Kezdetnek két egymással versengő bohóc igyekezett kialakítani a játékteret a szintúgy lépten-nyomon egymás elé tolakodó, rivalizáló szereplők számára. Az egyik szereplő, egy szexéhes gorilla a közönség vágya tárgyának képzelte magát. Egy csápoló hippilány palackszámra öntötte a fejére a vizet. Az előadásbeli előadás kulcsjelenetében egy nő a halál fájdalmát szerette volna megosztani velünk, de többszöri próbálkozásra sem sikerült eljátszania, mert két ügyefogyott parókás technikus rendre elcseszte a hangulatot. Ugyanez a két technikus a füstgép bűvöletében újra meg újra megakadályozta az okos bohócot, hogy elmesélje a világ vége történetét. Erre a két meztelen, a nemi szervét stílszerűen ezüstcsillaggal takaró varietéfiú megelégelte a dolgot és öt perces néma csendet hirdetett, de elhallgatás helyett a csend morbid történeteivel szórakoztatta a nézőket. Egy agresszív, mackós pompomlány pedig élvezettel szította a bohócok vérre menő tusáját, melyben egy csepp vér sem folyt, csak az egyik bohóc kesergett, hogy még holtában is kinevetik. Kaotikus helyzetek, önmagukat játszó exhibicionista szereplők, folyton újra kezdett, elmesélhetetlen történetek, világvége-hangulat és súlyos akasztófahumor – ezek jellemezték az előadást, ami sehogy sem akart összeállni. Ám végül mégis összeállt, mikor végszóra rádöbbentünk, hogy mindez a mi életünket és a világ jelenkori állapotát tükrözi, csak épp úgy, ahogy mi sosem látjuk: a kulisszák mögött, mégis reflektorfényben.
…
A dolog elbeszélésének a nehézsége (ezért a három pont) abban áll, hogy túl nagy volt az élmény, ezért folyton hezitálok, honnan kezdjem és hol folytassam, miközben a vég, az írás vége az abszolút kavar káoszába vész. De ha már a végszónál tartottunk, hát onnan folytatom. A darab végén a halál fájdalmát eljátszani próbáló színésznő arról beszélt, hogyan ér majd véget az előadás, amikor szép lassan kialszanak a fények, egyik a másik után, s hogyan szakad majd ránk a veszteség. Hosszan, élvezettel ecsetelte a ránk váró szenvedést, az űrt, melyet az ő hiánya kelt, s valóban, paradox módon úgy éreztem, szeretném, ha ez a végjáték örökké tartana, ugyanakkor a késleltetés kínzó feszültsége és a beteljesülés hiánya megviselt. Annál is inkább, mert a feszültség már jó két órája gyülemlett körülöttünk a folyton csak elkezdett, de be nem fejezett történetekkel, végig nem játszott jelenetekkel, az örökös újrapróbálkozással és be nem váltott ígéretekkel. Jó lett volna azonnal pontot tenni a darab végére, s a többiek is így érezhették, mert többször tapssal sürgették a befejezést jóval a finálé előtt – az is igaz persze, hogy ami el sem kezdődött, arról nem tudni, hol fog végződni. A vég pontosan úgy ért minket, ahogy megmondták: csalóka katarzis, végre valami beteljesült (de hisz egyedül a vég a biztos), s a veszteség is ott volt, csak furcsamódon, pozitív előjellel.
Mit történt: kijátszották az elvárásainkat, vagy éppen ellenkezőleg, megmutatták, hogyan generáljuk őket a nézői pozícióból mi magunk? A Forced Entertainment honlapján1 az egyik interjúban TIM ETCHELLS, a színház művészeti igazgatója így nyilatkozik: „Az előadás voltaképpen arról szól, hogy megjelennek és eltűnnek a dolgok. Megtöltjük a teret hanggal, azután visszatérünk a csendhez. A fénytől a sötétséghez. A történetek elbeszélésével arra sarkalljuk a nézőt, hogy ő maga teremtsen világokat, tájakat, szereplőket. Minden alkalommal összezúzzuk ezeket a képzelt alkotmányokat, hogy újra kezdhessük az egészet.” Azért kell mindig visszatérni a nullapontra, „hogy felhívjuk a figyelmet az alkotási folyamatra: a darab létrejöttét kísérő munkára, kísérletezésre, kudarcokra, próbákra”, melyek mélyen beépültek az előadás szövetébe. És valóban, a Bloody Messt nézve nem kell hozzá háttérismeret, hogy megcsapja az embert a színházi próba érzete, mintha egy olyan művet látnánk, ami még épp formálódik, nincs teljesen kész, s mi, nézők valami kolosszális tévedés folytán érvényes jeggyel, mégis jogtalanul lessük ki a kulisszák titkait. De nincs tévedés, ilyen a live art, ledönti a korlátot néző és előadó között, ezért nincsenek titkai sem: a kulisszák maga a színpad és a próbák nyilvánosak. Az alkotás esztétikájáról és munkafolyamatáról részletes tájékoztatást kapunk a honlapon; megtudhatjuk, hogy a Forced Entertainment számára a színház a szó szoros értelmében csoportos alkotás, improvizációra, valamint a felmerült helyzetek és szerepek közös elemzésére épül. Állításuk szerint, amit csinálnak, színháznál több is, kevesebb is.
