Halász András - Feljegyzések a 80-as évek amerikai festészetéről* II. rész

Cinematizmus Rosenquist szenzációs festő, de néha „mozivásznat” fest (amikor billboardot, akkor teljesen rendben van, a kettő nem ugyanaz). Ez sokat levon az értékéből. Salle és Schnabel ugyancsak a mozi-gondolkodásból építkezik, ha mégoly kiváló festők is. Schnabelnek talán több affinitása van a festészet anyagiságához, mint Salle-nek, mégis szinte mindig azt érzem, hogy úgy fest, mintha egy filmrendező állna mögötte. Nem véletlen, hogy két nagyfilmet is csinált Hollywood módra. A NY Times újságírója a Before the night fall osztatlan sikere után megkérdezte tőle, minek gondolja magát, filmesnek vagy festőnek? Így válaszolt: I made more than a thousand paintings, only two movies. What do You think? Warholtól soha nem kérdeztek ilyesmit. A Warhol filmek, a Blowjob, a Stock exchange, a Chealsea Girls nem „játékfilmek”. Ha Warhol játékfilmet finanszírozott , azt nem ő rendezte. Az is igaz, hogy bizonyos „árukapcsolások”, például Szűz Mária és a body building egy képen jelenik meg. A vámpír és a sarló-kalapács is cinematikus ötlet. A Schnabelnak feltett kérdés a művész tiltakozása ellenére sem jogtalan. Schnabel és Salle festészetében a cinematizmus nagyon is korszerű. Ez a vonásuk is hatott rám. Több vázlatot készítettem Fred Astairről és az egyik Salle-es képembe be is került egy jelenet, amint Fred Astair és Ginger Rogers táncol. Ami engem illet, 82-ben még emlékeztem Erdély Montázs című előadására. A „jelentéskioltásról” (Erdély) annyit gondoltam, hogy ha jelentést akarok kioltani, akkor elegendő számú jelentésnek kell rendelkezésemre állnia. Ha művészetet csinálok, akkor a „szuperjel” semmijéhez kell eljutnom. A semmi sem könnyű. Fred Astairt és Latyit (Latabár Kálmánt) mindig szerettem. Mindkettő angyali; földi angyalok, mintha szárny helyett korcsolyán siklanának. Amúgy a mozi, nagy általánosságban, deprimál. Hangsúlyozom, hogy a konceptualizmus szigorú évei után természetes, hogy egy nagyon sokrétegű művészet következett, és miért pont a mozi maradt volna ki? Rengetegen egy filmkockát, jelenetet festettek, anélkül, hogy más elemmel összekapcsolták volna. Valami ismert filmből, például Hitchcock valamelyik munkájából „kimásoltak” hol festőien, hol szárazon. Ezek többnyire harmadosztályú művészek. Már maga az ötlet is harmadosztályú. Az ötvenes évek amerikai konjunkturális imágói is visszakerültek a palettára. Disney rajzfilmjei is elárasztották a galériákat. Már-már azt hittük, hogy Marylin Monroe-nak örökre vége, pedig mindenütt jelen volt. (Madonna érdemei elévülhetetlenek ezen a téren). A nosztalgikus festmények tömege ijesztő volt. Lehet, hogy viszolygásom gőgből és előítéletből fakadt: fiatal művészek csinálták a fiatalság jogán, én meg 81-ben elmúltam 35 éves, tehát gyanús voltam. A 81-ben feltűnt Komár és Melamid, a művészettörténettel éppúgy felvértezve, mint a konceptualizmussal, a „Bukfenc mindent tud” kétértelműségével olyan festészetet produkált, ami éreztette hatását, főleg NY-ban. A korabeli kritika a festészet Ilf-Petrovjának hívta őket, amivel csak az volt a baj, hogy az akkori harminc évesek nem tudták, ki volt Ilf és Petrov. A kritikus dicséretére legyen mondva, hogy feltételezte: művelt közönséghez szól. 81-82-ben a NY-i közönség nem is volt műveletlen. Sokféle referenciával rendelkeztek azok, akik eljártak kiállításokra. A divatvilág még csak Warholt ismerte, s őt is azért, mert azt mondta, hogy 15 percre mindenki híres lehet. Warhol „rangja” (celebrity status) ”nemművészeti-művészeti” tevékenységének és a popkultúrában betöltött szerepének köszönhető. Komár és Melamid első generációs emigráns művészek voltak. A konceptualizmus különböző nemzetközi mozgalmaiban, még mint orosz művészek, lényegileg mindent csináltak, amit a kor diktált, de semmi olyat, amitől az indulás figyelemre méltó lett volna. Szerencséjükre (és a miénkre is) váltottak. Közösen festett hatalmas vásznaik a közös gyermekkor, a sztálini szocreál szenzációs felidézései-parafrázisai. A tüntetők hazatérése (Fragonard) akadémikus stílusú pannó. Kipirult arcú munkások, még kezükben a zászló, ijedten megtorpannak a küszöbnél. A padlón egy kis zöld sárkány (dinó) állja útjukat. A festmény botrányosan teátrális és röhejes. Igényes néző hiányolja a mélységet, esetleg megalázónak érzi, hogy ilyen „olcsó” viccel „szórakoztatják”. Felmerül a kérdés, komoly vicc vagy komolytalan vicc? A 19. századi Fedotov festészetét én már gyerekkoromban is szerettem, tehát a festői szatírának külön orosz hagyományai is vannak. Ilf-Petrov 12 széke is kedves olvasmányom volt. A szóban forgó festmény lehet karikatúra-illusztráció, műfajilag komolytalan. A szocreál pellengérre állítása is megkésett vállalkozás. Megnyugtató választ nem tudok adni. Ebben a viccben azonban van egy naivitás, amit nagyon szeretek, felszabadultság és jókedv árad a képről. Aztán van néhány dolog, ami implicite nagyon komoly és súlyos következményekkel jár. A kommuna műfaj már kihalt, a festőpáros meg ritka, mint a fehér holló. A kollaboratív munkában az egót vissza kell fogni. Az együttműködésben mindig ott van a despotizmus, ez egy vastag rétege a munkának. Kell egy dialógusrétegnek is léteznie a „közös téma” megközelítésében. Aztán van egy színházi dimenziója is, az „előadás” kollektív ereje. Melyik réteg az, ami igazán kommunikál velünk, a nézővel? Különösen olyan nézővel, aki többet lát egy festményben akaratlanul is, mint amennyit az alkotók szándékoztak mutatni. Mit is gondol az a néző, aki megtanulta, hogy a festménynek nincs mögöttes tartalma? Az van, amit látunk. Aki azt is tudja, hogy a művészet a kép és a kerete között van. Komárban és Melamidban van Don Quijote-izmus is. Szándékaik szerint a festmény olyanoknak is szóljon, akik nem vagy keveset járnak kiállításokra, tehát popkulturális rétege is van. Tudatos művészek, akik nem ösztöneikre hallgatnak, a kultúrának paradigmatikus művekkel áldoznak. A kiszámított, megtervezett hatás a „vezetett” szem lenne a legfelső réteg? (...) A művész azt veszi komolyan, amit a „civilek” komolytalannak tartanak és fordítva. A dolog természete, hogy az emberek a fordított esetben háborodnak fel. A tárgyalt időszak tanúsága szerint a vicc újból harsányabb lett. A fluxusban és a konceptualizmusban gyakran komolykodó, kreatív vicc nem boldogságról, hanem alternatíváról szólt, rendszerint „gondolkodásra” késztetett, nem nevetésre. A pop art sem késztet nevetésre, de kifejezetten derűs műfaj. Gondolom, hogy Lichtenstein légi csatája, Warhol villamosszéke senkit sem fakaszt könnyekre. Mindkettőben van kópéság. Nam Jun Paik vagy Beuys komoly, mégis van bennük egy kedves nagyzolás, ami jól esik. „Én a nyugati civilizáció atomerőműve vagyok” - mondta Beuys. Példa bőven akad. A viccek lejöttek, ha nem is a széles közönségnek, de a szűk rajongóknak feltétlenül. 80-tól megváltozott a helyzet. Nem mintha ne akadt volna elég vicces alkotó, de a finom humort brutális, karrierista hatásvadászat váltotta fel. Schnabel, de Salle is nagyon komolyan vették már magukat. Nagyzolásukban van kedvesség, de a műveiket nehéz lenne elviselni, ha nem húzódna meg bennük egy valódi érdeklődés a festészet iránt. A festői ötleteikben igazán sok szellemesség van . Ebből a szempontból nem véletlen hogy nem az avantgárd kínálta mátrix folytatásai, hanem műfaji-formai újítások miatt váltak életképessé. A kulturális forradalom már rég lezajlott, a New Wave ebben a vonatkozásban mindent készen talált. A tabuk ledőltek, de visszaállították, hogy újból le lehessen azokat dönteni. Más szempontból nem is olyan biztos, hogy nem maradt semmi döntögetni való. Az AIDS váratlanul ért mindenkit, óriási csapás volt a művészeti életre is. A gay mozgalmak kiharcolták, hogy a kormány több pénzt adjon gyógyszerkutatásra. A mozgalom továbblépett, hogy kiharcolja a gay-ek emberi jogait. Történelmileg teljesen új dologról van szó és még nincs vége. A polgárpukkasztást az életigenlés váltotta fel a festészetben. (A versenytárspukkasztás sem volt ritka.) Összegezve: fontosabbnak tűntek a geszturális energiák, mint az intellektuális megfontolások. Misztikus utazás A saját életem misztikus utazás, amit nem előre gondoltam ki, aminek utólag tulajdonítok értelmet. Keleten születtem, itt tanultam a konceptualizmust. Nyugatra mentem, ott tanultam meg a festészetet. Majd visszatértem. 