Marosi Ernő - Kőnig Frigyes kiállítása elé

Az anekdota szerint Hillary a következőképpen indokolta a Himalája meghódításának a kényszerét: „Mert ott volt”. Ugyanez a felfedezési kényszer vezette a modernség kezdete óta a festészet számára – Belting kifejezésével – „a művészet korszakát” bevezető kutató szellemeket. Cennino Cenninit, aki 1400 táján a rajzot a természet diadalkapujának s egyben a teremtő fantázia legelőbbre való kútfejének nevezte, s ellátta a művészt tanácsokkal nemcsak a szép emberi test arányairól, de arról is, hogy segíthet magán gipszöntvényekkel akár nyughatatlan, mert élő, akár halott testek lerajzolásában. Leonardo da Vinci számos olyan módszerrel hatolt be a természetbe, hogy kifürkéssze a teremtés titkait, amelyekben joggal látjuk számos tudományág: a mechanika, az anatómia, a geológia, hidraulika stb. zseniálisan lefektetett alapjait, s mellettük még a mérnöki tudományokét is. Ma úgy mondhatnánk: K+F, azaz alap- és alkalmazott tudományok, s mellettük megvalósítva még a legmaibb követelmény is: az innováció, mely nem több és nem kevesebb, mint a szüntelen kereső szellem meg nem álló, problémáról problémára haladó s az egész világra kiterjedő működése. S ehhez járul az a meggyőződés, hogy minden, amit látunk, nem érzékeink csalóka játéka, mert szemünkben a geometria törvényei szerint keletkezik az a kép, amelyet a látógúla félútján rögzíthetünk – Brunelleschinek és Albertinek meg Dürernek persze távcső és mikroszkóp híján még nem volt fogalma arról, hogy nemcsak félúton, hanem mintegy a látógúla meghosszabbításában is!
Így tekintve, Kőnig Frigyes, úgy is, mint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Anatómia és Térábrázolás Tanszékének professzora, minden művészet alapjának – a régiek úgy mondták: a három nővér nemző atyjának, akiben a platonikusok a Démiurgosra, a tomisták az Atyaistenre ismertek – a rajznak hagyományait folytatta. Persze, messze túl rajtuk: ismerve, tanulmányozva Andrea Pozzót, Piranesit és Eschert is, ugyanúgy folytatójaként elődjének, Barcsay Jenőnek, ahogyan éppúgy képesen arra, hogy Carlo Carrà metafizikus festészetére emlékeztessen, vagy éppen szürrealistákra, Magritte-re és Max Ernstre, amint, ahol ez adódik, a neoimpresszionista divizionizmus ábrázolástechnikájának birtokában. E kiállítás képei e festészeti eszköztár fölötti szuverén uralmáról és elemeinek alkalmazásáról tanúskodnak.
Ennek a sokféle eszköznek a birtokában megragadható bármi. Kőnig Frigyes érdeklődése igazán enciklopédikusnak mondható, abban az értelemben, ahogyan a képzőművészet eddigi történetének talán egyik legnagyobb vállalkozása a Nagy Francia Enciklopédia illusztrációinak elkészítése volt. Én láttam egyszer e rézmetszetes tábláknak külön kiadását, s azóta is vágyom arra, hogy egyszer otthon forgathassam bármikor az emberi tapasztalás kezdeteitől a 18. századig felhalmozott vizuális ismereteknek ezt a lenyűgöző corpusát. Kérdés persze, lehetséges-e korunkban, a mi tudásunkról – s különösen annak nem vizuális elemeiről – hasonló corpust csinálni. Kőnig mindenesetre megpróbálta, amikor 1997-ben Comenius Ámos Jánost idéző Orbis pictus címmel adta ki „művészeti téranalíziseit”. Téranalíziseknél persze, sokkal többet: mindazt, amit látni lehet vagy elgondolni érdemes a világról. Ott van benne persze a tarisznyarák is, a reneszánsz természettanulmányok emblematikus tárgya. Ott vannak a rovarok, Kőnig korábbi természettudományos könyvillusztrációinak témái, s megtalálhatók a szörnyszülöttek is, egy 2005-ös könyv, a Harmonia perturbata témái. Mert a természet nemcsak alkot, hanem néha téved is: magától-e, vagy az Isten művébe magukat beleártó emberek által megzavarva; ez volt mindig a kérdés.
