• Kelecsényi Sámuel: Semmi különös nincs abban, hogy ezekben az időkben két művésszel áll furcsa viszonyban az olvasó-látó közönség és a pályatársak egy része. Tandori Dezső az egyik, te vagy a másik. Hallottál már efféle hangokat?
• Juszuf: Megtisztelő, hogy legalább ebben a tekintetben Tandori mellett említenek. Őt ugyanis a jelenkori hazai irodalmi élet legnagyobb alakjának tartom. Minden szempontból méltánytalan, ahogy róla, a műveiről és írói magatartásáról általában vélekednek. Szinte monomániás zsonglőrként emlegetik. Az a baj, hogy az így ítélkező személyek önvédekező csatornáit teszi mindig aktívvá az élmény, hogy efféle emberekkel, életművekkel szembesülnek. Végtelenül egyszerű a „művészet” valamelyik ágában megbízható szakmunkásként a felszínen elevickélni. Előbb-utóbb, ha nem visz el a rák, még valamilyen kitüntetés is eltalál. Tananyag leszel. „Őrsvezető”. A mindenkori úttörők is megkeresnek a naplójukkal, hogy valami szép hülyeséget írjál bele, és ha jól elrejted az ágytáladat, még egy bölcsészlány is melléd fekhet. Az átlag fölött (vagy alatt) fél centivel, „az átlagember” szépnek talál. Helyette írsz, festesz, játszol, ugrasz le a trambulinról, amit, úgy érzi, akár ő is megtehetne, ha nem te lennél a „kiválasztott”. Amikor azonban a saját szabályaid szerint élsz és dolgozol, és mindig olyan szellemi vagy fizikai kalandokba vágsz bele, amilyenekbe érdemes — tehát azért csinálsz valamit, mert te sem látod még a végét, és az a munka közben, éppen a te munkád által alakul ki, születik meg, s ez a munkád lényege, amit nem takarsz el valamilyen vonzó mázzal —, akkor persze, hogy a kulturális fogyasztók klubjának öntömjénező tagjai szemében mániákus bolond leszel, aki ahelyett, hogy örömet adna a közönségnek, önző módon, ködös igazságok titkai után leselkedik. Ez abnormális. Örülhet az ilyen ember, ha elmarad az elektrosokk.
• Írsz, filmeket rendezel, színészként játszol, tanítasz, gyönyörű performanszokat csinálsz, figyelsz, és mindig van jó szavad, ha valami érdemleges történik a világ kitüntetett és elhagyatott pontjain. Miért fontos neked ez a sokszínű alkotói jelenlét?
• Amikor annak idején, szerencsémre, többedszerre sem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, elhatároztam, az lesz a hivatásom, hogy antalistván vagyok. Kisbetűvel és egybeírva. Később láttam a Lakásszínház Betlehemi gyerekgyilkos című előadását, és éreztem, hogy jól döntöttem: őszinte és erőteljes művészetet, helyesebben szólva, önkifejezést csak függetlenül, független körülmények között lehet véghezvinni. Sosem éreztem hülyének magam, de Halászék színháza óriási erőt adott. Éppen független szelleme okán. Érdekes, de akkor, amikor visszaigazoltam magam a puszta létezésük által, azt, amit csináltak, és azt is, ahogy csinálták, pont az ellenkezőjének találtam annak, amit az avantgárdról gondoltam. Mérhetetlenül természetesnek találtam a viselkedésüket. Az akkori magyar avantgárd művészek többségénél pedig — lehet, hogy igaztalanul, de — zavart egyfajta dogmatikusnak érzett gondolkodásmód.