1985-től már sokan nekiláttak, hogy megtanuljanak festeni, a „művészháborús” izgalmak is lecsillapodni látszottak, hogy átadják a helyüket a gettólázadásoknak. New York hangulata enyhén szólva nem volt rózsás. A „roaring eighties”-nek idő előtt vége lett. Aki bekerült egy jó galériába, az továbbra is művész volt, aki nem, az...? Választhatott a szobafestés, illusztráció, pincérkedés, taxisofőrség között. Fiatal nők és férfiak, akik 84-ben a foglalkozási rovatba beírták: artist, gyakran prostitúcióra adták fejüket. A lakbér korábban szabályozó szerepe most az elnyomás félelmetes ostoraként gályarabságra ítélt mindenkit. A lakásárak megduplázódtak. „Hosszú, forró nyarak” következtek. Az eredetileg a déli államokban született kifejezés a fekete gettókról szól. NY a nyári hőségben néha elviselhetetlen. A gyilkosságok száma megnövekszik a lakótelepeken. A bezártság, a kilátástalanság pattanásig feszíti az idegeket. Nem dramatizálom a helyzetet, de nagyon dramatikus volt. A különböző mozgalmak, végső soron kitörési vágyak, csak ritkán tartalmaztak valami követhető programot. A „művészháború” 80-81 körüli meghirdetése talán minden idők legintelligensebb művészmozgalma volt 85-ig. Szégyellnem kéne, hogy a korábbi fejezetekben említésre sem méltattam mozgalmukat. Nem véletlenül. Nem tudok mindent leírni. Ennek az írásnak a kronológiája többszörösen szubjektív, attól függ, mikor, mi jutott el a tudatomig. A graffiti, rap, breaking lélegzetelállítóan kreatív energiákat mozgósított. A városi népművészet a szemünk láttára virágzott ki. A drugturf-ért folytatott harc véres volt a gettókban. A fehér világ félt, hogy a fiatal (gyakran tizenéves, néha 8-9 éves) fekete művészek sleppje fokozza a fizikai veszélyt. Rejtett rasszizmus? Nem is volt annyira rejtett. A fehér „kultúra”, bármennyire is toleráns volt, fenyegetve érezte magát. Pedig a srácok, a „kis ragadozók”, Kandinszkijt tanulmányozták, mozgalmukat gótikus futurizmusnak hívták. A szövegek meg arról szóltak, hogy a „kereszt Rómából jön”. Tudniillik a kereszt T alakú és nem kereszt. A gótikus futurizmus: Batman és a felhőkarcolók világa. A fekete „small preditor”-ok félelmetesebbek voltak, mint a „Big Bad Ass Nigga’z”, gyorsabbak és felelőtlenebbek. Az iskolákba miattuk vezették be a „metal detektorokat”. Az iskolakezdéskor a pedellus begyűjtötte a pisztolyokat, Uzikat, késeket (kézigránát és bazooka nem volt) és az iskola után jó pénzért visszaszolgáltatta azokat. A fehér gyerekek később kapcsoltak, lásd Columbine, de ők is halomra lőtték kis pajtásaikat. Fiatal fekete művészek, pl. Jean-Michel Basquiat, ebben az időben robbantak be a művészvilágba. Basquiat festészete Warhol, Dubuffet hatása alatt bontakozott ki. Graffitisként kezdte, de nem a Merry Christmas typo anonim stílusában. Samo király legendájához jobban illett a tudatos gyerekrajz stílus. A gyerekrajz-stílushoz valami magyarázat kell. Picasso, Klee rögtön eszünkbe jut, de hogy Cy Twombly egész pályafutása alatt a gyerekrajz-stílusban dolgozott, az már kevésbé. Van Twomblynek felnőttesebb festménye is, de kevés, azok is csak annyiban, hogy a vonalak egyenesebbek. A szállongó bevásárlócédulák egy korai korszakában még a tanult perspektivikus téralakítás jegyeit hordozza. Twombly és Basquiat stílusa nagyon hasonló. A nagyon fiatalon elhunyt Basquiat minden valószínűség szerint Twombly művészetét is ismerhette, de szabadabb, energikusabb volt, s főleg több köze volt az életmitológiához. Költészete a gettóköltészet. Twombly hozzá képest „artsy”, viszont kimunkáltabb. Basquiat nem utánozta Twomblyt, ha valakit igen, az Warhol volt, pontosan annak szellemiségét a nem-művészet művészetét. Basquiat értékelői és vásárlói mind a fehér elitből kerültek ki. Elég sok fekete művész bekerült galériába, sőt múzeumba, biennálékra is. Némelyikük sikeres is, különösen ott, ahol az alternált, multikulturális szociális „gondoskodás” hivatali kötelesség. Összehasonlításul: Magyarországon is megindult a roma művészek bevonása a magasművészetbe, a korábbi multikultúrától való viszolygás ellenére. Ezt ma még csak „államilag” lehet megoldani, ami érthetően további viszolygást fog szülni. Rita Fetcherrel NY-ba érkezésem másnapján találkoztam. Gyakorlatilag a Squat színház állandó, beépített közönségéhez tartozott. Rita, az egykori rabbifeleség, három gyermek anyja, művészetet tanított az IrvingPplace művészeti középiskolában. Nem tudom miért, de a tanulók kivétel nélkül feketék voltak. Imádták Ritát és a törékeny asszony is nagyon közel került „a vadállatokhoz”. Sokáig nem említette, hogy az iskola fekete. A „vadállatok” csak kamaszok voltak a szemében, valahogy rajtuk keresztül belekerült a drog kereskedelembe, ő maga is félig meddig junky lett, de - gondolom - tökéletesen ellátta munkáját. Ritával sok időt töltöttem, sokat segített a nyelvtanulásban, és megmutatta a híres művész hotelt, a Chelsea-t. A Chelsea Girls, Warhol filmje is ott készült. A film főszereplői, akik túlélték, talán még most is ott laknak. Rita a hotel egyik felső emeleti lakosztályát bérelte, nem a tanári fizetésből természetesen. Ritát sokra tartottam, ő viszont elég megvetően vette tudomásul festészetemet. Szerinte én akadémikus voltam, a „bullshit” világhoz tartoztam. Ő maga színes rajzokat készített avantgárd színházakról a Performance garrage-ban (Soho) vagy a Squatban előadás közben, szabadon, úgy tűnt, hogy minden rajztudás nélkül. Lapjai strukturálatlanok voltak, de nem nélkülöztek bizonyos gráciát. Azért ha nem Rita csinálta volna, akkor nem néztem volna meg. Határozottan arra gondoltam, hogy ha a gyerekek tőle tanulnak, akkor a periferiális helyzetükben lesznek megerősítve. Egyszerűen semmilyen eszközt nem kapnak a „kitörésre”, csak bátorítást és elégedetlenséget. Milliók vannak abban a tévhitben, hogy a művészetet nem lehet tanítani. Az emberiség normálisabb fele nem így gondolkodik. A fekete művészeket gyakran a dilettantizmusba gyömöszöli vissza a megértés, még a jó szándékú is. Fafaragás, totem, háncsszoknya? Az afrikai-amerikai művészek a 80-as évek végétől szabadon tanulhatnak, a művészeti iskolák kvótarendszere is megszűnt. Mint tanulók, egyenrangúak voltak. New York szellemi, művészeti életére a zsidó polgárság nagy hatással van, volt. A feketék 85-ben, különösen ott, ahol a szegény zsidók gettójának szomszédságában éltek, kifejezetten antiszemiták lettek. A Nation of Islam új erőre kapott, a korábban erős, a zsidók által támogatott fekete polgárjogi szervezetek tehetetlenek voltak. A festészethez ennek annyi köze van, hogy a fekete tehetségek kibontakozását az iszlám belső terrorja is hátráltatta. Épp ezekben az években jelent meg a „reverse rasszizmus” is, a polgárjogaikban megerősített feketékből proligőg és felsőbbségtudat tört ki. Gondolom ma már más a helyzet, de nem tudom. Az újnacionalizmus, feminizmus, gaypower, multikulturalizmus, a „keresztény jobboldal”, a hollywoodi „nagyiparosok”, a környezetvédők amúgy is hihetetlenül megterhelték a kultúrát. Nem az volt a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy miért kell azokban a lényegileg csak politikailag érvényes kategóriákban gondolkodni, amik ha nem is idegenek, de alapvetően nem költészet-barátok. „Megfogalmazásilag” így nem korrekt. A nevezett tendenciákban főleg a levegőtlenséget éreztem. Mielőtt a feminista művészek rohadt paradicsommal dobálnának meg, sietve hozzáteszem, voltak művészek és tudósok, akiket azért szerettem, mert nők és voltak nők, akiket azért szeretek, mert művészek és tudósok. A saját életemben én is az egyenjogúságért küzdök, ami engem illet, állandóan alulmaradok	James Rosenquist Nasturtium Salad, 1984, olaj, vászon, 243,8×243,8 cm