Ez a kérdés igen aktuális ma, amikor életfeltételeinkért, környezetünkért aggódunk: vajon tehetünk-e mást a sejtett fenyegetés ellenében, mint szimbolikus-mágikus áldozathozatalt; vajon képesek vagyunk-e befolyásolni sorsunkat? Etikai kérdések ezek, amelyekre a kutató munkája közben bukkan, s – ilyen a természetünk – ha észrevette őket, nem tudja elterelni róluk többé a figyelmét, foglalkoznia kell velük, a teremtés selejtjeivel, a sokszor veszélyesnek mondott, mert a természetet legyőző fantázia szüleményeivel. Horatius Ars poeticája beteges lázálmoknak minősítette az efféléket, bevezetve a delíriumos, tábeszes, beteges és elfajzott modernségről szóló szidalmak sorát. De ezek a képződmények itt vannak, s minket is elérhetett volna ez a sors! A művész nem tehet mást, s küldetése éppen ez, hogy felhívja rájuk a figyelmet. Régen, amikor a művészet és a tudomány kutatásai még együtt haladtak, a két út nem vált még szét. Mindenki ismeri Vesalius nagy anatómiai atlaszának címlapján a homokórát tartó csontváz ábráját, a memento mori!, a középkorba visszanyúló haláltánc-gondolat, az „Ami te vagy, én voltam, s ami én vagyok, te is az leszel!” intelmének hordozóját.
Váz a régi magyar nyelvben eredetileg szellemet, kísértetet jelentett. Ilyen szellem, „lebegő rémalak inte” Huszt várának „bús düledékein” Kölcsey felé is. Meg is kérdezte arról, amit nekünk is kérdeznünk kell e válogatás kapcsán: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Tudjuk: Kőnig Frigyest a régi vár- és erődítésromok szinte gyermekkora óta szenvedélyesen érdeklik és foglalkoztatják. Ő aztán tudja, milyen volt Jumurdzsák teknősbéka alakú rajza az olaszbástyás egri várról, s hasonlókat szinte minden magyar várról, akár csak régi ábrázolásban, akár nyomokban, vagy romokban maradt fenn emlékezete. Már-már mániákus várgyűjteményét egy valóságos, 2001-ben kiadott kódex tartalmazza, s az anyag azóta is gyűlik – talán egy másik kötet számára. Ugyanazt teszi, amit a várkutató régészek s a művészettörténészek – vagyis, amit ezek legalábbis szeretnének: a rekonstruktív fantázia segítségével megeleveníteni ezeket a maradványokat, megkeresni értelmüket, megjelenítve szerkezetüket. A célkitűzés ugyanaz, mint a rovarok és a páncélos lények esetében: a védtelen emberi test vagy a testként működő emberi közösségek páncéljainak tanulmányozása. A várépítészet története a támadó és a védelmi eszközök és technikák folytonosan egymással versengő leleményeinek egymásutánjával arra tanít, hogy ezek a „fortélyos félelem” remekművei. Üresen is rémisztőek, mert az ép állapotukat helyreállítani igyekvő fantáziánk a gonosz számítás trükkjeivel, magával a rosszindulatú emberi természettel szembesít. S ráadásul soha nem lehetünk biztosak abban, nem maradt-e bennük valami a régi átokból, vagy nem vert-e bennük tanyát újabb rémség. A klasszikus angol Gothic novel horrorjától kezdve a modern thrillerek világáig terjed ez a kellemetlen érzés: a szorongásé éppúgy, mint a kíváncsiságé. Kölcsey „lebegő rémalakja” még viszonylag barátságos szörny, amikor a költőt, „hatni, alkotni, gyarapítani” küldi.
Abban már nem volnék biztos, vajon a 19. századi „epedő kebel” megnyugodnék-e Kőnig új képei láttán. Hiszen ezek nemcsak arról szólnak, hogy az antikvitás hatalmas maradványaiból hogyan építkeztek későbbi korok, nem is csak arról, hogy a verekedő, daliás ősök hatalmas várai ma romokban, beszakadt boltozatokkal hevernek, falaik mohosak, köveik közül fák erednek. Itt vannak sajnos a „ható, alkotó és gyarapító” 20. század modern háborúinak bevehetetlen és elpusztíthatatlan betonerődjei is. Ezek egyelőre még kevésbé olvadtak be a természetbe. Valamennyi félelmet kelt, mert félelem szülötte, s a legfélelmesebb, hogy valamennyi nemcsak korát élte túl, de bennünket is túl fognak élni.
Mindent azonban még Kőnig Frigyes sem tudhat. Enciklopédikus érdeklődésében bízva, ajánlom figyelmébe egy leletemet. A bajor műemlékvédelem információs lapjának 2007. márciusi számában találtam egy beszámolót arról, hogyan lehetne megőrizni a hidegháború kelet felé irányuló lehallgató állomásainak toronyépületeit. Ezek már igazán nem az emberi természettel általában s az elvont sorssal, hanem a magunk sorsával fognak bennünket szembesíteni. Hiszen, ha megértjük, ezt teszi ez a kiállítás is.

* Elhangzott a kiállítás megnyitóján.