Soha nem tudtam elképzelni azt sem, hogy folyamatosan alkalmazásban („állásban”) legyek valahol. Dolgoztam ugyan, nyelvtudásomnak és apám ismerősének köszönhetően az érettségi után, de zavart, hogy nem rám, hanem az időmre volt szükségük. Először, naivan, siettettem az időt, megpróbáltam a nekem kiadott feladatokat nagyon gyorsan megoldani,mert azt hittem, ha végzek velük, mehetek a fenébe. Nem így történt, persze. Ezek után felajánlottam a velem dolgozó nőknek, hogy munkaidő alatt bevásárlok helyettük. Ezzel nagyobb sikerem volt, mint a buzgó munkával. Attól kezdve „odabent” csak ez volt a dolgom. Jártam a várost, főként persze a kocsmákat. Szerették, ahogy vásárolok. Minden kívánságukat felkutattam, amit vittem nekik, minőség volt. Több időm volt rá, mint nekik. Egy ilyen bevásárlókörút során fedeztem fel a Mednyánszky-teremben Altorjai Sándor Gyagya bácsi kiállítását Erdély megnyitójával: a teavizes szemmosással. Fanatizált a látvány. Minden nap elmentem oda, amíg be nem zárt a tárlat. Az asszonyokat is elküldtem — és tetszett nekik. Fogalmam sem volt arról persze, ki volt Erdély vagy Altorjai. Éreztem a csodát, amit nem biztos, hogy megértettem.
Az „antalistvánságból” következett, hogy nem kötelezhettem el magam egyetlen művészeti
ág területén folytatandó tevékenység mellett sem. Mint ahogy azelőtt sem akartam soha „csupán” tűzoltó vagy kamionos lenni. Kishitűségnek és unalmasnak tartottam, ha valaki mindig ugyanazt akarja csinálni, ha „szakember” akar lenni mindenáron. Nem ismertem akkor még Duchamp vagy Warhol tevékenységét, de nem véletlenül alakult úgy nyilván, hogy máig a legalapvetőbb mestereknek (életmestereknek) őket tartom.
Csinálni hosszú ideig filmet, kísérleti filmeket akartam elsősorban, és ha nincs ellentmondásban a néhány sorral feljebb írtakkal, akkor kijelentem, hogy ma is filmeket készítek a legszívesebben. Éppen az vonzott már kölyökkoromban is a filmezés irányába, hogy úgy éreztem, legalábbis, az a fajta filmkészítés, ami nekem szimpatikus, a maga összetettségében és végletes személyességében kevésbé tokozódhat be valamiféle szakmaiságba, az úgynevezett „nagy művészetek” sorába, mint más kifejezési formák. Írni azért írok, mert az írás, lényegéből fakadó módon, eleve független önkifejezési tevékenység. Mindenki szabadon és külső kontroll nélküli író, aki nem analfabéta. Sőt, ha van benne elegendő bátorság, még ő is.
Ilyen, egyébként egy baleset utáni írásrohamból született első könyvem, a Regény. A Pauer Gyulával (és Erikával) készített második könyvünkkel, a Párhuzamos monológokkal pedig, amiben mindkettőnkből szabadon, csak a megbízható belső kontroll által szabályozva ömlik a szöveg (azzal sem foglalkozott hármunk közül senki, hogy az elhangzott szövegekből mit jegyzett le partnernőnk), új irodalmi műfajt hoztunk létre. Tervezek egy olyan könyvet, aminek az írásmódja, folyamata a témája. Tehát, ahol az írás nem hordozója a tartalomnak, hanem megvalósítja, képviseli azt. Amikor az írás folyamata szüli meg a végét. Hetilapokban és folyóiratokban publikált kézirataimat sem tekintem alkalmazott írásoknak.
Színésznek lenni, nyilvánosan szerepelni mindig vágytam. Hagyományos színházakban nem érezném jól magam (jó ideje már nézőként sem), mert halálra unnám magam attól, hogy
többször játsszam el ugyanazt a szerepet. Nem szeretnék megbántani senkit sem, de ez antikreativitás, vagy legalábbis olyan típusú kreativitás, ami engem nem érdekel. A színész, mint egy újra kinyitott szardíniás dobozból, kibányássza magából a tegnapi vagy múlt pénteki énjét.
