Jártam egyet a Falk Miksában, ahol újra aktiválta a nézőt és a szakmát a harmadik alkalommal megrendezett Műgyűjtők éjszakája. Gonoszék azt mondják, hogy az ószeresek becsalogatták a kortársakat, míg a másik fél állítja, hogy jelenünk művészete rákacsintott az antikra. A teóriák hülyeségét az írja felül, hogy a dolog működik. Aznap este esett. Nem volt jelen a korábbi hullámzó tömeg; a látogatók beszorultak a galériákba, beszélgettek és itták az ingyenes szörpöket. Északról, a Jászai Mari tér felől jöttem, gondoltam teszek egy U-kanyart, de egyszerűen az entrén már leblokkoltam. Étkezéskor a gyerekeknek adott „katona” (legjobb falat) jutott eszembe: tudtam, hogy oda még vissza kell térnem. A Kieselbach üvegkalitkájában-kirakatában valami olyat láttam, amit nem írhatott felül a többi, két tucatnyi helyszín kínálata. Megtettem a kötelező kőrt és eljutottam a kezdetekhez. Molnár Sándornak, a hetvenegy éves mesternek a festményei az este fényében, a koromfeketébe, a záporesőbe hajló éjszakában majdnem áttörték a galéria üvegtábláit, az utcára, a térbe kéredzkedtek a színek és a formák. A festmények nem „megszólították” a nézőt, hanem szinte rátörtek azokra. Talán mindig így – a sötétség és világosság ellentétpárját kihasználva – kellett volna kiállítani az alkotó munkáit. Tíz éve volt, hogy a Műcsarnokban láthattam utolsó nagy, összefoglaló tárlatát, melyen a művész az életmű legfontosabb darabjait mutatta be. A jelen kiállítás anyagát most Kieselbach Tamás és Einspach Gábor válogatta/jegyezte. A közel három tucat – részben többtáblás – festményt felvonultató tárlat a Metamorfózis (1975-1986) és a Tumo (1986-1993) sorozatokból szemezget.
A közép- és nagyméretű képek számtalan technika alkalmazásával készültek. Van itt minden: olaj, akril, vászon, enyves festék, fa, farost, kötél, madzag, spárga, szíj, bőr, drót, szeg, stb. Vannak két- és háromdimenziós, fali és térbe léptetett munkák. Úgy tűnik, mintha Molnár nem is a vászonra/farostra festene, hanem a színes táblák kitörnének a téglalap (téglatest) rendszeréből és önálló életre kelve elkezdenének nyújtózkodni, terjeszkedni. Meg akarják haladni eredeti keretüket, kilépnek saját territóriumukból, hogy ébredésük során kanyarokat, íveket írjanak le a kép szélein és belső tereiben. Így maguk a motívumok formázzák a vásznat. A művész több helyen megsérti a kép felületét, amorf jeleket vág ki, hiátust hoz létre, ám ennek szerepe megkérdőjelezhetetlen, hiszen a fehéren tátongó folt ugyanúgy képalkotó egységgé nemesül, ellenpontozza a fénylő koloritást. Az elemeket úgy passzítja egymáshoz, hogy a megsebzett felületet gyógyítja, zsinórral összefűzi, egybevarrja. Bandázsol és pasztózusan fedi a matériát. Az anyagok egyidejű alkalmazása, egymáshoz/egymásra való applikálása a látvány minőségét érintő, a bravúros technikai kivitelezés viszont csak részben garantálja és előlegezheti meg annak erejét.
A művész képein elementáris erővel dübörögnek a színek, szabadon lélegeznek a formák. Olyan, mintha valami őserő vezényelné alkotásai rendjét. Rendet mondok, pedig a festmények a dzsungelek-őserdők káoszát, a vegetáció visszafoghatatlan burjánzását, az organikus lét megállíthatatlan terjeszkedését idézik meg. Minden mozgásban/változásban/fejlődésben van.
A nonfiguratív, absztrakt műveken a szem olyan részleteket fedezhet fel, melyek egyértelműen természeteredetre utalóak. Gyengédebb kelyhekre, virágtölcsérekre, öblökre hasonlító formációk feleselnek a szigorúbb, keményebb alakzatokkal, melyekbe szemeket, éles karmokat/körmöket, madarak ragadozó csőrét, bogarak páncélzatát, a szkarabeusz hátát, pajzsát láthatja bele a szemlélő. A nagyobb, monokróm színmezők mellett az adott képtéren belül jelen van az aprólékos, kavicsos-gyöngyözött-kristályos kidolgozás is. Néha lángnyelvek törnek fel egy vulkáni világból, máshol szivárványos páraködök szállnak az ég felé Mária mennybemenetelekor. Máskor barbár, totemisztikus időket idéző a mű, a kezdetek kemény világát és fájdalmát sejtető. Olykor pedig finom, geometrikus alakzatok (kör, vonal, kubus) ellenpontozzák az amorf jelrendszert, a vászon púpjait, domborulatait. A Metamorfózis II. kép homlokából szarv nyúlik ki, a Hommage à Pisanello műre hat darab picike zsák van applikálva, míg a Gúla végérvényesen kilépett a térbe. A hat táblából álló Metamorfózis I. (Mohács 1526) a kiállítás (és egyben az oeuvre) egyik legjelentősebb darabja. Az fekvő, tizenkét méteres mű embermagasságú, dimenzióit csak bizonyos távolságból láthatjuk meg (az utcáról működött a legjobban), a szem viszont ugyanúgy képes elidőzni a közelieken, a finoman és gazdagon kidolgozott részleteken. A festményen tucatnyi ívbe hajló, rákollóhoz hasonlatos formáció sorjázik. A sötétebb tónusok horizontálisan futnak a kép közepén, a „rák” testén, míg az „ollók” a vászon alsó és felső vonala közé vannak kifeszítve. A felső és alsó harmad két szalagjában sárgásan-aranylóan hömpölyögnek a zárványos részletek, míg a közép vonulatának háttere fehér. A karvalycsőr veszélyességét (is) felidéző „ollók” a vörös, a narancs, a mélyzöld, a kék, a lila, a rózsaszín (és sorolhatnánk) számtalan árnyalatában játszanak. A főmotívum változatos sorozatának teste osztott, ezen „enteriőrökben” mikrokozmoszok kavarognak-csíkozódnak, a belekhez hasonlóan hengeresednek, hurkaként dudorodnak. A mű több helyen fehér zsinórral-öltéssel átvarrt. Ha nem tudnám a festmény alcímét, akkor is a fájdalom, a tragédia, a katarzis és az újjászületés érzete kisértene. Nagy mű. Változatlanul.

Molnár Sándor
Metamorfózis (1975—1986)