Török Adrienn - Szavak, melyek helyettünk beszélnek

Jack Pierson Actor
Elvárhatjuk-e a Szótól, hogy megmagyarázza mindazt, amit esetleg nem értünk? Kifejezheti-e néhány Betű a világ meg nem értett, titokzatos aspektusait? És miféle tudást jelent egyáltalán, ha egy Szót ismerünk? Biztos, hogy azt a Szót ismerjük? Arra képesek vagyunk, hogy első hallásra megjegyezzük, utána felidézzük, helyesen leírjuk és kiejtsük, megfelelő helyzetben, meghatározott nyelvtani szabályok szerinti jól használjuk, egy másik hasonló értelmű szóval helyettesítsük, ragozzuk, vagy különböző végződésekkel, toldalékokkal eltérő jelentésű, szófajú, stb. szavakat képezzünk belőle, tisztában vagyunk rövidített, és egyéb alakjaival, azzal hogy milyen szavakkal jár együtt, mi a szófaja, meghatározása, jelentése, milyen szavak állnak alatta és felette a szavakkal jelzett dolgok hierachiájában…huhhh Amikor a betűk végtelen tengerében felfedezünk egy szót, nem tűnik-e vajon túlságosan naivnak, és egyben eltúlzottnak az elvárás, hogy általa talán most felfedezzük a természet egy titkát, feleletet kapunk egy rég meg nem válaszolt kérdésre, vagy meghatározhatjuk énünk egy eddig ismeretlen darabját? Szavak, melyeket kapunk, tanulunk, egy időre birtokolunk, és talán elfelejtünk. Majd újra visszatérnek hozzánk, visszavesszük, visszanyerjük őket: adok-veszek, egyszer nálam, máskor nálad…, de ez az egyetlen módja annak, hogy megértsük a világot. Kimondjuk, leírjuk…szavak… és mégis olyan nehéz. Szavakkal élünk, mégsem értjük őket, de egymást sem. Nyomokat hagyunk magunk után, jeleket, puha lábnyomokat, hogy „értsétek már”. Tényleg nem? Esetleg igen? Ahogy egy életet is sokféleképpen élünk le és meg, úgy sokféle szó is tömörülhet egyetlen szóban. Hát nem bizarr, ugyanakkor nagyszerű feladat is, hogy lelkünk rezdüléseinek –érzéseink, kínjaink és örömeink – kifejezése a szavak hatalmán múlik… Határtalan szenvedélyek és érzelmek, fontosnak tűnő gondolatok, de kimondva vagy leírva erejüket vesztik, közönségessé, értéktelenné válnak, „dekontextualizálódnak”. Ez a megfosztottság teljessé váló állapota. JACK PIERSON 1960-ban született Plymouthban (Massachusetts, USA). Számára a szó üzenet, de mindenek előtt kulcs. Kulcs a világhoz, amelyben mozog, művészetének sarokköve, önreflexiónak eszköze, melyhez szokatlan módon közelít: szerelmesen vagy nosztalgiázva, fájdalmasan és szenvedélyesen csodálja és csábítja. Már 1980-as első, önálló bemutatkozása után (fotó, rajz, installáció és szobrászat) egyértelművé vált, hogy magánéletét, magánügyeit osztja meg a publikummal mély és személyes módon. A nyolcvanas évek után kiderült, hogy – a fotósorozatok mellet – számára az egyetlen járható út a szó-szobrászat marad. A Whitney Museum katalógusában műveiről úgy írnak, mint „ready-made objektek, melyek kifejezik az amerikai álom pátoszának alapjait”. Szobrai, mint a lehetetlen álom. Szedett-vedett, innen-onnan – régi reklámok, hirdetések, éttermek, night-klubbok, mozik, boltok homlokzatáról – lopott, vásárolt, elkunyerált betűk. Szavak mindenféle színben, formában, anyagban és méretben. Az amerikai tájkép „földi maradványai” – állítja Pierson. A Santa Mònica lecsupaszított terében a művész különös utazásra invitál. A múlt revíziójára, a jelen analizálására, amelyben még segítséget, „támaszokat” is kapunk: ezeket a fura szó-szobrokat, hogy emlékezzünk, vizsgálódjunk és ráébredjünk… Álmaink, érzelmeink vidékére kalauzol, oda, ahová visszavonulhatunk, hogy megértsük, megfejtsük a világot. Szavakat installál a falra, hogy láttukra megálljunk egy pillanatra és elmélázzunk előttük, aztán tovább, a következő, majd a harmadik és negyedik, és eszünkbe jut a SZÍNÉSZ, aki csak nézett a bár túlsó oldalán, és zavart volt, ahogy én is, de egy hónap után már megszólított és belevéste a telefonszámom a korlátba, hogy biztosan megmaradjon neki… A SZÍNÉSZNŐ persze a SZÍNÉSZ oldalán, mert egy családot alkottak végül, igaz ráment pár éve, hogy megszerezze, de végül sikerült neki, neki sikerült (?) és azóta is… És ott van NOUNG és ICARUS is aki, ugye lezuhant, ott áll, vagy fekszik a terem közepén, a zuhanástól összetörtek a betűi, hisz, mégiscsak messze van a Nap, de itt van nekünk bizonyosságként, hogy azért meg lehet próbálni. És ott a ROMANTIKA a főfalon, hát hol máshol, mert romantika nélkül semmi sem ér semmit, és naná, hogy látom: ott áll az iskolafolyosón tanítás után, egy akkora csokorral, mint jómagam, bogáncsból, ágakból és mezei gazokból, és áll rendületlenül, vizslató tekintettel, kissé félénken… Aztán egy utolsó pillantás SZÍNÉSZre, majd valami miatt ICARUSra majd kifele, a barcelonai nyüzsgő, verőfényes januári La Ramblara, és kavarog az agy és a lélek, a tömeg meg sodor lefele a tenger felé és már tudom, értem ezeket a fura szó- szobrokat, működtetik a memóriát, a gondolatok cikáznak, felismerések és elismerések…	Jack Pierson Noung Jack Pierson Romance

