok munkája elismeréseként adnak). Az 1999-től nemzetközileg is befutott fiatal fotográfus a klasszikus figurális festészet esztétikáját és tematikáját jeleníti meg a fotográfia eszközeivel. Mint a festőket, őt is a fény, a szín, a kompozíció, a figura térbe helyezése foglalkoztatja. A festészet elemi kérdésein keresztül jut el klasszikus festményekre való utalásokhoz. Nem pontos másolatokról van szó, hanem egyes képek hangulatáról, ahol a főszereplőt maga a művész testesíti meg; így felismerhetjük többek között Caspar David Friedrich sziklán álló alakját vagy Bonnard fürdőzőit. Brotherus nemhiába nevezi ezt a sorozatot „új festészetnek”, hiszen a hat éve elkezdett sorozat grafikai ereje, színkezelése egy újfajta „festészet” igényét jelzi. A legtöbbször önmagát fényképező művészt nem az önmagára irányuló figyelem, hanem egy új esztétika megalapozása mozgatja. Mindezt alátámasztja testtanulmányokkal foglalkozó sorozata is, ahol meztelen testét modellként használja, de a modellként megjelenő művész soha nem néz fényképezőgépbe – még személyes vonatkozású képein sem, ahol általában háttal, felöltözve jelenik meg. A nézővel való konfrontációt kerülő művésznő minderről így vélekedik: „Szeretem a hátat. A hát nyugodt, diszkrét, illedelmes és távoli. Semmivel nem állítja szembe a nézőt, mint ahogy azt egy közvetlen tekintet tenné. A helyzet nem a konfrontációra, hanem a szemlélődésre invitál.” A fényképein megjelenő tájképek gazdagsága, párosítva a hatalmas terek ürességével, ambivalens hangulatot sugall: a tájban való gyönyörködésen túl a terek „hideg üressége”, a nézőt misztikus és kételyekkel teli világba helyezi. A kép közepén háttal megjelenő emberi alak is szemlélődésre késztet. Ez a merengő alak maga a művész: teste érzelmi bizonytalanságot keltő pozíciót tölt be képein. A saját magát a középpontba helyező művész törékeny énjén keresztül teremt újfajta fotográfiai esztétikát.
Joonas Ahlava nem direkt módon keresi énjét, hanem szerettei képre rögzítésén keresztül jut el ahhoz. Ez a fiatal finn fotográfus a rá hatást gyakorló embereket fényképezi. Egy belső kutatás során választja ki a pozitív vagy negatív benyomást keltő embereket, akiket fotóstúdiójába invitál egy portréra. A tizennyolc képből álló sorozat színekre és formákra egyszerűsíti a képeket. A sziluettek sajátossága színkezelésükben és kontrasztjukban rejlik. A sorozat első portréi két szín kontrasztjából állnak, majd egy színre és annak egy árnyalatára redukálódnak. Mindez egyes portrék esetében egy majdnem egyszínű felületet eredményez, ahol még az is kétséges, hogy a figura szemben vagy háttal látható. A sorozat nagy formátuma (188×150 cm) ad nyomatékot mindennek, ahol az elbizonytalanodott néző egy színes felszín közelről-távolról való vizsgálatán keresztül lép kapcsolatba a képpel. Fotográfiáinak vonzerejét többek között az ebből fakadó játékosság adja.
Végül a japán Mem galéria által bemutatott
Tomoko Sawada a közvetlen önvizsgálatra adott példát. A frissen diplomázott fiatal fotográfus önarcképeivel keltette fel szakma figyelmét. A mániákusan önmagát fotografáló japán művész társadalmi kliséket állít fel, szerepekbe bújva jelenik meg. Négyszáz önarcképből álló sorozata klasszikus, kisméretű útlevélkép formájában, egy fotóautomatával készült. Négyszáz különböző személyiséget ölt magára, különféle eszközök segítségével, melyeken arckifejezése és tekintete félelmetes különbözőséget mutat. A személyiségek mögé bújt művész a külső megjelenés és belső valóság kapcsolatát vizsgálja. A négyszáz különböző megjelenés mögött hol található az igazi én? Sorozatának utolsó képe a valós és a „hamis” közti különbségtétel nehézségére utal. Ezen a fotográfián smink és ruha nélküli, leborotvált fejjel látható. Azonban ez a szimbolikus megtisztulásként értelmezhető tett nem tárja fel a valós ént. Nem tudhatjuk, hogy itt is a szerepekbe bújt művész vagy saját maga áll a lencse előtt. Sawada nemcsak a valós ént és a társadalmi szerepeket állítja szembe, hanem rámutat az én társadalmi nyomásra bekövetkező torzulására, szembeállítva a szerepek által nyújtott biztonságérzetet és a lecsupaszított én törékenységét.
A ParisPhoto kiállítási anyagai hagyományosan kiemelkedő minőségűek. Az északi országok galériái friss anyaggal képviseltették magukat a 2006-os szalonon, ahol a skandináv anyag elsősorban az önkeresésnek, a családi kapcsolatok és az én analizálásának adott teret. A szokásos panelek mentén mozogva ugyan, de eltöprenghetünk az északi országok sajátos lelki alkatán: az elszigeteltségen, a zord éghajlaton, mely befelé fordulást eredményez. Ez azonban nem egy beteges, introvertált attitűd, hanem inkább a lélek legbelső, legmélyebb zugainak felfedezését jelenti. Az én leírásán és elemzésén keresztül jutnak el a külső világ bemutatásához, mely aktív viszonyban áll a szemlélővel (illetve az alkotóval). A skandináv fotográfusoknál a képet néző személy érzelmeire való hatás és a fényképezett személy érzelmeivel való azonosulás alapvető fontosságú. A kettő közti kapcsolatból eredő érzelmi töltés adja képeik pszichológiai erejét. A paszszív szemlélő érzelmileg aktív helyzetbe kerül, bevonódva a fotográfiába, átélve a fénykép szereplőinek érzelmeit.





*
A ParisPhoto-t 2006. novemberében immár tizedik alkalommal rendezték meg. Az előző évhez hasonlóan most is 106 kiállító mutathatta be a 19. századtól napjainkig fejlődő művészeti ág ismert alkotóit vagy még ismeretlen kortárs fotográfusait. A 88 galéria mellett jelen lévő 18 kiadó a megszokott monografikus és tematikus reprezentáció mellett kollektív kiállításoknak is helyet adott, emellett kisfilmek vetítésére is sor került.