Baglyas Erika - Az idő faktúrája, az idő piktora

Amikor az időt fogalmazzuk meg szavakkal, egyrészt egy kreált, tulajdonképpen csak a képzelet szintjén létező dologról beszélünk, másrészt tulajdon létezésünkre irányuló vakságunk kezdi ki e dolog konkrétumát és elvontságát, mert pillanatnyi értelemben mindig minden benne van ebben a kiterjedésben, ugyanakkor ennek az ellenkezője is igaz. És az átírt múltak, bizonytalan jövők árnyékában ott didereg az ismeretlen megragadására tett kísérletként a létezésbe vetett hit, ez a végtelen kiszolgáltatottság. Néhány mondat és máris tömegével zúdulnak ránk a kikezdhető szavak, mint idő, pillanat, nem beszélve arról, amikor azt mondjuk, hogy valami vagy minden: van. A téma elvontságához jobban szervül talán a megmutatásnak az a módja, amellyel nem beszélünk semmiről, de mindez mégis mondva van.
Ez a fajta némaság jellemzi Minyó Szert Károly munkáit, ahol nem a hallgatásról van szó, inkább másképp beszélésről, amely alatt nem feltétlenül csak a vizuális nyelven való kommunikációt értem. Képei láttán a némafilmek világa juthat eszünkbe, melyben a múltból jövő dolgok minden alkalommal egyfajta időtlenségben születnek újjá. Ez a világ annyira éteri, hogy kikezdi az idő és valóság fogalmát. A némafilmek képkockáinak felületein egybekel a celluloid és az idő a zenei hangokkal, s ha úgy tetszik, a matematikával. Erre emlékeztet Minyó Szert képeinek faktúrája is a matematika kiszámítható logikájával és bizonyíthatóságával együtt, de ez utóbbi csak a hatványok és a végtelen számú variációk értelmében.
A faktúra kifejezés a vizuális művészetek mellett jelen van a zenében is, de ahogy itt sem csak valamely zenemű letétjének módját jelenti (hangszerre, zenekarra, énekhangra), úgy ezen képek esetén sem pusztán a felület megfogalmazásának mikéntjét értjük alatta, hanem azt a tartalmi többletet, amelyet a faktúra minősége hordoz. A kiállítás címe – prelúdiumként – bevezetést illetve előjátékot, kötetlen fantáziaszerű tételt jelent, ami – ha zenei fogalomként értjük – olyan darabot jelöl, amely fúgák vagy tánctételek előtt hangzik el. Minyó Szert képeit nézve önkéntelenül felcsendülnek bennem Johann Sebastian Bach különböző prelúdiumai, de nem fúgák vagy szvitek előjátékaként, hanem mint egy állandó bevezetés, tárgyalás és záróaktus nélkül. Ezzel a momentummal kapcsolódnak munkái az idő megfogalmazásának lehetetlenségéhez, és az állandó, tehetetlen, pillanatnyi jelen valóságához. Mert a kezdet önmagában hordozza a véget, lényeges különbséget csak az idő tekintetében tehetnénk, ha tudnánk egyáltalán, mit jelent.
Ez a nem tudás a létezésnek való kitettséget és egyfajta magunkra maradást is eredményez, ami Minyó munkáiban is megnyilvánul. Korábbi műveire – és jelenlegi sorozatára ugyanúgy – igaz, hogy gyakran talált, „régi” képekből alkot „új” képeket, ezzel behívja a múltat a saját jelenébe, de a néző jelenébe is, ennyiben és a technikai eszköztár értelmében fotográfiáról beszélhetünk. Ezek a talált képek erős szimbólumokat használnak, úgy mint a letámasztott bicikli, a velünk szembe néző kutya, vasvázas kerti szék vagy asztal hiányos terítékkel, ételek nélkül, kanalakkal. Létkérdések vizsgálatába kezdünk, amikor a folyamatos úton levést emlegetjük egy kerékpár kapcsán, és a várakozást vagy a magány természetét látjuk meg ezekben a kiszikkadt székekben, és a nehezen nélkülözhető szellemi táplálék után nyúl a gondolat például a Klasszikusok délidőben sorozat láttán.