Elvárhatjuk-e a Szótól, hogy megmagyarázza mindazt, amit esetleg nem értünk? Kifejezheti-e néhány Betű a világ meg nem értett, titokzatos aspektusait? És miféle tudást jelent egyáltalán, ha egy Szót ismerünk? Biztos, hogy azt a Szót ismerjük?
Arra képesek vagyunk, hogy első hallásra megjegyezzük, utána felidézzük, helyesen leírjuk és kiejtsük, megfelelő helyzetben, meghatározott nyelvtani szabályok szerinti jól használjuk, egy másik hasonló értelmű szóval helyettesítsük, ragozzuk, vagy különböző végződésekkel, toldalékokkal eltérő jelentésű, szófajú, stb. szavakat képezzünk belőle, tisztában vagyunk rövidített, és egyéb alakjaival, azzal hogy milyen szavakkal jár együtt, mi a szófaja, meghatározása, jelentése, milyen szavak állnak alatta és felette a szavakkal jelzett dolgok hierachiájában…huhhh

Amikor a betűk végtelen tengerében felfedezünk egy szót, nem tűnik-e vajon túlságosan naivnak, és egyben eltúlzottnak az elvárás, hogy általa talán most felfedezzük a természet egy titkát, feleletet kapunk egy rég meg nem válaszolt kérdésre, vagy meghatározhatjuk énünk egy eddig ismeretlen darabját?
Szavak, melyeket kapunk, tanulunk, egy időre birtokolunk, és talán elfelejtünk. Majd újra visszatérnek hozzánk, visszavesszük, visszanyerjük őket: adok-veszek, egyszer nálam, máskor nálad…, de ez az egyetlen módja annak, hogy megértsük a világot. Kimondjuk, leírjuk…szavak… és mégis olyan nehéz.
Szavakkal élünk, mégsem értjük őket, de egymást sem. Nyomokat hagyunk magunk után, jeleket, puha lábnyomokat, hogy „értsétek már”. Tényleg nem? Esetleg igen?