Jonathan Lasker Think to be, 2002, olaj, vászon, 100×80 cm
A Komputergalaxis kezdete (…) Ahogy ezt már korábban jeleztem, nekem is megoldást kellett találnom. A kereskedelmi illusztrációt választottam. Döntésemben közre játszott, hogy az amerikai festők, kevés kivétellel, illusztrációs munkát is végeztek. A modern korban gyakran illusztrátorként kezdték, Warhol, Rosenquist, Lichtenstein a legeklatánsabb példák. A hyper- vagy fotórealizmus meg kifejezetten a kaliforniai grafikából nőtt ki. A hatvanas években ésa 70-es évek elején ez volt a Festészet. Szinte hihetetlen, hogy milyen reneszánsza van ma Európában a hyperrealizmusnak. Gerhard Richter aktualitását sem igazán értem. Félek, hogy a német romantika, a könnyebb eladhatóság, és az egyetemes szuper-vizualizáció igazolja az amúgy sekélyes festői mozgalmat. A reklám már régóta nem ismer könyörületet. Azt szokták mondani: a jó bornak nem kell cégér. Már amikor én bekerültem a ”szakmába”, kiderült, hogy a jó cégérnek akármilyen bor is jó. Azóta a jó cégérnek semmilyen bor nem kell, se jó, se rossz. Illusztrátorként sok szemetet gyártottam. Végül is engem csak a formai, technikai megoldások érdekeltek és nem törődtem a témák visszásságával. Menet közben azonban kitűnő emberekkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. A műfaj alapvetően anonim, akárcsak a kolostori illuminátorok és miniátorok voltak a középkorban. Roy Askling, Robert Hegel, Anthony Benjamin art direktorok nem ismerték a festészet történetét, általában a művészet történetét sem. Mindent, amit tudtak ‑ és ez nagyon sok volt ‑ a hirdetés gyakorlatában tanulták meg. Pontosan tudták, mit várnak egy rajztól, festménytől, és az milyen hatást vált ki a nagy tömegű nézőben. Tudták, hogyan, hol lehet a kereteket áttörni, hol lehet a kreatív energiáknak is utat engedni. Az évek során több ezer illusztrációt csináltam, néha ún. comp-ot (vázlatot), néha „befejezett” illusztrációt. A legsikeresebbeket az ő irányításuk alatt. Kötelességemnek érzem nevüket megemlíteni. Ha valaki utána akar nézni, hogy kik is ezek, csak a telefonkönyvben fogja őket megtalálni. A legérdekesebb „tanításuk” az upscale és downscale tudatos, mindenki számára érvényes technikája. Az utolsó ötven év művészetében jártasok tudják, hogy a szék, mint motívum, milyen változatos kontextusokban jelent meg. Antigravitációs készülék (Feyman), kompozíciós elem (Rauschenberg), megtestesült koncept (Joseph Kosuth). A székkel kapcsolatban a következő feladataim voltak: rajzoljak egy bizonyos márkájú széket, hogy azt el lehessen adni; másik: tervezzek egy széket, amiről nem lehet kitalálni, hogy ki gyártotta, mert csak szimbólum. Nem a széket adjuk el. Van több variáció is. Az első esetben upscaling (magasabb minőségi osztály), a második estben downscaling (alacsonyabb minőségi osztály) a követelmény. Idáig egyszerűen belátható: az első esetben a részletek elegáns megjelenítése, a második esetben az épphogy alkalmasság szolgálja a célt. Kis előképzettséggel, elméletileg simán meg lehet oldani a feladatot. Gyakorlatilag azonban kiderül, hogy a megrendelőnek, hogy megkülönböztesse az áruját, olyan részletek fontosak, amik esetleg lerontják a látvány értékét, amikor az a papírra kerül, magyarul hasznos, de rosszul néz ki. A testi valóságában esetleg nem néz ki rosszul, mert a formatervező sikeresen „elrejtette” azt, amit nekem most előre kell hozni. Természetesen egy mellérendelt inzertben a külön felnagyított részletet be lehet mutatni, és az nem zavarja meg az alap-design folyamatosságát, eleganciáját. Viszont erre nincs idő. A vásárlónak egyetlen szempillantás alatt kell döntenie. Esetleg a magyarázkodás már meghaladja a figyelem állóképességét. Néha meg pont az kell, hogy a hirdetés „gondolatébresztő” legyen. A néző lássa, hogy mennyi törődés, értelmes megfontolás van az amúgy egyszerű tárgyban. A downscaling szimbolikus ábrázolás. Egy gazdagságától, személyességtől lefokozott, megfosztott tárgy ideájáról van szó, nehogy azt valaki a boltokban keresse. Kicsit bonyolult, de az ábrázolás nem olyan nehéz. Az emberi figuránál is hasonló a feladat. Például le kellett rajzolnom egy csinos áruházi dolgozót, aki „akár a szomszédom” is lehetne. A rajz által, mondjuk, nem szexisnek kell lennie, hanem méltósággal felruházott embernek, hősnek, akivel a vásárlók tökéletesen azonosulni tudnak. Aszexuálisan vonzónak. Nem folytatom, hasonló példák ezreivel találkoztam. Az ebből eredő tapasztalatok kimeríthetetlenek. A „művészfestészetben” azonban ezek a tapasztalatok nem mindig integrálhatók, és a művészet szabadságáért vívott harcban érdektelenek is. Az amerikai festészet szövetében szinte mindig jelen van a közérdekű vizuális jelrendszerek használata. A funkcionalitás is beépült az „aranykorig”. Ha valaki csendéletet festett, mondjuk, sótartóval, akkor számíthatott rá, hogy egy étterem megvásárolja munkáját. Ezt értem funkcionalitásnak. A lakásdekoráció nem ilyen egyszerű. Vállalatok, intézmények gyakran vásároltak képeket, amik valahogy a saját működésüket reprezentálták, vagy legalábbis tartalmaztak valami hasznosítható elemet. Warhol előtt sem volt ez ritka, de kétségtelen, hogy ő manifesztálta a jelenséget. A New Wave erőteljesebben akart a funkcionálistól megszabadulni, mint korábban bármi. A művek mindenről és mindenkinek szóltak valahogy. Vadromantikának is nevezhetnénk ezt a festészeti korszakot, ha nem az újraéledő festészeti ipar kibontakozásáról lenne szó. Visszatekintve, harminc év után írom ezeket a sorokat. Akkoriban zavartak az új tapasztalatok, nem láttam, hogy hogy lesz ebből önálló festészet. Akkor is, most is előjeleket keresek. Hol negatívat, hol pozitívat. A komputernek már a kezdeti grafikai használata is új távlatokkal kecsegtetett. Ebben a vonatkozásban pozitív, romlatlan, szűz terület volt. Viszonylag kevesen vállalkoztak kiaknázására „művészileg”. A komputergrafika szuperfunkcionális lett a kezdetektől fogva. Más oldalról: csak a konceptualizmus direkt eszközhasználatával lehetett megközelíteni. Egyéni vállalkozások a művészetben csak akkor érvényesek, ha egyéniségek vállalkozásáról van szó. Már 83-ban volt lehetőségem komputeren dolgozni. Egy lengyel grafikus által textiltervezőknek készített programmal gyönyörű, textilhatású grafikát lehetett létrehozni. A gép nehézkes és primitív volt, természetes artisztikummal rendelkezett. Még nem tudott ügyes lenni. Katona élményeimet rekonstruáltam „komputergrafikai” módon. Hiába éreztem, hogy valami nagyon sikeres dolgot csinálok, nem tudtam „átváltani”. Beke László jóvoltából a rajzok egy része 1990-ben a Nemzeti Galériába került. Korábban bemutattam ezeket New Yorkban a Richard Anderson galériában. A megnyitón szó szerint sorba álltak a kíváncsi nézők. Kritika nem jelent meg. Maga Anderson telerakta a kiállításomat „kezdő haverjaival”, akiket fontosabbnak tartott, hogy eladjon. Ezekből (és belőle is) féltékenységi rohamokat váltott ki a nagyon hatásos és újdonságnak számító komputersorozat. Nem sok esélyem volt és örültem, hogy Budapesten bemutathatom a kis katonaságomat. Tolvaly Ernő írt kritikát rólam, amiért rendkívül hálás vagyok. Károlyi javasolta, hogy fessem meg a katonákat nagyban a Liget Galéria-beli megnyitóhoz, mert fél, hogy a közönség nem fogja elég látványosnak tartani a kiállítást. Vele, Tolvallyal és Lengyel Andrással megfestettünk három nagy képet. A festészet fontosabb lett, annál is inkább, mert a nevezett kiállítások idején a komputerek túlságosan tökéletesek lettek és annyira elterjedtek, hogy elvesztették az újdonság varázsát. Mit tud a komputer? Úgy látszik, a több ezer „utcára” került művész életét megoldotta. A grafikai illusztrációs munkákhoz tehetség és szakértelem kellett. A komputerhez egyik sem, pontosabban mindenből kicsi, az is 1-2 hónap alatt játékosan elsajátítható. Megjelentek a Mc Earnie-k (Having a Mac: earning little money) a yuppiek mellett. Az internet bevezetésével már végképp egy új korszak kezdődött. Talán nem véletlen, hogy a berlini fal leomlása és a technológia forradalma egybeesik. 86-tól 88-ig, két évig egyáltalán nem festettem. A komputerrajzok és az írás minden időmet igénybe vette. Az illusztráció már nagyon rutinszerűen ment, könnyen megéltem, műtermet is tudtam bérelni. A festészethez visszatérés azért nem volt nehéz, technikailag nem volt problémám. Mi történt eközben a nagyvilágban? A galériás művészek, mint Johnatan Lasker, Ross Beckner és a többiek „új szériákkal” jöttek ki. Festészetük jó, kidolgozott galériafestészet volt, de unalmas. Az „absztrakció” nagy volt és merev. Beckner néha egész gyönyörű dolgokat csinált, különösen azok „fénypontozásos” szürke képei, de mégis inkább a félszeműek között volt király. Persze sok név volt még most is, naponta bukkantak fel új tehetségek. A korábbi csinnadratta nem jött vissza. Az olasz transzavantgárd, de a német is lelassult, el is tűnt. Baselitz maradt és Kiefer. Enzo Chucchinak volt egy gyűjteményes kiállítása 88 táján. Nem volt érdekes. A „roaring” 80-as éveknek vége is volt. A festészetben az újabb ugrás Lucien Freud, az elangolosodott „terrible yid” (valamelyik korai gyűjtője, egy hercegnő ‑ talán szeretője ‑ hívta így) öregkori művészete hozta. Az amerikai festészet csak a nagy öregekben volt jelen. Rauschenberg, Frank Stella, Alex Katz és Rosenquist „visszavették a hatalmat”, mindig is festettek és tudtak festeni. Warhol meghalt. Schnabelt kifütyülték egy aukción. Salle eltűnt évekre. Sok tehetség próbált szerencsét, az angol festészet átvette az irányítást, Kitaj, Freud, Bacon. A Királyi Akadémia sikerével csak Picasso és Manet versenyezhetett. A festészet lecsillapodott, hogy a szobrászat vegye át a helyét átmenetileg. Már az újfestő mozgalmakkal rengeteg „szobor” is megjelent. A graffiti szelleméhez hasonlóan spontán brut szoboralkotások jelentek meg. Villanypóznák tövét műsziklákkal, terazzo szerű burkolattal tapasztották be a névtelen idióták százai. Megszállott hegesztők vas és alumíniumból stabil mobilok ezreivel árasztották el az East-Village elhagyott parkjait. Amúgy ez egy érdekes történet. Az East Village lakói, abban az időben, többségükben a welfare-en élő portoricóiak voltak. A város elhagyott, gazos telkeit önként „megkertesítették”. Porto Ricóban csak dzsungel van, kert nincs. