Tolnay Imre - Helyek, helyszínek – helyezve, színezve

Oly sok mindent állítottak az utóbbi évtizedekben a képpel kapcsolatban, hogy nehéz és törékeny dolog bármi bizonyosat mondani róla. A képzőművészek nagyobbik hányada máig ábrázol (a nem-ábrázoló, nonfiguratív képzőművészek jelentős része is ide sorolható). Erőss Istvánt mindig is foglalkoztatta a kép mibenléte, lehetőségei, szélsőértékei. Azon ritka művészek közé tartozik, akik műveikben képi információt közölnek, vizuális szituációkat szembesítenek, eltérő „szakterületekről” származó rétegeket helyeznek egymásra. Erőss mostanság az egyetemes művészettörténet (és a lassan egyetemessé váló médiatörténet) számos műfaját, megoldását alkalmazza, sajátos viszonylatba rendezve azokat, csakúgy, mint képeit, objektumait. Tavaly a Magyar Műhely Galériában, legutóbb a Galéria IX-ben állította ki grafikai munkáit, egy négy éve megkezdett sorozat legújabb darabjait.
„Erőss István az utóbbi években saját fotóit veszi munkáinak kiindulópontjaként, amelyeket különböző hordozóanyagokra visz fel (fénymásolat, fekete-fehér print, vászon alapú színes print), és az így létrejött képbe különféle technikákkal avatkozik be. A képek építmények: temetők, lakott vagy lakatlan épületek kinyomtatott fotói, amelyeket a világ különböző helyszínein: Magyarországon, Erdélyben és különböző távol-keleti országokban tett utazásai során készített” – írja róla Baglyas Erika (Animal rationale, Magyar Műhely 138). Közelmúltbeli sorozatain Erőss tehát építészeti objektumokat, ittlétünk kis és nagy, lakott vagy lakatlan helyeit jeleníti meg. Kő-, vagy inkább betonkemény idézetek, szimbólumok, puha, fényes paplanokon, vagy matt, lágy, fehér papíron; esetleges, gyűrődések diktálta felület-átmeneteken, monokróm-matt szürkén-fehéren, avagy puzzle-szabdalású hálózatokon. Digitális képein tömbházak és urnatárolók, szakrális és ipari épületek olykor igencsak rokon perspektívája kerül egymás mellé, egy derékszögekkel határolt lyukarchitektúra produktumaként. Ahogy Baglyas Erika fogalmaz: „Urbánus életünk terei, puszta dobozok. Betonnal vagy éppen kőfallal körülhatárolt szűk kiterjedések, ezt választjuk, vagy ide kényszerülünk. Hátrébb lépek hat lépést, és az ember, aki homo faber s animal rationale egyszerre, ennyit tehet. Lakozik.”
A művészettől sokan még mindig – hagyományos vagy korszerű – vizuális élményt várnak, esetleg okosodást, etikai nemesedést, és nem szellemi üzenetet. Vincent van Gogh egy levelében azt írta öccsének egyik sorozatáról: „tudom, hogy ezek talán nem könnyen eladhatók, de átkozottul hasznosak”. A kép és a dolgok hasznosságával vagy hiábavalóságával való szembesülés Erőss István művészetének is markáns jellemzője. Számára a kép a vallatni való médium. Összevet, ütköztet, mátrixainkat, kultúránk filtereit helyezi finoman egymásra. Helyez (áthelyez), helyszínel (helyszínez), majd színez. Ismert vagy ismerősnek vélt épületek, épületrészletek, építmények haloványan derengő szürke nyomatait színezi ki kézzel – a virtuálisba avatkozik be manuálisan, a gépi képbe nyúl be kézi vezérlésű színes ceruzáival. Vanitatum vanitas – a középkori kép is mulandóságunkkal, esendőségünkkel szembesített. Végső soron ez a konklúziója István egyszerre pimasz és szkeptikus viszonyulásának is. Egyszerre irónia és alázat ez: hamiskás beavatkozás az úgynevezett eredetiségbe, a színező gyerekek vagy miniátor szerzetesek alázatával.
Fényes felületű, fotó-printekkel megnyomott paplanjain képzőművészeti, de mindenekelőtt szociológiai (na jó, művészetszociológiai) rétegek, témakörök fedik, takarják és tárják fel egymást és önmagukat. A képi panelek, déja vu-elemek használata nem újkeletű – az ikonfestő kánonokkal nyúl a transzcendenciához, Giotto sematikus, de plasztikus szereplőkkel manipulál újszerű tériségben, Csontváry kozmoszának „forrásai” olykor sematikus képeslapok, Warhol „lopott” képeket variál. Erőss is ismerős, banális szituációkat, objektumokat idéz, szituál, ír felül. A tv-képernyő, a monitor, az autó-szélvédő atmoszférája, a szubkultúrák falvédői és az úgynevezett magasművészet képei közé ver hidat, miközben elbizonytalanít, hogy melyik réteg fedi a másikat. Erőss képi vagy verbális sztereotípiákat is idéz, akaratlanul – „ágyban, párnák közt…”, a paplan mint tükör, kultúrák tükre, álmok takarója, szemfödél, a tükör mint az ördög távoltartója a falvédőn, stb. A művész tehát egyszerre ironikus és romantikus, ha úgy tetszik, egyidejűleg ad fel művészettörténet-, néprajz- és zsurnaliszta leckét.
Az Erőss István által használt kép, képeslap egy közösség, térség, hely emlékképe, önmeghatározása. Beavatkozásával megkérdőjelezi a közösségi, építészeti, vizuális sémákat és utópiákat; a színezés mitikus-szimbolikus rítusa gyermeki ártatlanságot és kíváncsiságot hordoz. A hálózatok ösztönös-tudatos vagy akaratlan, örök részeseit, egyszersmind alakítóit szembesíti önmagukkal és a maguk köré húzott falakkal, ahol civilizációs sémák ismétlődnek, fedik egymást. Erősst régóta foglalkoztatja a mesterséges környezet és az abban megnyilvánuló alkotóerő kifejeződése. Épített környezetünk egyszerre tükrözi kultúránkat, ideológiánkat, utópiáinkat és a természethez való viszonyunkat. Míg a házak az életről, a jelenről, társadalmi viszonyainkról, addig a temetők a transzcendenshez való viszonyunkról tanúskodnak.

* HOMO FABER, Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2006. április 12 – május 5.
Erőss István kiállítása, HYPERLINK "http://www.artportal.hu/intezmenyek/galeriak/galeria_ix" Galéria IX, Budapest, 2007. március 9 – 2007. március 24.