Ahogy egy életet is sokféleképpen élünk le és meg, úgy sokféle szó is tömörülhet egyetlen szóban. Hát nem bizarr, ugyanakkor nagyszerű feladat is, hogy lelkünk rezdüléseinek –érzéseink, kínjaink és örömeink – kifejezése a szavak hatalmán múlik…
Határtalan szenvedélyek és érzelmek, fontosnak tűnő gondolatok, de kimondva vagy leírva erejüket vesztik, közönségessé, értéktelenné válnak, „dekontextualizálódnak”. Ez a megfosztottság teljessé váló állapota.

JACK PIERSON 1960-ban született Plymouthban (Massachusetts, USA). Számára a szó üzenet, de mindenek előtt kulcs. Kulcs a világhoz, amelyben mozog, művészetének sarokköve, önreflexiónak eszköze, melyhez szokatlan módon közelít: szerelmesen vagy nosztalgiázva, fájdalmasan és szenvedélyesen csodálja és csábítja.
Már 1980-as első, önálló bemutatkozása után (fotó, rajz, installáció és szobrászat) egyértelművé vált, hogy magánéletét, magánügyeit osztja meg a publikummal mély és személyes módon. A nyolcvanas évek után kiderült, hogy – a fotósorozatok mellet – számára az egyetlen járható út a szó-szobrászat marad.

A Whitney Museum katalógusában műveiről úgy írnak, mint „ready-made objektek, melyek kifejezik az amerikai álom pátoszának alapjait”.
Szobrai, mint a lehetetlen álom. Szedett-vedett, innen-onnan – régi reklámok, hirdetések, éttermek, night-klubbok, mozik, boltok homlokzatáról – lopott, vásárolt, elkunyerált betűk. Szavak mindenféle színben, formában, anyagban és méretben. Az amerikai tájkép „földi maradványai” – állítja Pierson.

A Santa Mònica lecsupaszított terében a művész különös utazásra invitál. A múlt revíziójára, a jelen analizálására, amelyben még segítséget, „támaszokat” is kapunk: ezeket a fura szó-szobrokat, hogy emlékezzünk, vizsgálódjunk és ráébredjünk… Álmaink, érzelmeink vidékére kalauzol, oda, ahová visszavonulhatunk, hogy megértsük, megfejtsük a világot. Szavakat installál a falra, hogy láttukra megálljunk egy pillanatra és elmélázzunk előttük, aztán tovább, a következő, majd a harmadik és negyedik, és eszünkbe jut a SZÍNÉSZ, aki csak nézett a bár túlsó oldalán, és zavart volt, ahogy én is, de egy hónap után már megszólított és belevéste a telefonszámom a korlátba, hogy biztosan megmaradjon neki… A SZÍNÉSZNŐ persze a SZÍNÉSZ oldalán, mert egy családot alkottak végül, igaz ráment pár éve, hogy megszerezze, de végül sikerült neki, neki sikerült (?) és azóta is…
És ott van NOUNG és ICARUS is aki, ugye lezuhant, ott áll, vagy fekszik a terem közepén, a zuhanástól összetörtek a betűi, hisz, mégiscsak messze van a Nap, de itt van nekünk bizonyosságként, hogy azért meg lehet próbálni.
És ott a ROMANTIKA a főfalon, hát hol máshol, mert romantika nélkül semmi sem ér semmit, és naná, hogy látom: ott áll az iskolafolyosón tanítás után, egy akkora csokorral, mint jómagam, bogáncsból, ágakból és mezei gazokból, és áll rendületlenül, vizslató tekintettel, kissé félénken…

Aztán egy utolsó pillantás SZÍNÉSZre, majd valami miatt ICARUSra majd kifele, a barcelonai nyüzsgő, verőfényes januári La Ramblara, és kavarog az agy és a lélek, a tömeg meg sodor lefele a tenger felé és már tudom, értem ezeket a fura szó- szobrokat, működtetik a memóriát, a gondolatok cikáznak, felismerések és elismerések…