„A holokauszt esetében egyedülálló módon estek egybe azok a régi feszültségek, melyeket a modernitás figyelmen kívül hagyott, elhanyagolt vagy nem oldott meg – valamint a racionalitás és a hatékony cselekvés azon erőteljes eszközei, melyeket maga a modern fejlődés hozott létre.” (Zygmunt Bauman)

A hidak az ésszerűség, a racionalitás, a tiszta erő, a természet törvényeit meghaladó emberi teljesítmény megtestesítői. Különös elhatározás, ha valaki úgy dönt, hogy ezt a már ikonszerű szimbólumot alakítja át olyan szoborszerű alkotássá, mely funkcióját megőrizve válik emlékművé.”
(R ajk László)

Zygmunt Bauman A holokauszt és a modernitás című írását egy elgondolkodtatóan őszinte, de korántsem érzelmes vallomással kezdi. Elmeséli, milyen erősen hatott rá felesége, Janina írása életének azon szakaszáról, amelyet a gettóban, majd bujkálással töltött a második világháború időszakában. Az olvasás során viszont nemcsak Janina történetét értette meg, hanem rájött, mennyire másként gondolt a világnak erre a „részére”, amelynek ugyan tanúja volt, de „megsebzett” vagy „elragadott” áldozata nem. A holokausztra – sok tudós társához hasonlóan – a normalitástól eltérő, patologikus társadalmi jelenségként tekintett, amelynek leírásában az „eltérés” és a „különbözés” voltak a kulcsfogalmak. Az így kialakított tudományos diskurzus viszont általában levált a történelem fő áramlatairól, és úgy jelent meg, mint a zsidó történelem „specializált szakértőket igénylő témája”, amivel kapcsolatban Bauman fenntartásait fogalmazta meg – majd kialakította saját tudományos nézőpontját. Következtetéseinek megértéséhez feltétlenül szükséges életrajzának néhány adatát megismerni. Zygmunt Bauman lengyel zsidó családba született 1925-ben Poznańban, de 1939-ben családjával együtt elhagyta Lengyelország németek által megszállt területét, és a szovjet zónába menekült. A holokausztról való gondolkodásában ez fontos kiindulópont – „nem voltam részese” –, ami kiegészül felesége történetéhez kapcsolódó intellektuális tapasztalataival, továbbá kifinomult és rendszerező társadalomtudományos gondolkodásmódjával. Ezek a szűrők vezetnek el írása kiindulópontjához, miszerint a holokauszt elemző feltárása segítséget adhat a modern és posztmodern társadalom aktuális kérdéseinek megválaszolásához is. Megközelítésében a holokauszt történeti hagyományát szervesen kapcsolja össze a racionálisan szervezett modern társadalom eszméjével, így a holokausztot nem a gonoszság, mint inkább – Hannah Arendt és Theodor Adorno szellemi hagyományán – a racionalitás bűnének tekinti. A modern ipari társadalom körülírására használható fogalmak, rendszerek és szervezeti egységek – ipari rendszer, modern gyár, tömegtermelés, modern vasúti szállítás, fejlett vegyipar, mérnöki munka, bürokratikus rendszer és tervezés – a második világháború során létrehozott haláltáborok működtetésének is alapjaivá váltak, ezért a társadalomtudományos elemzés számára is támpontot jelentenek: tehát nem az „eltérés”, hanem a „hasonlóság” válik számára kulcsfogalommá. Ha tetszik, ha nem – érvel Bauman – a holokauszt a modern fejlődés eszmerendszerén és gyakorlatán alapul, megvalósítása pedig e társadalmak addig ismeretlen arcát fedte fel: amikor a racionalitás és az erkölcs más irányba mutattak, és a „széttartásnak” az emberiség lett a vesztese.
Bauman érvelésében aprólékosan bontja ki mondanivalóját, de a szöveg olvasásakor szüntelenül érzékelhető az új utak kereséséhez fűződő kutatói nyugtalanság. Nagyon hasonló érzése támad a befogadónak Jarosław Kozakiewicz Szellemek hídja című alkotásának „olvasása” közben is. A híd tervét és koncepcióját Kozakiewicz az Auschwitz–Birkenau Nemzeti Múzeum mellett épülő park nemzetközi tervpályázatára készítette. A finoman ívelt, „szoborszerű” építmény a pályázat nyertes alkotása. A híd – a terv szerint – a múzeum barakkokkal szabdalt táborterületéről vezeti át a látogatókat a Sola folyó fölött egy szimbolikus terekre osztott zöld parkba. Az alkotás – a terv és a makett – funkciójában, formai megoldásaiban és emocionális tartalmában egyaránt aprólékosan átgondolt, rétegesen építkező, nagyszerű megoldásokat rejtő építmény.