Az előadások létrejöttének folyamatáról olvasva úgy tűnik, nem is a színházon van itt a hangsúly, hanem a közös „csináláson” és a módszeren.
Forced Entertainment
Bloody Mess, fotók: Érmezei Lili
Forced Entertainment
Bloody Mess, fotók: Érmezei Lili
Csaknem minden előadásnak már a kezdetben megvan a maga szabályrendszere vagy szervezőelve, melyből, mint egy metodikai alapvetésből, kibontakozik a játék. A szabályok hol egyszerűbbek, hol bonyolultabbak: van, hogy csak a nyelvi forma kötött (kérdezni és válaszolni kell), van, hogy minden egyes szereplőnek más-más viselkedési mintát kell követni vagy a közös minta változik meg a darab bizonyos szakaszában. Nem egy történet mentén születik tehát a dráma, hanem maga az „élő” előadás teremti meg a mintaképzés dinamikájával: azzal, hogy a nézőnek mindvégig tudatában kell lennie, hogy amit lát, nem más mint játék, a tulajdon szeme előtt fejlődő hús-vér színház az első perctől az utolsóig. Maga az alkotói folyamat is érdekes: az első egy-két hónapban szabadon improvizál a csoport, ez az anyaggyűjtés fázisa, melyben bármilyen véletlenszerűen felmerülő ötletet felhasználnak, melyek többségét aztán elvetik. A próbákat videóra rögzítik, hogy később lássák, honnan indultak. Idővel elkezdik kialakítani az előadás szerkezetét, meghatározni, melyik anyag kerüljön előtérbe és melyik háttérbe, melyik szereplő közvetíti a drámát a közönség felé, és hogyan lehet a részletekből összeállítani az előadást. Az utolsó hónapra tartogatják a lényegi kérdéseket: mi, miért és miért pont ott szerepel az előadás szerkezetében, ilyenkor naponta változik és visszaváltozik a darab. Végül kis számú próbaközönség előtt „tesztelik” a művet. A kész darabok esetében már minden szó, helyzet le van írva és el van tervezve, de az improvizáció szellemét ez nem törli ki az előadásból.
Az 1984-ben alakult sheffieldi csoport, mely kisszínházi előadásaival, installációs munkáival, helyspecifikus performanszaival és digitális médiára tervezett alkotásaival bejárta Angliát, Európát és a nagyvilágot, a brit live art mozgalomban látja saját gyökereit. Ez azért érdekes, mert a magát a modernitás kultuszát üdvözlő futuristáktól és az irracionalitást és anarchiát hirdető dadaistáktól eredeztető mozgalom szorosan összefonódott a politikus művészet eszményével. A Forced Entertainment azonban nem politizál, mégis kifejezetten politikus abban a tekintetben, hogy több mint húsz éves fennállása alatt mindvégig ragaszkodott kisszínházi pozíciójához, elutasította a nagyok kereskedelmi sikerét. Demokratikusan működik és a társulat tagjai mindent maguk csinálnak, műveik pedig a mindennapjainkra adott válaszok s mint ilyenek – nyelvezetükben és az erőszak stilizált ábrázolásában – nagyon is átpolitizáltak.
Apropó: erőszak, ez visszavisz minket a kezdeti paradoxonhoz. And On Thousandth Night… című hat órás, monstre előadásukban nyolc papírkoronás, piros ruhás alak szakadatlanul történeteket mesél. A szabály az, hogy bárki megszakíthatja az előző elbeszélést és belekezdhet a magáéba, amit nyilván képtelen lesz befejezni. Az egyik történet így szól: egy nap Isten unalmában leül a számítógép elé. Rákattint a világ ikonjára és komótosan a lomtárba teszi. Aztán kiválasztja a kuka ürítése menüpontot. A számítógép megkérdezi: „Ön 268 millió objektumot jelölt ki törlése. Biztos, hogy törli őket?” Isten elgondolkozik egy pillanatra, majd a mégse gombra kattint. Még mindig hezitálva, kinyitja a lomtárat, és visszateszi a mappát a képernyőre. Aztán meggondolja magát, és visszadobja a lomtárba. Újra rákattint a kuka ürítésére… (És kezdődik előröl az egész.)
Ez a bizarr kép akár a színház metaforája is lehetne. Ha beteljesül, mindennek vége: oda a világ, elpusztulnak a szereplők, s velük együtt a nézők is, örökre megszakadnak a történetek és a feledés homályába vész maga az előadás is, mert nem lesz, aki emlékezzen rá. Játékosan arra figyelmeztet, hogy mindannyian a megsemmisülés veszélyében élünk, s hogy létünk a hiány gondolatán keresztül tapasztalható meg igazán. Ezért a beteljesülés elodázása, a késleltetés kínzó feszültsége végül is nem vesz el tőlünk semmit, inkább felfedi a létezést.
És egy utolsó adalék: a Nagy Britannia legizgalmasabb kísérleti színházaként számon tartott Forced Entertertainment fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a Bloody Mess című darabbal.
Forced Entertainment
Bloody Mess, fotók: Érmezei Lili