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a félig írástudatlan, nyelvet (semmilyent) alig beszélő szerencsétlenekből kitört a „tenni akarás”. A forró nyári éjszakák is elviselhetőbbek a gizgaz között. Ezekben a kertekben nőtt a gizgaz (élő növény), ezeket nem bántották, de valahogy alumíniumból, farost lemezből, felismerhetetlen hulladékokból „menedék” lugasokat építettek. A kidobott plasztikpalackokból, üvegekből, gyerekjátékokból, esernyőből „cozy” kis pihenő sarkokat alakítottak ki. A gazos hulladék-labirintusok is a város „forgatagából” való menekülést vagy a forgatag felidézését szolgálták, attól függően, honnan nézi az ember. Padokat is szerváltak, esetleg egy nyugágyat vagy törött lábú asztalt, amit aztán „megbarkácsoltak”. Mint a város illusztrátora (négy évig volt szerződésem), kaptam egy olyan megbízást, hogy rajzoljam le ezeket a kerteket és javasoljak (tervrajzban) „kulturáltabb” megoldásokat. Például, hogyan lehetne veteményes kertet csinálni. A tökéletesen ostoba megbízatásnak eleget tettem. Természetesen eredménytelenül. Végül a város úgy döntött , hogy visszaveszi a „parkokat” és eladja építkezési vállalkozóknak. Egy ismert komikus színésznő megvásárolta az egészet és visszaadta a portoricóiaknak. A történet azért fontos, mert a szobrok, amik a 80-as években születtek, sokat köszönhetnek ennek a hordalék-kultúrának. Például a Gas Station (ami szintén az East Village-ben volt egy elhagyott autószerelő műhely telkén) „jelentős” galériává avanzsált. A telket improvizált monstrumok lepték el, röhejesen ronda tákolmányok, de nem csúnyábbak, mint az állami megbízásból épült hatalmas, konstruktivista „absztrakt” szobrászat. Ha ebben az időszakban a festők „hülyék” voltak, a szobrászokkal földet lehetett volna döngölni. Voltak elegánsabb törekvések is: például Hambleton és Borowsky hatalmas, kivágott, kraftwerkes sziluett figurái, amik tudatosan a graffiti szobrászati megfelelői lettek volna. Az installáció, objet trouvé, ready-made azzal fenyegetett, hogy a szobrászat donatellói értelemben eltűnik, dekorációvá és emlékművé degradálódik. A pop art és a (szobrászati) hyperrealizmus is a „tegnap divatjaként” volt jelen. Nem látom értelmét neveket felsorakoztatni. Egy szobrász túlélte ezt a tendenciát és kikupálódott, bizonyos Tom Otterness. Gömbölyded figurái igényesen és néha szellemesen jelennek meg. A város több köztéri munkával is megbízta. Kedves, gyerekes kis figurái sok helyen láthatóak. Persze valami más is történt. Az a szobrászat, amiről szó lesz, a festészeti-konceptuális elgondolások térbeli megjelenése. Igazán érdekes kísérlet és nagyon sikeres mozgalom volt. A századeleji modernizmusban rengeteg szobrot készítettek festők is. Nagy valószínűséggel a piac telítődött a festészettel, de a festők is megunták, hogy állandóan mázoljanak. A hetvenes években a Bread and Puppett színház hatására a Soho lefutotta a papírmasé szobrászatot. A 80-as években már senki nem művelte, néhány off Broadway (pl. a Squat) színház kivételével. A szobor a New Wave időszakában a mozgalmi nőművészeknek, például Kiki Smith-nek, vagy Chery Levinnek fő tevékenysége lett. A fotózás mellett a feminista mozgalom teli volt „anyag- szobrászattal” (üveg, homok, zsír, cukor és főleg só), minden valamire való nőművész só- és üvegszobrot készített. Kiki Smith bronzszobrai szenzációsak voltak, amire legszívesebben emlékszem tőle, egy baba életnagyságú alakja és mellette a falon a szoborról készült röntgenfelvétel. Különös módon nagyon kevéssé hatottak a nőművészekre Beuys legautentikusabb követőjének, Rebecca Hornnak az installációi és kinetikus szobrai. Rendszeresen szerepelt New Yorkban. A vért csapkodó csirkeláb, vagy a páva mozgását utánozó szobra csodálatos felfedezések. A német és olasz neo-transz-expresszionisták is állandóan „bronz-szobortak”. Az újfestészetben ezek érdektelenek maradtak, gyakran finom ötleteik nem voltak olyan hatásosak, mint a festészetük. Sok ellenvetés érhet az olvasó részéről: Kiefer, Baselitz, Cucchi vagy Chia szobrászilag is „hozták” a szellemiségüket, de semmi több. Kiefer szalmaragasztásai csak a festészeten belül jelentős, „repülőgépszárnya” kissé linkség, Földkönyve konceptuális vállalkozás, stb. Valójában ilyeneket már korábban is láttunk, ha nem is ilyen méretben. A festészet tendenciájában elsősorban retrográd, az avantgárd épp a szobrászatban kapott lélegzetelállító gellert. Már Schnabel applikációi is tért követeltek. Mimmi álma című festményén egy fekvő kislány sziluettjéből hatalmas bikaszarv „szúr szemet”. Bruce Nauman, Robert Gober szobrai nem elhanyagolható teljesítmények. Mindkettő kiváló művész, de korábbi divatok szerint dolgoztak. Arról nincs szó, hogy elavultak volna, csak egy adott pillanatban Roberto Longónak a rajzaihoz csatolt térplasztikái szenzációsan aktuálisak voltak és messze elkerülték a Rauschenbergen és Frank Stellán nevelkedett művészek izgágaságát. A hagyományos „konstruktivista- sírkőre”, de az Anish Kapoor-os (híres és rendkívül középszerű művész) széplelkűségére is nagy csapást mértek a New Wave-ből kilépő „antropologisták”. Ez az elnevezés tőlem származik. Itt három művészt szeretnék bemutatni. Jeff Koons-t, Ray Charles-t, és Paul McCarthyt. Az utóbbi kettő felvett művésznév, nincs közük a zenéhez. A Chapman testvérek és mások is ide sorolhatók, de ők Angliából valók, én viszont továbbra is a NY-i „élményeimről” számolok be. Mielőtt a részletekbe belemennék, néhány szempontot szeretnék bevezetni. Szobrászatuk kirakat-modell vagy szellemvasút szobrászat. Megjelenésüket a vidámpark (Coney Island) plasztikájából kölcsönözték. Szándékaik szerint szemmel láthatóan szórakoztató attrakciónak készültek. Nélkülöznek minden „grand art” elemet, semmilyen absztrakt térformálás nem fedezhető fel a munkáikban. Legközelebbi rokonaik a pop art, a stílusukra a legjellemzőbb az ún. Americana. Oldenburg, Walter de Maria, Duane Hanson, Rosenquist, Wesselman, Warhol kerül megőrzésre és megszüntetésre. A kegyetlenségük szinte határtalan, de a humoruk is. Ugyanakkor mindegyikőjükben van egy kedves derű, amitől remekül közel lehet férkőzni műveikhez. Attrakció, teljesítmény, pompázatos, gátlástalanul és hibátlanul kivitelezett főművek jellemzik antiművészetüket. Erotikus és kifejezetten pornografikus ábrázolásaik sokjelentésűek, ugyanakkor az élességük kikerülhetetlen. Valami olyasmi, ami a kontinentális Európában nem születhetett volna meg. Jeff Koons konceptualista művészként indult. A művészettel egy időre felhagyott és egy kisebb vagyont kalapált össze a tőzsdén, mint ügynök. Pénz birtokában a szobrait a konceptuális hagyomány szerint (Sol LeWitt) csináltatta és elkerülte a „saját kéz” tökéletlenségét. Az első nagy kiállításának (Sonabend Galéria, 1988) szenzációja volt a Michael Jackson majommal című színes porcelánszobor. A szobrot Svájcban készíttette el a legjobb mesterekkel. A gazdagon aranyozott „figurine” (porcelán nipp) stílusú szobor 6 millió dollárért kelt el, s figyelembe véve, hogy „kezdő” művészről volt szó, hatalmas összegért. A szobrot többször láttam. Eltekintve a gyönyörűen bájos és tökéletes megmunkáltságtól, valójában egyszerre tartalmazza a legélesebb társadalomkritikát, de egyfajta csodálatot is. Michael Jackson valódi „americana”, gyerekkora óta kiképzett szórakoztató sztár. Úgy táncol, mint Fred Astair (jobban, akrobatikusabban) és úgy énekel, mint Brenda Lee. Androgyne figurája világszerte ismert. A minden eresztékében fellazult sztárnak (állandóan érdekesnek kell lenni) valójában egyetlen kinyomozható személyes vágya van/volt, hogy fehér akar lenni. Miért? Ki tudja. Illetve tudjuk és talán meg is érthetünk ebből valamit. Amúgy nevetséges, de hát az egész popkultúra melodramatikus és nevetséges. Ez is a lényege: melodramatikus és nevetséges. Mert a tömegek is azok: melodramatikusak és nevetségesek. Koons ötlete, hogy M. Jacksont kedvenc majmával ábrázolja, nem véletlen. Természetesen nevetséges, de nem annyira. M. Jackson nem próbál komolykodó lenni, nem az Elnökről van szó, akivel nem lehet viccelni. Az evolúció jut eszünkbe, a tökéletesen elgiccsesített evolúció. A hiányzó láncszem? Sok minden más is. Sokszor gondolkoztam, hogy miért nem rasszista ez a mű? Lehet, hogy az, de Koons mintha rátalált volna egy különös politikai kapcsolódásra, mintha a pornográfia és a politikai korrektség között analógiát vélne felfedezni. Megint valami olyasmi, amit nem tudok bizonyítani, igazán nem is érdemes. Megkérdezhetném a művésztől magától is. Koons okos művész, a legszélsőségesebb műveiben is van egy mentális éberség, ami mondjuk egy Pátzay-féle szobrászban soha nincs meg. Pátzay állítólag, mint Bernáth Aurél is, művelt művész volt, de a szobrain ez látszik a legkevésbé. Az amerikai szobrászok George Segal óta törekszenek intelligenciára, és ez sikerül is, jobban, mint az Európai “counterpart”-nak, de csak a 60-as évektől. Richard Serra csodálatos dolgokat művel, bár megalomániája időnként elviselhetetlen. Beuys szobrászata nem igazán kapott lángra az amerikai művészetben. A nőmozgalom vett át néhány elemet, de nem jelentősen. Az is igaz, hogy Koons-nak van egy kis ezüstből kiöntött játékvonata, Beuys hasonló munkájának reminiszcenciája. „Korai” munka és a felfújható nyuszival eltűnt. Koons szobrai idézetek, „appropriációk” a giccsszobrászatból, az olcsó vásári portékából, de a legigényesebb kritikusnak is észre kell vennie, hogy így vagy úgy, valódi szobrokkal áll szemben. Nem installáció, nem talált tárgy, nem ready made. Műfajilag valami olyasmi történik, mint az újfestői mozgalmakban a visszautalással a műfaji hagyomány rendszeréhez. Az olvasó könnyen rávághatja, na és, akkor mi van? Nem az történik, hogy Michelangelóhoz nyúlnak vissza, hanem esetleg Michelangelo szobrászata is bővülhet új, korszerű szempontokkal. Más oldalról a kétféle szobrászatnak semmi köze egymáshoz. Ha mégis van, akkor ez majd idővel kiderül. Persze ehhez az is kell, hogy Jeff Koons ne tűnjön el a süllyesztőbe, ami oly gyakori korunkban. Nem annyira a mai művészet efemer, hanem a mai környezet sem bírja elviselni az állandóságot. A modern ember számára az állandóság nem létezik. Ebben is különbözünk minden más kortól. Pontosabban nincs igényünk új állandóságokra, megelégszünk a régiekkel. Ilyen és hasonló bölcselkedéstől próbálom távol tartani magam. Persze magam is enyhe túlzásnak tartom Michelangelót és J. Koons-t egy lapon emlegetni. J. Koons mellé nem állt a politikai-, vallási hatalom, hiába sikeres. Az „MJ”-k (museum jockey = kurátor, saját elnevezés) szeretik, a gyűjtők szeretik, de érezzük, hogy ebből nem lesz Kossuth-díj, képletesen szólva. Már korábban említettem a domesztikált pornográfiát Salle-lel kapcsolatban. J. Koons pornográfiája (egyik központi témája) fordított irányú Egy valódi pornsztárt domesztikált és ő maga is szexobjektumként jelenik meg műveiben. Mi is ez? A nőknek, férfiaknak szánt divat és egyéb magazinokban állandó tárca a szexuális tanácsadás. A 80-as években elárasztották a magazinokat azzal, hogyan lehetnénk szexobjektek. Voltak hetek, amikor úgy tűnt, hogy az emberiség, mint olyan csak orgazmusra termett. A szexuális kielégülésnek a társadalom nem állhat ellen. Nincs az a vallás, ami megakadályozza, hogy az emberek örömet találjanak a szexuális életben. Különböző űrlapok kitöltése és határozottan pozitív szándék csodákat művel. Kurvának vagy stricinek kell öltözni, a szégyenlős 50 év körüliek sokat tanulhatnak a transzvesztitáktól és így tovább. Az S&M és a Swing klubokat a javasolt szombat esti szórakozások között emlegették: „Ha férje szexuálisan nem kalandvágyó, keressen magának másikat” - írták a tárcavezetők. J. Koons, de már Salle sem jártak „tilosban”. Azt hiszem, ez egy fontos szempont J. Koons esetében. Vulgáresztétikával szólva: „tükröt tart kora társadalmának”. Rosenquisthez hasonlóan direkt, közvetlen, pontos ábrázolásnak lehetünk szemtanúi. Káma Szutra sorozata szuper downscaling (lefokozás) a vizuális kultúra földalatti csatornájáig. Itt tartunk, idáig jutottunk, mondhatnánk. Itt kiszámított, végrehajtott, minden esetlegességet kizáró művekkel szembesülünk. Akinek egy kis pénze, fantáziája van, bárhol-bármikor legyártathat magának egy J. Koons művet. Ezen a ponton ténylegesen már csak