A hidak egyfelől, mint hétköznapi használati tárgyak, a mindennapi élet hasznos alkotórészei, a folyón való átkelés biztonságos, időben és térben egyaránt racionalizált segédeszközei. Másfelől a híd a szimbolikus nyelvhasználat, a metaforikus, „képes” beszéd megkerülhetetlen – sokszor sablonos és közhelyes – fogalma. Korántsem könnyű vállalkozás e tárgyat és e fogalmat gondolatébresztő tartalommal megtölteni, a jelentésrendszer új regisztereit megmozgatni. A közhelyek kiszabadítása persze kihívást is jelenthet az alkotó fantázia számára. Kozakiewicz a hétköznapi használati funkció és a szimbolikus jelentés összeillesztésén túl még egyet csavar alkotásán: a jelentéstartományt kiegészíti a szobor és az emlékmű ugyancsak rétegzett fogalomrendszerével.
Zygmunt Bauman gondolatmenetét azért idéztem, mert a modern társadalom és a holokauszt egymásra vetített elemzésében több olyan szálat vesz fel, amely a Szellemek hídja koncepciója megértéséhez is segítséget ad. Egyfelől nagyon könnyen adódik a következtetés, hogy az organikus hídformát a „natura” birodalmába utaljuk. A szerkezet lágy vonalai és – Rajk László szavaival – a „möbiusi szerkesztés áramló tereinek folyamatossága” könnyen ragadtatja a nézőt arra, hogy az alkotásban a modern civilizáció „ellentételezését” lássa. A „könnyű”, „természeti” képződmény látszata mögött viszont a mérnöki munka, a tervezés, a precíz számítás és kalkulálás racionális világa húzódik meg. A formatervezésben a harmincas, negyvenes évektől jelent meg az organikus formák keresése – a tárgyak virágra, tojásra, kavicsra, gömbre és más természetben található formára kezdtek hasonlítani. Használatról, formáról, anyagról és technológiáról való összehangolt, rendszerszerű gondolkodás akkoriban olyan új megoldásokat eredményezett – elsősorban a bútortervezés területén – amelyek teljesen új utat nyitottak egyfelől a mindennapi tárgyak, a modern tárgykultúra, másfelől a modern gyáripar és a tömegtermelés világában. Az „ép ésszel elképzelhető” tárgyformálás meghaladására tett kísérletekben a korszak legismertebb formatervezői és gyártói vettek részt, és egy-egy alkotás tervezése és kivitelezése között akár éveket is eltöltöttek a gyártáshoz szükséges technikai fejlesztés kidolgozásával.
A Szellemek hídja mint megformált tárgy tehát nem érthető meg a megvalósításhoz szükséges korszerű technikai háttér szétszálazása nélkül – ami az építészettel és formatervezéssel foglalkozó szakemberek számára majd kiváló terepet kínál. De ugyanilyen fontos az emlékhely (Auschwitz–Birkenau), a történeti szituáció (a holokauszt) és az emlékmű (a híd) egymással szervesen összekapcsolódó hármasán elgondolkodni, s mindezt a kortárs társadalmi és kulturális kontextus jelentéshálójára vetíteni. Ebben az összefüggésrendszerben még inkább látszik, hogy a Szellemek hídja egy racionálisan végiggondolt kortárs alkotás, a modern építészet egyik lehetséges új gondolata, amely nemcsak a hídról mint tárgyról, hanem a térről és a haladásról is új állítások megfogalmazására vállalkozik. A megvalósítás módja viszont „céhes” kereteket idéz, ami a modern ipari tömeggyártás sorozattermékei helyett sokkal inkább az egyedi megmunkálású „kézműves” tárgyak világát eleveníti fel. Ezen a ponton ér össze praktikus szemlélet és kulturális kontextus, és hozza létre az Auschwitz–Birkenau holokauszt-emlékhely hídformájú szobrát. Ha elfogadjuk Zygmunt Bauman állítását, miszerint a holokauszt a modern fejlődés eszmerendszerén alapul, akkor Jarosław Kozakiewicz alkotását is képesek leszünk másként látni. A Szellemek hídja tehát egyesíti az építészeti alkotás és a kulturális állítás legfontosabb formai és tartalmi jegyeit, az alkotó így a híd jelentésébe beleírja a társadalmi és egyéni emlékezet kulturális jelentését, továbbá éles szemmel veszi észre, hogy az aktív használat (átkelés a hídon) életre hívja az emlékezet képekbe merevedett mintáit.