Minyó Szert kitartóan gyakorol. Szándékosan nem írom, hogy ismétel, pedig a főbb motívumok újra és újra visszatérnek képein, azaz látunk tőle széket, kutyát, biciklit vagy három tucat különféle megítélésben. Variációkat készít, olyasmit, amit az élet is kínál a megfogalmazásra és a megértésre. A dolgok viszonylagossága fogalmazódik újra minden képén. A viszonylagosság és a variációk végtelen száma egy-egy téma esetén a képek technikai megoldásának hogyanjában rejlik, ennyiben pedig a korábban emlegetett fotográfia mellett (és ellenében) festészetről beszélhetünk. A művész ugyanis maga készíti fényérzékeny felületeit (papírra, papírtálcára, söralátétre), és azon spontán, expresszív, időnként kedvesen hányaveti módon – ahogy a kéz nyomot hagy a felületen, hiányosan, csíkosan, egyenetlenül – ad lehetséges változatokat egy témára. A lehetőségek száma tehát ebben az ismétlésben végtelen, valahogy úgy, mint ahogy a reggel követi az éjszakát, bizonyos nézőpontból ugyanaz ismétlődik, más szemszögből nézve minden éjszakát egy újabb, másik reggel követ. Újra és újra megtalál bennünket a szándék az új nap virradtával ránk zuhant születésben.
Legújabb Preludia sorozatában egy hagyatékból származó képanyag a kiindulópont. A negatívokon egy mesterember felvételei láthatóak, amelyek önmagukban pusztán megörökített pillanatokként maradtak volna fenn. A múlt köszön vissza bennük, majd válik átírt múlttá, kikerülvén Minyó Szert kezei közül. Ez persze nem pusztán a művész vagy a művészet privilégiuma, nagyban hasonlít általában az emberi működésre, amikor az újramondás által újrafogalmazódik minden. Veszélyes üzem ez a terület. Ha úgy tekintjük, hogy egy fénykép a pillanat megörökítésével az idő beláthatatlan dimenzióiba, mégpedig az örökkévalóságba vetíti a történteket, a halált hívja egyúttal táncra. Egy olyan dimenzióba, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz, vagyis az élethez, mert innen nézve ismeretlen. Ha így van, akkor Minyó Szert ugyan nem mondja ki – hogy is tehetné, hisz erre az életből nézve nincs lehetősége –, de a halált fogalmazza újra végtelen variációkkal a képein. A megesett, kissé megfakult és újraértett múlt kopogtat szépségével, és ennek a mozzanatnak jelenbe vetítettsége kölcsönöz a mondandónak egyfajta hűvös mértékletességet. Ez lenne az előjáték, a prelúdium? Mi jöhet ezután? – kérdezhetnénk. A variációk sokfélék. Addig-addig játsszuk újra dolgainkat, míg megnyugvást nem találunk megértésükben egyúttal elfogadásukban. Mintha az a szenvedély hajtaná a művészt, ami a Nap mozgásával kel és bukik el. A fény munkál képein, hisz e nélkül ez a fotográfusfestő el lenne veszve. Persze nem tudjuk megítélni, hogy a szenvedélyt nem a bűntudat hajtja-e, mint egyébként oly sokszor az életben, illetve megfordult-e az ok okozat sorrendje és – Minyó Szert Károly életútját nézve – a szenvedély szüli-e a bűntudatot, amely mindig más formát ölt. Aktuálisan képformát.
Mindenesetre Minyó vidám embernek tűnik. Időnként odaken egy kis fényérzékenységet a felületre, felpattan az egy helyben álló biciklijére, tekeri a pedált, a dinamó áramot fejleszt, az izzó fényt ad, majd a megfelelő időpontban megáll. A perbáli remete leszáll a járgányról, fixálja a képet, s miközben a sötétben megint végigtekert élete értelmén, megszületett egy újabb variáció a megértésre, amiről ő már biztosan tudja, hogy még csak az előjáték. Ekkor általában villanyt gyújtanak.