a kor szerinti antropológiáról beszélhetünk. (...) Szobrokat nem, de pornóképeket természetesen csináltam. Pangloss mester (Erdély) tanítását követve, rövid kaland után, a rendes, erényes festészetbe „csaptam át”. Ellentétben Pangloss mesterrel, aki megvetette a szexet, műveiben is távolról elkerülte, én alaposan tanulmányoztam a dolgot. Egy időben még egy bordélyház állandó vendégének is tudhattam magam (mint Lautrec), de nem lettem tőle „okosabb”. Úgy látszik, nem tudom magam rábeszélni, hogy a festészetemben ezzel foglalkozzak. Szeretek olyasmiket festeni, amik semmiről sem szólnak. Sem a szerelmet, sem a pornóképeket nem lehet hazudni. Magyarországon nőttem fel, az egyetlen pornó, amivel találkoztam, a Toldi-átirat. A nacsalnyik szex sem volt étvágygerjesztő. Szerelmi életünk szegényes, személyes és szomorú volt. J. Koons még a művészet és az antropológia határán működik. Az ember azt hinné, hogy az erotikus művészet a csúcsra érkezett, mint a japán fametszetekkel. A határátlépést a művészetből Ray Charles Család című szoborcsoportja „teszi meg”. Ez a kis szoboregyüttes a MOMA-ban van. Körülbelül 140 cm magasságú figurák, egyformára nőttek. Az elgondolás, ahogy elképzelem, elég egyszerű. Mint apának, nekem is volt egy visszatérő rémálmom: a fiam, akkor 1-2 hónaposan, megszólal és „felnőttként jön-megy”. Néhány humoros hollywoodi film is készült a témában. A fotón nem igazán érzékelhető, itt egy reális szituációról van szó. Lehet egy ilyen család is. Így is borzalmas, akár van ilyen, akár kitalált. Az egyformaság távlatai ijesztőek. Ezt a látványt teljességében semmilyen más médiummal nem lehet visszaadni, csak a 3 dimenziós szoborral. Ahogy az látható, minden, amit a család szentségéről gondoltunk, ebben a műben megsemmisül. Ray Charles valószínűleg csak művészviccnek szánta (komolykodó merev aggyal ezt nem lehet kitalálni), ez garázshumor a legjavából, de a megjelenés komoly. Megjelenik, mint egy rossz álom, megjelenik, mint egy látomás. Bálvány születik, az önképünk karikatúrája. Sorolhatnék jelzőket és jellemzőket, a nyelv nem alkalmas, még csak meg sem közelíti ezt a különleges remekművet. Kiegészítések A konceptualista évek (Vallás) „Oh, Lord buy me a Mercedes-Benz”. (Janis Joplin) - Nem akartam lendületet veszteni vagy azt a benyomást kelteni, hogy Mo.-n a konceptualizmus csak a vallásról szólt. Az istenkereső művészet a hatvanas évek főirányvonalában volt, sok minden mással együtt. Erdély nagy hatással volt rám. Isten konceptje valahogy ma is érvényes. Ilyesmiket írt: „az űrhajósok azért mentek fel, hogy Istent találják meg, de nem találtak semmit”. Másik idézet: „a pásztorok a repülőgépet keresztnek nézik”. Emlékszem, hogy miket gondoltam, de most nem tartom érdekesnek. A 80-as években írtam egy kisregényt New York is my Vietnam címmel. Ebben azt írom, hogy nem hiszek Istenben, de azt remélem, hogy Isten hisz bennem. Nagyon trükkös! Ma már nem szeretem ezt a mondatomat, de vissza sem akarom vonni. Magas és alacsonyrendű művészet (lowbrow–highbrow) - Salle házias pornójáról már tettem említést. A 18. században Amerikában volt pornó. Természetesen mitológiai, bibliai illusztrációk ürügyén. Rembrandt Peale Lót és lányait festette meg. Botrányos kép, sok kritikát váltott ki. De az igazi művészbotrányok csak a huszadik században jelentek meg Amerikában. Courbet-szerű botrányról azért nincs szó. Charles DeMuth homoerotikus képei legfeljebb el lettek hallgatva. Cadmus, aki kommunista és nyíltan gay volt, hosszú élete során kifejezetten be volt tiltva. Még a teljesen nyitott 80-as években sem szívesen mutatták be a Whitney Múzeumban. Nem vagyok biztos, de talán Chuck Close-nak lehet köszönni, hogy a nagyon eredeti (alapjában véve regionalista) festő végül is visszakerült a Történetbe. Ne felejtsük el, az amerikai művészet a 60-as évektől a minimalizmus poklában sínylődik. (Én magam is a minimalizmus poklában sínylődök). Más dolog a tényleges minimalizmus, mint művészeti irányzat. A „Say it and make it short” militarista szellemű esztétika mindenben jelen van, volt. - Tom Wesselman bedroom festményei azok, amiben sikeresen szintetizálódik a minimalizmus, pop art és erotika. Wesselman nagyon erotikus tud lenni. A fémkivágásait is szeretem, de azokban csak egy gyönyörű kiüresedést látok. Szó szerint a körvonalak mentén kivágott felületek, lukak. Kép-csontvázak. - Highbrow-lowbrow. Volt egy ilyen című kiállítás NY-i MOMA-ban. A vitathatatlanul tanulságos és pedagógiai értékű kiállítás a kollázs úttörőitől a legújabb kori pop művészekig bizonyította be, hogy a magasművészet gyakran az alacsonyból táplálkozik. „So be it!” ahogy NY-ban mondják.(Gyönyörű műveket lehetett látni, kárpótlásnak az sem rossz.) A kérdésfeltevést valahol Komar és Melamid szenzációs festménye válthatta ki, melynek címe Amerika legkeresettebb festménye volt. Az orosz származású festőpár közvélemény-kutatást szervezett, mik lennének az átlagközönség számára a legkedveltebb festői motívumok. Állítólag 90 ezer embert kérdeztek meg és az adott válaszokból festették meg a festményt. Washingtonnak rajta kell lenni, kék az alapszín, szerepeljen egy család is legalább két gyerekkel, hegy is, tó is legyen és szarvasok. A méret kicsi, a kép egyszerűen átlátható. Cinematizmus - Igen, Pangloss mester tanításai alapján, ott ahol montázst látunk, joggal feltételezzük a mozi hatását, és derűs alternatívákat. A cinematizmus nem vert gyökeret a magyar képzőművészetben. Vannak kísérletek. Újbóli olvasásban kiderül, hogy a magyar művészekkel mostohán bánok, én is folytatom azt a kritikát, ami szokásos művészek között.Kelemen Károly őrült mackói nem kis teljesítmények, gyakran remekművek. A Picasso mackóval lehet cinematikus montázs. Károlyi tangramm képei nagyon nagy ígéretek voltak, kár, hogy Erdély és mások kifejezetten elutasították. Hegyi is, úgy tűnik, elutasította, nem értette az újdonságait. Saját „kettős” képeimnek semmilyen visszhangja nem volt (Ernst Múzeum, 1995) Birkás szintén meghatározó egyéniség. Az arcfestészet „úttörője”. Birkás talán a legfelkészültebb festő azok közül, akiket én ismerek. Professzionalizmusa az utóbbi időben furcsa montázsokba sodorja, mintha valami nagyon fontos mondanivalója lenne. Komputer Galaxis - Gyakran játszom az ún. Hearts nevű kártyajátékot a komputer ellen. A játék a Solitairrel együtt „beépített” program. Valamikor sokat játszottam a valóságban. Általában nyerek, a játék nem túl bonyolult, azért néha vesztek is, ha a lapjárás úgy hozza. A többszöri leosztásban végül a legalacsonyabb pontszám győz, ha a 4 játékos közül (az egyik én vagyok) bármelyik eléri, vagy túllépi a 100-as pontszámot. Itt jön, amit nem értek: amikor a komputer észreveszi, hogy behozhatatlanul vezetek (én, az ember) elkezd öngyilkosan játszani. Vereségét felgyorsítja logikátlan lépéseivel. Nem tudom, hogy ezt beletervezték-e vagy sem, de ijesztő. Az „öngyilkosság” valami nagyon emberi dolog. Mi köze van ennek a művészethez, festészethez? Nem tudom. A komputerrajzaim kort megelőző vállalkozások voltak, sem nekem, sem másnak „nem jött be”. Azt hittem, hogy valami olyan története lesz, mint a fotónak. Eddig nem lett. A fotó manipulációra alkalmas (retusálás), bizonyos geometrikus (2D és 3D) megoldásokban esztétikailag érdekes, de mint műfaj nem lesz egyhamar önálló. Azt hiszem, nehéz elviselni az új technológiákat. Ha meggondoljuk, a telefonnak sincs művészete, nem lehet defunkcionalizálni. A fénymásolót is próbálgattuk a 70-es években, már az se jött be. A távírójelet a feltalálása után spiritualista szeánszokban használták. A szellemekkel a kopogás útján lehet érintkezni. Miért van az, hogy értik a kopogást, a beszédet nem? Miért hittek ebben a spiritualisták? A videóművészek esküsznek, hogy megtalálták Orpheusz lantját. Igen, ők a televíziózás csalogányai. Művészetközvetítők? Helyszíni? Természetesen kipróbáltam a videózást. Miklós és Dixi (főszereplőim) minden igyekezete ellenére a „művem” dilettáns maradt. „Filmet” nem akartam csinálni, de hogy mit akartam, arra csak nagyon gyenge koncepcióm volt. Talán nem kéne mindent megművésziesíteni, másfelől miért ne? A „gyenge koncepció” a festészet ereje. A gyenge koncepcióban van a festészet ereje. Ezen még dolgozni kell. Mindenesetre megfestettem a mindenkori komputeremet, mint új jövevényt a környezetemben. Nekem ezek a komputerfestmények portrék és csendéletek is. Nem biztos, hogy egy amerikai művésznek könnyebb érvényesülni, mint másnak. A játszótér óriási méretei nyomasztóan hathatnak törékenyebb tehetségekre. Az igaz, hogy a nagy méret gravitációja nagyobb és tisztázottabb megoldásokat eredményez elméletileg, gyakorlatilag mégsem egészen így van. Amennyi tehetség a 80-as években felbukkant, annyi el is tűnt. A reklámügynökségek, stúdiók valódi tehetségtemetők. Aránytalanul nagy intellektuális energia fektetődik be, hogy kiszárítsák az emberiség „másik részét”. A háború előtt nem volt még olyan nagy üzlet, éppen hogy csak tisztes megélhetést biztosított a reklám. (...) Limnerek - Lehet, hogy napjaink festészete egy új kezdet, mint Amerika első festői, a limnerek voltak? A limnerek, az első telepes művészek, a New England periódusban egyszerű kézművesek voltak. Többnyire Angliából jöttek. Kígyóolaj árusítástól szőrmekészítésig, asztalosságtól ezüstkovácsolásig mindenfélével foglalkoztak, s portréfestészetet is műveltek a maguk készítette vásznon vagy fatáblákon, a maguk készítette festékekkel. A történet szerint már látatlanban előfestették a leendő modell ruháit, és a portrét a megrendelő családnál a félkész képbe belefestették. A kutatók azonban egyetlen ilyen előre festett félkész képet sem találtak. A Tudor-kori portréstílus naiv, ügyetlen utánérzéseivel állunk szemben. A naiv művészet szívhez szól és könnyű vele azonosulni. Sejteni lehet, hogy a limnerek alkalmazói is elnézték, hogy nem nagyon hasonlítanak a festményen látható portréra. Azért gyakran nagyon realisztikus portrékról van szó, amiket úgy is értelmezhetünk, hogy épen a limnerek írták le az első szavakat az amerikai festészet szótárában. Egészen a huszadik századig a kezdetről egyfajta szégyenkezéssel írtak. A 17. századi limnerektől mindössze 50 kép maradt fenn. A szerény kezdetek után Smibert megjelenése már az önálló festészet példája. Aztán a holland stílusról, az ún. patroon stílusról beszélnek a történészek, ezt valamivel „tanultabb és tudatosabb festők” művelték és nevük is van. A hasonlóság, bár szempont volt, de megoldhatatlan maradt a tanulatlan mesteremberek számára. A 80-as évek elején East Village ontotta a naiv művészetet. Tanult festők is elnaivosodtak. Az amerikai közönség és művészet az aranykorban nagyvonalú volt: például egy Larry Rivers-kép alig van megcsinálva. Andy utolsó vacsorája kifejezetten dekoncentrált, laza, figyelmetlen körvonal..., viszont lenyűgöző. Less is more! Minden kornak megvan a művészete, akár jobb, nemesebb, akár nem. A vizuális művészetek a festészeten kívül kifejezetten a szórakoztatóipart szolgálják. Épp ezért, ha szegényesen is, még mindig a festészet áll legközelebb az Eredeti Szándékhoz. *A tanulmány a DLA fokozat elnyerésére készült dolgozat rövidített és szerkesztett változata.	Jean-Michel Basquiat Because it hurts the Lungs, 1986, vegyes technika, 183×107×21 cm

A Komputergalaxis kezdete

(…) Ahogy ezt már korábban jeleztem, nekem is megoldást kellett találnom. A kereskedelmi illusztrációt választottam. Döntésemben közre játszott, hogy az amerikai festők, kevés kivétellel, illusztrációs munkát is végeztek. A modern korban gyakran illusztrátorként kezdték, Warhol, Rosenquist, Lichtenstein a legeklatánsabb példák.
A hyper- vagy fotórealizmus meg kifejezetten a kaliforniai grafikából nőtt ki. A hatvanas években ésa 70-es évek elején ez volt a Festészet. Szinte hihetetlen, hogy milyen reneszánsza van ma Európában a hyperrealizmusnak. Gerhard Richter aktualitását sem igazán értem. Félek, hogy a német romantika, a könnyebb eladhatóság, és az egyetemes szuper-vizualizáció igazolja az amúgy sekélyes festői mozgalmat. A reklám már régóta nem ismer könyörületet. Azt szokták mondani: a jó bornak nem kell cégér. Már amikor én bekerültem a ”szakmába”, kiderült, hogy a jó cégérnek akármilyen bor is jó. Azóta a jó cégérnek semmilyen bor nem kell, se jó, se rossz.
Illusztrátorként sok szemetet gyártottam. Végül is engem csak a formai, technikai megoldások érdekeltek és nem törődtem a témák visszásságával. Menet közben azonban kitűnő emberekkel dolgoztam, akiktől sokat tanultam. A műfaj alapvetően anonim, akárcsak a kolostori illuminátorok és miniátorok voltak a középkorban. Roy Askling, Robert Hegel, Anthony Benjamin art direktorok nem ismerték a festészet történetét, általában a művészet történetét sem. Mindent, amit tudtak ‑ és ez nagyon sok volt ‑ a hirdetés gyakorlatában tanulták meg. Pontosan tudták, mit várnak egy rajztól, festménytől, és az milyen hatást vált ki a nagy tömegű nézőben. Tudták, hogyan, hol lehet a kereteket áttörni, hol lehet a kreatív energiáknak is utat engedni. Az évek során több ezer illusztrációt csináltam, néha ún. comp-ot (vázlatot), néha „befejezett” illusztrációt. A legsikeresebbeket az ő irányításuk alatt. Kötelességemnek érzem nevüket megemlíteni. Ha valaki utána akar nézni, hogy kik is ezek, csak a telefonkönyvben fogja őket megtalálni.
A legérdekesebb „tanításuk” az upscale és downscale tudatos, mindenki számára érvényes technikája. Az utolsó ötven év művészetében jártasok tudják, hogy a szék, mint motívum, milyen változatos kontextusokban jelent meg. Antigravitációs készülék (Feyman), kompozíciós elem (Rauschenberg), megtestesült koncept (Joseph Kosuth). A székkel kapcsolatban a következő feladataim voltak: rajzoljak egy bizonyos márkájú széket, hogy azt el lehessen adni; másik: tervezzek egy széket, amiről nem lehet kitalálni, hogy ki gyártotta, mert csak szimbólum. Nem a széket adjuk el. Van több variáció is. Az első esetben upscaling (magasabb minőségi osztály), a második estben downscaling (alacsonyabb minőségi osztály) a követelmény. Idáig egyszerűen belátható: az első esetben a részletek elegáns megjelenítése, a második esetben az épphogy alkalmasság szolgálja a célt. Kis előképzettséggel, elméletileg simán meg lehet oldani a feladatot. Gyakorlatilag azonban kiderül, hogy a megrendelőnek, hogy megkülönböztesse az áruját, olyan részletek fontosak, amik esetleg lerontják a látvány értékét, amikor az a papírra kerül, magyarul hasznos, de rosszul néz ki. A testi valóságában esetleg nem néz ki rosszul, mert a formatervező sikeresen „elrejtette” azt, amit nekem most előre kell hozni. Természetesen egy mellérendelt inzertben a külön felnagyított részletet be lehet mutatni, és az nem zavarja meg az alap-design folyamatosságát, eleganciáját. Viszont erre nincs idő. A vásárlónak egyetlen szempillantás alatt kell döntenie. Esetleg a magyarázkodás már meghaladja a figyelem állóképességét. Néha meg pont az kell, hogy a hirdetés „gondolatébresztő” legyen. A néző lássa, hogy mennyi törődés, értelmes megfontolás van az amúgy egyszerű tárgyban.
A downscaling szimbolikus ábrázolás. Egy gazdagságától, személyességtől lefokozott, megfosztott tárgy ideájáról van szó, nehogy azt valaki a boltokban keresse. Kicsit bonyolult, de az ábrázolás nem olyan nehéz. Az emberi figuránál is hasonló a feladat. Például le kellett rajzolnom egy csinos áruházi dolgozót, aki „akár a szomszédom” is lehetne. A rajz által, mondjuk, nem szexisnek kell lennie, hanem méltósággal felruházott embernek, hősnek, akivel a vásárlók tökéletesen azonosulni tudnak. Aszexuálisan vonzónak.
Nem folytatom, hasonló példák ezreivel találkoztam. Az ebből eredő tapasztalatok kimeríthetetlenek. A „művészfestészetben” azonban ezek a tapasztalatok nem mindig integrálhatók, és a művészet szabadságáért vívott harcban érdektelenek is. Az amerikai festészet szövetében szinte mindig jelen van a közérdekű vizuális jelrendszerek használata. A funkcionalitás is beépült az „aranykorig”. Ha valaki csendéletet festett, mondjuk, sótartóval, akkor számíthatott rá, hogy egy étterem megvásárolja munkáját. Ezt értem funkcionalitásnak. A lakásdekoráció nem ilyen egyszerű. Vállalatok, intézmények gyakran vásároltak képeket, amik valahogy a saját működésüket reprezentálták, vagy legalábbis tartalmaztak valami hasznosítható elemet. Warhol előtt sem volt ez ritka, de kétségtelen, hogy ő manifesztálta a jelenséget. A New Wave erőteljesebben akart a funkcionálistól megszabadulni, mint korábban bármi. A művek mindenről és mindenkinek szóltak valahogy. Vadromantikának is nevezhetnénk ezt a festészeti korszakot, ha nem az újraéledő festészeti ipar kibontakozásáról lenne szó. Visszatekintve, harminc év után írom ezeket a sorokat.
Akkoriban zavartak az új tapasztalatok, nem láttam, hogy hogy lesz ebből önálló festészet. Akkor is, most is előjeleket keresek. Hol negatívat, hol pozitívat. A komputernek már a kezdeti grafikai használata is új távlatokkal kecsegtetett. Ebben a vonatkozásban pozitív, romlatlan, szűz terület volt. Viszonylag kevesen vállalkoztak kiaknázására „művészileg”. A komputergrafika szuperfunkcionális lett a kezdetektől fogva. Más oldalról: csak a konceptualizmus direkt eszközhasználatával lehetett megközelíteni. Egyéni vállalkozások a művészetben csak akkor érvényesek, ha egyéniségek vállalkozásáról van szó.
Már 83-ban volt lehetőségem komputeren dolgozni. Egy lengyel grafikus által textiltervezőknek készített programmal gyönyörű, textilhatású grafikát lehetett létrehozni. A gép nehézkes és primitív volt, természetes artisztikummal rendelkezett. Még nem tudott ügyes lenni. Katona élményeimet rekonstruáltam „komputergrafikai” módon. Hiába éreztem, hogy valami nagyon sikeres dolgot csinálok, nem tudtam „átváltani”. Beke László jóvoltából a rajzok egy része 1990-ben a Nemzeti Galériába került. Korábban bemutattam ezeket New Yorkban a Richard Anderson galériában. A megnyitón szó szerint sorba álltak a kíváncsi nézők. Kritika nem jelent meg. Maga Anderson telerakta a kiállításomat „kezdő haverjaival”, akiket fontosabbnak tartott, hogy eladjon. Ezekből (és belőle is) féltékenységi rohamokat váltott ki a nagyon hatásos és újdonságnak számító komputersorozat.
Nem sok esélyem volt és örültem, hogy Budapesten bemutathatom a kis katonaságomat. Tolvaly Ernő írt kritikát rólam, amiért rendkívül hálás vagyok. Károlyi javasolta, hogy fessem meg a katonákat nagyban a Liget Galéria-beli megnyitóhoz, mert fél, hogy a közönség nem fogja elég látványosnak tartani a kiállítást. Vele, Tolvallyal és Lengyel Andrással megfestettünk három nagy képet.
A festészet fontosabb lett, annál is inkább, mert a nevezett kiállítások idején a komputerek túlságosan tökéletesek lettek és annyira elterjedtek, hogy elvesztették az újdonság varázsát. Mit tud a komputer? Úgy látszik, a több ezer „utcára” került művész életét megoldotta. A grafikai illusztrációs munkákhoz tehetség és szakértelem kellett. A komputerhez egyik sem, pontosabban mindenből kicsi, az is 1-2 hónap alatt játékosan elsajátítható. Megjelentek a Mc Earnie-k (Having a Mac: earning little money) a yuppiek mellett. Az internet bevezetésével már végképp egy új korszak kezdődött. Talán nem véletlen, hogy a berlini fal leomlása és a technológia forradalma egybeesik.
86-tól 88-ig, két évig egyáltalán nem festettem. A komputerrajzok és az írás minden időmet igénybe vette. Az illusztráció már nagyon rutinszerűen ment, könnyen megéltem, műtermet is tudtam bérelni. A festészethez visszatérés azért nem volt nehéz, technikailag nem volt problémám.
Mi történt eközben a nagyvilágban? A galériás művészek, mint Johnatan Lasker, Ross Beckner és a többiek „új szériákkal” jöttek ki. Festészetük jó, kidolgozott galériafestészet volt, de unalmas. Az „absztrakció” nagy volt és merev. Beckner néha egész gyönyörű dolgokat csinált, különösen azok „fénypontozásos” szürke képei, de mégis inkább a félszeműek között volt király. Persze sok név volt még most is, naponta bukkantak fel új tehetségek. A korábbi csinnadratta nem jött vissza. Az olasz transzavantgárd, de a német is lelassult, el is tűnt. Baselitz maradt és Kiefer. Enzo Chucchinak volt egy gyűjteményes kiállítása 88 táján. Nem volt érdekes. A „roaring” 80-as éveknek vége is volt.
A festészetben az újabb ugrás Lucien Freud, az elangolosodott „terrible yid” (valamelyik korai gyűjtője, egy hercegnő ‑ talán szeretője ‑ hívta így) öregkori művészete hozta. Az amerikai festészet csak a nagy öregekben volt jelen. Rauschenberg, Frank Stella, Alex Katz és Rosenquist „visszavették a hatalmat”, mindig is festettek és tudtak festeni. Warhol meghalt. Schnabelt kifütyülték egy aukción. Salle eltűnt évekre. Sok tehetség próbált szerencsét, az angol festészet átvette az irányítást, Kitaj, Freud, Bacon. A Királyi Akadémia sikerével csak Picasso és Manet versenyezhetett.

A festészet lecsillapodott,

hogy a szobrászat vegye át a helyét átmenetileg. Már az újfestő mozgalmakkal rengeteg „szobor” is megjelent. A graffiti szelleméhez hasonlóan spontán brut szoboralkotások jelentek meg. Villanypóznák tövét műsziklákkal, terazzo szerű burkolattal tapasztották be a névtelen idióták százai. Megszállott hegesztők vas és alumíniumból stabil mobilok ezreivel árasztották el az East-Village elhagyott parkjait. Amúgy ez egy érdekes történet. Az East Village lakói, abban az időben, többségükben a welfare-en élő portoricóiak voltak. A város elhagyott, gazos telkeit önként „megkertesítették”. Porto Ricóban csak dzsungel van, kert nincs. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a félig írástudatlan, nyelvet (semmilyent) alig beszélő szerencsétlenekből kitört a „tenni akarás”. A forró nyári éjszakák is elviselhetőbbek a gizgaz között. Ezekben a kertekben nőtt a gizgaz (élő növény), ezeket nem bántották, de valahogy alumíniumból, farost lemezből, felismerhetetlen hulladékokból „menedék” lugasokat építettek. A kidobott plasztikpalackokból, üvegekből, gyerekjátékokból, esernyőből „cozy” kis pihenő sarkokat alakítottak ki. A gazos hulladék-labirintusok is a város „forgatagából” való menekülést vagy a forgatag felidézését szolgálták, attól függően, honnan nézi az ember. Padokat is szerváltak, esetleg egy nyugágyat vagy törött lábú asztalt, amit aztán „megbarkácsoltak”.
Mint a város illusztrátora (négy évig volt szerződésem), kaptam egy olyan megbízást, hogy rajzoljam le ezeket a kerteket és javasoljak (tervrajzban) „kulturáltabb” megoldásokat. Például, hogyan lehetne veteményes kertet csinálni. A tökéletesen ostoba megbízatásnak eleget tettem. Természetesen eredménytelenül. Végül a város úgy döntött , hogy visszaveszi a „parkokat” és eladja építkezési vállalkozóknak. Egy ismert komikus színésznő megvásárolta az egészet és visszaadta a portoricóiaknak.
A történet azért fontos, mert a szobrok, amik a 80-as években születtek, sokat köszönhetnek ennek a hordalék-kultúrának. Például a Gas Station (ami szintén az East Village-ben volt egy elhagyott autószerelő műhely telkén) „jelentős” galériává avanzsált. A telket improvizált monstrumok lepték el, röhejesen ronda tákolmányok, de nem csúnyábbak, mint az állami megbízásból épült hatalmas, konstruktivista „absztrakt” szobrászat. Ha ebben az időszakban a festők „hülyék” voltak, a szobrászokkal földet lehetett volna döngölni.
Voltak elegánsabb törekvések is: például Hambleton és Borowsky hatalmas, kivágott, kraftwerkes sziluett figurái, amik tudatosan a graffiti szobrászati megfelelői lettek volna. Az installáció, objet trouvé, ready-made azzal fenyegetett, hogy a szobrászat donatellói értelemben eltűnik, dekorációvá és emlékművé degradálódik. A pop art és a (szobrászati) hyperrealizmus is a „tegnap divatjaként” volt jelen. Nem látom értelmét neveket felsorakoztatni. Egy szobrász túlélte ezt a tendenciát és kikupálódott, bizonyos Tom Otterness. Gömbölyded figurái igényesen és néha szellemesen jelennek meg. A város több köztéri munkával is megbízta. Kedves, gyerekes kis figurái sok helyen láthatóak.
Persze valami más is történt. Az a szobrászat, amiről szó lesz, a festészeti-konceptuális elgondolások térbeli megjelenése. Igazán érdekes kísérlet és nagyon sikeres mozgalom volt. A századeleji modernizmusban rengeteg szobrot készítettek festők is. Nagy valószínűséggel a piac telítődött a festészettel, de a festők is megunták, hogy állandóan mázoljanak.
A hetvenes években a Bread and Puppett színház hatására a Soho lefutotta a papírmasé szobrászatot. A 80-as években már senki nem művelte, néhány off Broadway (pl. a Squat) színház kivételével. A szobor a New Wave időszakában a mozgalmi nőművészeknek, például Kiki Smith-nek, vagy Chery Levinnek fő tevékenysége lett. A fotózás mellett a feminista mozgalom teli volt „anyag- szobrászattal” (üveg, homok, zsír, cukor és főleg só), minden valamire való nőművész só- és üvegszobrot készített. Kiki Smith bronzszobrai szenzációsak voltak, amire legszívesebben emlékszem tőle, egy baba életnagyságú alakja és mellette a falon a szoborról készült röntgenfelvétel.
Különös módon nagyon kevéssé hatottak a nőművészekre Beuys legautentikusabb követőjének, Rebecca Hornnak az installációi és kinetikus szobrai. Rendszeresen szerepelt New Yorkban. A vért csapkodó csirkeláb, vagy a páva mozgását utánozó szobra csodálatos felfedezések. A német és olasz neo-transz-expresszionisták is állandóan „bronz-szobortak”. Az újfestészetben ezek érdektelenek maradtak, gyakran finom ötleteik nem voltak olyan hatásosak, mint a festészetük. Sok ellenvetés érhet az olvasó részéről: Kiefer, Baselitz, Cucchi vagy Chia szobrászilag is „hozták” a szellemiségüket, de semmi több. Kiefer szalmaragasztásai csak a festészeten belül jelentős, „repülőgépszárnya” kissé linkség, Földkönyve konceptuális vállalkozás, stb. Valójában ilyeneket már korábban is láttunk, ha nem is ilyen méretben.
A festészet tendenciájában elsősorban retrográd, az avantgárd épp a szobrászatban kapott lélegzetelállító gellert. Már Schnabel applikációi is tért követeltek. Mimmi álma című festményén egy fekvő kislány sziluettjéből hatalmas bikaszarv „szúr szemet”. Bruce Nauman, Robert Gober szobrai nem elhanyagolható teljesítmények. Mindkettő kiváló művész, de korábbi divatok szerint dolgoztak. Arról nincs szó, hogy elavultak volna, csak egy adott pillanatban Roberto Longónak a rajzaihoz csatolt térplasztikái szenzációsan aktuálisak voltak és messze elkerülték a Rauschenbergen és Frank Stellán nevelkedett művészek izgágaságát. A hagyományos „konstruktivista- sírkőre”, de az Anish Kapoor-os (híres és rendkívül középszerű művész) széplelkűségére is nagy csapást mértek a New Wave-ből kilépő „antropologisták”. Ez az elnevezés tőlem származik. Itt három művészt szeretnék bemutatni. Jeff Koons-t, Ray Charles-t, és Paul McCarthyt. Az utóbbi kettő felvett művésznév, nincs közük a zenéhez. A Chapman testvérek és mások is ide sorolhatók, de ők Angliából valók, én viszont továbbra is a NY-i „élményeimről” számolok be.
Mielőtt a részletekbe belemennék, néhány szempontot szeretnék bevezetni. Szobrászatuk kirakat-modell vagy szellemvasút szobrászat. Megjelenésüket a vidámpark (Coney Island) plasztikájából kölcsönözték. Szándékaik szerint szemmel láthatóan szórakoztató attrakciónak készültek. Nélkülöznek minden „grand art” elemet, semmilyen absztrakt térformálás nem fedezhető fel a munkáikban. Legközelebbi rokonaik a pop art, a stílusukra a legjellemzőbb az ún. Americana. Oldenburg, Walter de Maria, Duane Hanson, Rosenquist, Wesselman, Warhol kerül megőrzésre és megszüntetésre. A kegyetlenségük szinte határtalan, de a humoruk is. Ugyanakkor mindegyikőjükben van egy kedves derű, amitől remekül közel lehet férkőzni műveikhez. Attrakció, teljesítmény, pompázatos, gátlástalanul és hibátlanul kivitelezett főművek jellemzik antiművészetüket. Erotikus és kifejezetten pornografikus ábrázolásaik sokjelentésűek, ugyanakkor az élességük kikerülhetetlen. Valami olyasmi, ami a kontinentális Európában nem születhetett volna meg.
Jeff Koons konceptualista művészként indult. A művészettel egy időre felhagyott és egy kisebb vagyont kalapált össze a tőzsdén, mint ügynök. Pénz birtokában a szobrait a konceptuális hagyomány szerint (Sol LeWitt) csináltatta és elkerülte a „saját kéz” tökéletlenségét. Az első nagy kiállításának (Sonabend Galéria, 1988) szenzációja volt a Michael Jackson majommal című színes porcelánszobor. A szobrot Svájcban készíttette el a legjobb mesterekkel. A gazdagon aranyozott „figurine” (porcelán nipp) stílusú szobor 6 millió dollárért kelt el, s figyelembe véve, hogy „kezdő” művészről volt szó, hatalmas összegért. A szobrot többször láttam. Eltekintve a gyönyörűen bájos és tökéletes megmunkáltságtól, valójában egyszerre tartalmazza a legélesebb társadalomkritikát, de egyfajta csodálatot is. Michael Jackson valódi „americana”, gyerekkora óta kiképzett szórakoztató sztár. Úgy táncol, mint Fred Astair (jobban, akrobatikusabban) és úgy énekel, mint Brenda Lee. Androgyne figurája világszerte ismert. A minden eresztékében fellazult sztárnak (állandóan érdekesnek kell lenni) valójában egyetlen kinyomozható személyes vágya van/volt, hogy fehér akar lenni. Miért? Ki tudja. Illetve tudjuk és talán meg is érthetünk ebből valamit. Amúgy nevetséges, de hát az egész popkultúra melodramatikus és nevetséges. Ez is a lényege: melodramatikus és nevetséges. Mert a tömegek is azok: melodramatikusak és nevetségesek. Koons ötlete, hogy M. Jacksont kedvenc majmával ábrázolja, nem véletlen. Természetesen nevetséges, de nem annyira. M. Jackson nem próbál komolykodó lenni, nem az Elnökről van szó, akivel nem lehet viccelni. Az evolúció jut eszünkbe, a tökéletesen elgiccsesített evolúció. A hiányzó láncszem? Sok minden más is. Sokszor gondolkoztam, hogy miért nem rasszista ez a mű? Lehet, hogy az, de Koons mintha rátalált volna egy különös politikai kapcsolódásra, mintha a pornográfia és a politikai korrektség között analógiát vélne felfedezni. Megint valami olyasmi, amit nem tudok bizonyítani, igazán nem is érdemes. Megkérdezhetném a művésztől magától is. Koons okos művész, a legszélsőségesebb műveiben is van egy mentális éberség, ami mondjuk egy Pátzay-féle szobrászban soha nincs meg.
Pátzay állítólag, mint Bernáth Aurél is, művelt művész volt, de a szobrain ez látszik a legkevésbé. Az amerikai szobrászok George Segal óta törekszenek intelligenciára, és ez sikerül is, jobban, mint az Európai “counterpart”-nak, de csak a 60-as évektől. Richard Serra csodálatos dolgokat művel, bár megalomániája időnként elviselhetetlen. Beuys szobrászata nem igazán kapott lángra az amerikai művészetben. A nőmozgalom vett át néhány elemet, de nem jelentősen. Az is igaz, hogy Koons-nak van egy kis ezüstből kiöntött játékvonata, Beuys hasonló munkájának reminiszcenciája. „Korai” munka és a felfújható nyuszival eltűnt. Koons szobrai idézetek, „appropriációk” a giccsszobrászatból, az olcsó vásári portékából, de a legigényesebb kritikusnak is észre kell vennie, hogy így vagy úgy, valódi szobrokkal áll szemben. Nem installáció, nem talált tárgy, nem ready made. Műfajilag valami olyasmi történik, mint az újfestői mozgalmakban a visszautalással a műfaji hagyomány rendszeréhez. Az olvasó könnyen rávághatja, na és, akkor mi van? Nem az történik, hogy Michelangelóhoz nyúlnak vissza, hanem esetleg Michelangelo szobrászata is bővülhet új, korszerű szempontokkal. Más oldalról a kétféle szobrászatnak semmi köze egymáshoz. Ha mégis van, akkor ez majd idővel kiderül. Persze ehhez az is kell, hogy Jeff Koons ne tűnjön el a süllyesztőbe, ami oly gyakori korunkban. Nem annyira a mai művészet efemer, hanem a mai környezet sem bírja elviselni az állandóságot. A modern ember számára az állandóság nem létezik. Ebben is különbözünk minden más kortól. Pontosabban nincs igényünk új állandóságokra, megelégszünk a régiekkel. Ilyen és hasonló bölcselkedéstől próbálom távol tartani magam. Persze magam is enyhe túlzásnak tartom Michelangelót és J. Koons-t egy lapon emlegetni. J. Koons mellé nem állt a politikai-, vallási hatalom, hiába sikeres. Az „MJ”-k (museum jockey = kurátor, saját elnevezés) szeretik, a gyűjtők szeretik, de érezzük, hogy ebből nem lesz Kossuth-díj, képletesen szólva. Már korábban említettem a domesztikált pornográfiát Salle-lel kapcsolatban. J. Koons pornográfiája (egyik központi témája) fordított irányú Egy valódi pornsztárt domesztikált és ő maga is szexobjektumként jelenik meg műveiben. Mi is ez?
A nőknek, férfiaknak szánt divat és egyéb magazinokban állandó tárca a szexuális tanácsadás. A 80-as években elárasztották a magazinokat azzal, hogyan lehetnénk szexobjektek. Voltak hetek, amikor úgy tűnt, hogy az emberiség, mint olyan csak orgazmusra termett. A szexuális kielégülésnek a társadalom nem állhat ellen. Nincs az a vallás, ami megakadályozza, hogy az emberek örömet találjanak a szexuális életben. Különböző űrlapok kitöltése és határozottan pozitív szándék csodákat művel. Kurvának vagy stricinek kell öltözni, a szégyenlős 50 év körüliek sokat tanulhatnak a transzvesztitáktól és így tovább. Az S&M és a Swing klubokat a javasolt szombat esti szórakozások között emlegették: „Ha férje szexuálisan nem kalandvágyó, keressen magának másikat” - írták a tárcavezetők. J. Koons, de már Salle sem jártak „tilosban”. Azt hiszem, ez egy fontos szempont J. Koons esetében. Vulgáresztétikával szólva: „tükröt tart kora társadalmának”. Rosenquisthez hasonlóan direkt, közvetlen, pontos ábrázolásnak lehetünk szemtanúi. Káma Szutra sorozata szuper downscaling (lefokozás) a vizuális kultúra földalatti csatornájáig. Itt tartunk, idáig jutottunk, mondhatnánk. Itt kiszámított, végrehajtott, minden esetlegességet kizáró művekkel szembesülünk. Akinek egy kis pénze, fantáziája van, bárhol-bármikor legyártathat magának egy J. Koons művet. Ezen a ponton ténylegesen már csak a kor szerinti antropológiáról beszélhetünk. (...)
Szobrokat nem, de pornóképeket természetesen csináltam. Pangloss mester (Erdély) tanítását követve, rövid kaland után, a rendes, erényes festészetbe „csaptam át”. Ellentétben Pangloss mesterrel, aki megvetette a szexet, műveiben is távolról elkerülte, én alaposan tanulmányoztam a dolgot. Egy időben még egy bordélyház állandó vendégének is tudhattam magam (mint Lautrec), de nem lettem tőle „okosabb”. Úgy látszik, nem tudom magam rábeszélni, hogy a festészetemben ezzel foglalkozzak. Szeretek olyasmiket festeni, amik semmiről sem szólnak. Sem a szerelmet, sem a pornóképeket nem lehet hazudni. Magyarországon nőttem fel, az egyetlen pornó, amivel találkoztam, a Toldi-átirat. A nacsalnyik szex sem volt étvágygerjesztő. Szerelmi életünk szegényes, személyes és szomorú volt.
J. Koons még a művészet és az antropológia határán működik. Az ember azt hinné, hogy az erotikus művészet a csúcsra érkezett, mint a japán fametszetekkel. A határátlépést a művészetből Ray Charles Család című szoborcsoportja „teszi meg”. Ez a kis szoboregyüttes a MOMA-ban van. Körülbelül 140 cm magasságú figurák, egyformára nőttek. Az elgondolás, ahogy elképzelem, elég egyszerű. Mint apának, nekem is volt egy visszatérő rémálmom: a fiam, akkor 1-2 hónaposan, megszólal és „felnőttként jön-megy”. Néhány humoros hollywoodi film is készült a témában. A fotón nem igazán érzékelhető, itt egy reális szituációról van szó. Lehet egy ilyen család is. Így is borzalmas, akár van ilyen, akár kitalált. Az egyformaság távlatai ijesztőek. Ezt a látványt teljességében semmilyen más médiummal nem lehet visszaadni, csak a 3 dimenziós szoborral. Ahogy az látható, minden, amit a család szentségéről gondoltunk, ebben a műben megsemmisül. Ray Charles valószínűleg csak művészviccnek szánta (komolykodó merev aggyal ezt nem lehet kitalálni), ez garázshumor a legjavából, de a megjelenés komoly. Megjelenik, mint egy rossz álom, megjelenik, mint egy látomás. Bálvány születik, az önképünk karikatúrája. Sorolhatnék jelzőket és jellemzőket, a nyelv nem alkalmas, még csak meg sem közelíti ezt a különleges remekművet.

Kiegészítések

A konceptualista évek
(Vallás)

„Oh, Lord buy me a Mercedes-Benz”.
(Janis Joplin)

- Nem akartam lendületet veszteni vagy azt a benyomást kelteni, hogy Mo.-n a konceptualizmus csak a vallásról szólt. Az istenkereső művészet a hatvanas évek főirányvonalában volt, sok minden mással együtt. Erdély nagy hatással volt rám. Isten konceptje valahogy ma is érvényes. Ilyesmiket írt: „az űrhajósok azért mentek fel, hogy Istent találják meg, de nem találtak semmit”. Másik idézet: „a pásztorok a repülőgépet keresztnek nézik”. Emlékszem, hogy miket gondoltam, de most nem tartom érdekesnek. A 80-as években írtam egy kisregényt New York is my Vietnam címmel. Ebben azt írom, hogy nem hiszek Istenben, de azt remélem, hogy Isten hisz bennem. Nagyon trükkös! Ma már nem szeretem ezt a mondatomat, de vissza sem akarom vonni.

Magas és alacsonyrendű művészet (lowbrow–highbrow)

- Salle házias pornójáról már tettem említést. A 18. században Amerikában volt pornó. Természetesen mitológiai, bibliai illusztrációk ürügyén. Rembrandt Peale Lót és lányait festette meg. Botrányos kép, sok kritikát váltott ki. De az igazi művészbotrányok csak a huszadik században jelentek meg Amerikában. Courbet-szerű botrányról azért nincs szó. Charles DeMuth homoerotikus képei legfeljebb el lettek hallgatva. Cadmus, aki kommunista és nyíltan gay volt, hosszú élete során kifejezetten be volt tiltva. Még a teljesen nyitott 80-as években sem szívesen mutatták be a Whitney Múzeumban. Nem vagyok biztos, de talán Chuck Close-nak lehet köszönni, hogy a nagyon eredeti (alapjában véve regionalista) festő végül is visszakerült a Történetbe. Ne felejtsük el, az amerikai művészet a 60-as évektől a minimalizmus poklában sínylődik. (Én magam is a minimalizmus poklában sínylődök). Más dolog a tényleges minimalizmus, mint művészeti irányzat. A „Say it and make it short” militarista szellemű esztétika mindenben jelen van, volt.
- Tom Wesselman bedroom festményei azok, amiben sikeresen szintetizálódik a minimalizmus, pop art és erotika. Wesselman nagyon erotikus tud lenni. A fémkivágásait is szeretem, de azokban csak egy gyönyörű kiüresedést látok. Szó szerint a körvonalak mentén kivágott felületek, lukak. Kép-csontvázak.
- Highbrow-lowbrow. Volt egy ilyen című kiállítás NY-i MOMA-ban. A vitathatatlanul tanulságos és pedagógiai értékű kiállítás a kollázs úttörőitől a legújabb kori pop művészekig bizonyította be, hogy a magasművészet gyakran az alacsonyból táplálkozik. „So be it!” ahogy NY-ban mondják.(Gyönyörű műveket lehetett látni, kárpótlásnak az sem rossz.) A kérdésfeltevést valahol Komar és Melamid szenzációs festménye válthatta ki, melynek címe Amerika legkeresettebb festménye volt. Az orosz származású festőpár közvélemény-kutatást szervezett, mik lennének az átlagközönség számára a legkedveltebb festői motívumok. Állítólag 90 ezer embert kérdeztek meg és az adott válaszokból festették meg a festményt. Washingtonnak rajta kell lenni, kék az alapszín, szerepeljen egy család is legalább két gyerekkel, hegy is, tó is legyen és szarvasok. A méret kicsi, a kép egyszerűen átlátható.

Cinematizmus

- Igen, Pangloss mester tanításai alapján, ott ahol montázst látunk, joggal feltételezzük a mozi hatását, és derűs alternatívákat. A cinematizmus nem vert gyökeret a magyar képzőművészetben. Vannak kísérletek. Újbóli olvasásban kiderül, hogy a magyar művészekkel mostohán bánok, én is folytatom azt a kritikát, ami szokásos művészek között.Kelemen Károly őrült mackói nem kis teljesítmények, gyakran remekművek. A Picasso mackóval lehet cinematikus montázs. Károlyi tangramm képei nagyon nagy ígéretek voltak, kár, hogy Erdély és mások kifejezetten elutasították. Hegyi is, úgy tűnik, elutasította, nem értette az újdonságait. Saját „kettős” képeimnek semmilyen visszhangja nem volt (Ernst Múzeum, 1995)
Birkás szintén meghatározó egyéniség. Az arcfestészet „úttörője”. Birkás talán a legfelkészültebb festő azok közül, akiket én ismerek. Professzionalizmusa az utóbbi időben furcsa montázsokba sodorja, mintha valami nagyon fontos mondanivalója lenne.

Komputer Galaxis

- Gyakran játszom az ún. Hearts nevű kártyajátékot a komputer ellen. A játék a Solitairrel együtt „beépített” program. Valamikor sokat játszottam a valóságban. Általában nyerek, a játék nem túl bonyolult, azért néha vesztek is, ha a lapjárás úgy hozza. A többszöri leosztásban végül a legalacsonyabb pontszám győz, ha a 4 játékos közül (az egyik én vagyok) bármelyik eléri, vagy túllépi a 100-as pontszámot. Itt jön, amit nem értek: amikor a komputer észreveszi, hogy behozhatatlanul vezetek (én, az ember) elkezd öngyilkosan játszani. Vereségét felgyorsítja logikátlan lépéseivel. Nem tudom, hogy ezt beletervezték-e vagy sem, de ijesztő. Az „öngyilkosság” valami nagyon emberi dolog. Mi köze van ennek a művészethez, festészethez? Nem tudom. A komputerrajzaim kort megelőző vállalkozások voltak, sem nekem, sem másnak „nem jött be”. Azt hittem, hogy valami olyan története lesz, mint a fotónak. Eddig nem lett. A fotó manipulációra alkalmas (retusálás), bizonyos geometrikus (2D és 3D) megoldásokban esztétikailag érdekes, de mint műfaj nem lesz egyhamar önálló. Azt hiszem, nehéz elviselni az új technológiákat. Ha meggondoljuk, a telefonnak sincs művészete, nem lehet defunkcionalizálni. A fénymásolót is próbálgattuk a 70-es években, már az se jött be. A távírójelet a feltalálása után spiritualista szeánszokban használták. A szellemekkel a kopogás útján lehet érintkezni. Miért van az, hogy értik a kopogást, a beszédet nem? Miért hittek ebben a spiritualisták? A videóművészek esküsznek, hogy megtalálták Orpheusz lantját. Igen, ők a televíziózás csalogányai. Művészetközvetítők? Helyszíni?
Természetesen kipróbáltam a videózást. Miklós és Dixi (főszereplőim) minden igyekezete ellenére a „művem” dilettáns maradt. „Filmet” nem akartam csinálni, de hogy mit akartam, arra csak nagyon gyenge koncepcióm volt. Talán nem kéne mindent megművésziesíteni, másfelől miért ne?
A „gyenge koncepció” a festészet ereje. A gyenge koncepcióban van a festészet ereje. Ezen még dolgozni kell. Mindenesetre megfestettem a mindenkori komputeremet, mint új jövevényt a környezetemben. Nekem ezek a komputerfestmények portrék és csendéletek is.
Nem biztos, hogy egy amerikai művésznek könnyebb érvényesülni, mint másnak. A játszótér óriási méretei nyomasztóan hathatnak törékenyebb tehetségekre. Az igaz, hogy a nagy méret gravitációja nagyobb és tisztázottabb megoldásokat eredményez elméletileg, gyakorlatilag mégsem egészen így van. Amennyi tehetség a 80-as években felbukkant, annyi el is tűnt. A reklámügynökségek, stúdiók valódi tehetségtemetők. Aránytalanul nagy intellektuális energia fektetődik be, hogy kiszárítsák az emberiség „másik részét”. A háború előtt nem volt még olyan nagy üzlet, éppen hogy csak tisztes megélhetést biztosított a reklám. (...)

Limnerek

- Lehet, hogy napjaink festészete egy új kezdet, mint Amerika első festői, a limnerek voltak? A limnerek, az első telepes művészek, a New England periódusban egyszerű kézművesek voltak. Többnyire Angliából jöttek. Kígyóolaj árusítástól szőrmekészítésig, asztalosságtól ezüstkovácsolásig mindenfélével foglalkoztak, s portréfestészetet is műveltek a maguk készítette vásznon vagy fatáblákon, a maguk készítette festékekkel. A történet szerint már látatlanban előfestették a leendő modell ruháit, és a portrét a megrendelő családnál a félkész képbe belefestették. A kutatók azonban egyetlen ilyen előre festett félkész képet sem találtak. A Tudor-kori portréstílus naiv, ügyetlen utánérzéseivel állunk szemben.
A naiv művészet szívhez szól és könnyű vele azonosulni. Sejteni lehet, hogy a limnerek alkalmazói is elnézték, hogy nem nagyon hasonlítanak a festményen látható portréra. Azért gyakran nagyon realisztikus portrékról van szó, amiket úgy is értelmezhetünk, hogy épen a limnerek írták le az első szavakat az amerikai festészet szótárában. Egészen a huszadik századig a kezdetről egyfajta szégyenkezéssel írtak. A 17. századi limnerektől mindössze 50 kép maradt fenn.
A szerény kezdetek után Smibert megjelenése már az önálló festészet példája. Aztán a holland stílusról, az ún. patroon stílusról beszélnek a történészek, ezt valamivel „tanultabb és tudatosabb festők” művelték és nevük is van. A hasonlóság, bár szempont volt, de megoldhatatlan maradt a tanulatlan mesteremberek számára. A 80-as évek elején East Village ontotta a naiv művészetet. Tanult festők is elnaivosodtak. Az amerikai közönség és művészet az aranykorban nagyvonalú volt: például egy Larry Rivers-kép alig van megcsinálva. Andy utolsó vacsorája kifejezetten dekoncentrált, laza, figyelmetlen körvonal..., viszont lenyűgöző. Less is more!
Minden kornak megvan a művészete, akár jobb, nemesebb, akár nem. A vizuális művészetek a festészeten kívül kifejezetten a szórakoztatóipart szolgálják. Épp ezért, ha szegényesen is, még mindig a festészet áll legközelebb az Eredeti Szándékhoz.

*A tanulmány a DLA fokozat elnyerésére készült dolgozat rövidített és szerkesztett változata.