Az, hogy megadatott nekem a játék öröme, filmes énemnek köszönhetem, mert mások filmjeiben (meg a sajátjaimban) kezdtem el szerepelni rendszeresen. Ahhoz, hogy színpadon is fellépjek, újra találkoznom kellett Halász Péterrel, aki odavett a Városi Színházba, és fantasztikus időket éltünk meg. Az, hogy a Jack Smith halála című darabban (más előadások mellett) fellépjek, adva volt: ismertem Smith-t és Ira Cohent is, akit eljátszottam. Mélyről ismertem a történetet. A Jack Smith-ben én írtam a szövegemet, Halász szabad kezet adott. Sokszor voltam New Yorkban, és ilyenkor mindig találkoztunk, beszélgettünk. Vetítésemre is eljött Mekashoz, és a performanszomat is látta a film előtt. Péter előadta egyébként Jack Smith darabját régebben is, a Tilos az Á-ban, amiről és aminek kapcsán írtam róla a Filmvilágban. Már az országból történt kiebrudalásuk előtt tudtam, hogy egyszer majd dolgozunk együtt: megtörtént. Olyan volt a munka nála, mint egy-egy csoportosan lezajló, mégis személyenként egyéni meditáció. Hogy dolgoztam a Herminamező című filmjében, ajándék az élettől.
Amikor elkezdtem felnőtté érni, a performanszról azt tartották, hogy az avantgárd giccse.
Ha viszont megnézted, mondjuk, Hajas Tibort, rájöttél, hogy ez hülyeség. Fiatal koromtól kezdve barátom Szirtes János, Vető János, Horváth Putyi (aki csinált néhány jó performanszt). Láttam akcióban Januárt, akivel az utóbbi években kerültünk közel egymáshoz. Bada Dadához élete vége felé szinte testvéri viszony kötött. A szentendrei nagy hármassal (ef Zámbó, feLugossy, Wahorn) pedig mindig szívesen találkoztam, dolgoztam, zenéltem. (Éppen feLugossyval csináltam egyik legkedvesebb performanszomat, napjainkban pedig a Happy Dead Banddel performálok leggyakrabban.) Tehát mindig vonzott a műforma lényegét jelentő közvetlen és nyilvános akaratátviteli gyakorlattal járó kockázat, de egyfajta szemérmesség sokáig visszatartott a műfajtól. Azután az akarat, a belső erők és a többiek biztatása átlöktek az akadályon, és örülök, hogy így történt. Saint-Saëns Hattyúját például már háromszor táncoltam el: a Privát Horváth és Wolfram barát című filmben, a Halász hajón és legutóbb, ismét az A 38 hajón, Kari Györgyi és Can Togay elő-szilveszteri kabaréjának betétszámaként. A balettcipőmet elvesztettem az öltözői forgatagban, úgyhogy legközelebb csak az tud rávenni újra erre a táncra, aki vesz nekem lábbelit. (25oo Ft-ért.)
• Rendben, megveszem a cipőt, aztán a következő kérdésemre már ebben a cipőben állva kell válaszolnod:
Készülj arra, hogy egy útirányt jelző táblát kövess.
Utazz a jelzett irányba.
Utazz más irányba.
(George Brecht, 1961)
Milyen irányokat látsz fontosnak?
• Bizonyos helyzetektől eltekintve, tehát mondjuk, amikor azért tanácsolnak egy útirányt nekem, mert ha ellenkező irányba megyek, szakadékba zuhanok, nem szeretem, ha kijelölik számomra, hogy merre tanácsos mennem, miként ajánlatos viselkednem. A katonaságnál is az volt számomra a legőrjítőbb, hogy egy frusztrált, soltvadkerti postás, akit azzal sújtott a sorsa, hogy az én előfelvételit nyert szakaszomnak volt a parancsnoka, ha unatkozott, vagy egyéb módon nem találta fel magát, üvöltött egyet a gyalogút vagy az üres puszta közepén, hogy GÁÁÁZ!, és akkor a földre kellett vetnem magam, többnyire persze akkor, amikor egy mocskos tócsa fölött álltam, felcibálni a fejemre a gázálarcot, és abban szenvedni, kapkodni a levegőt, amíg nem üvöltött újra egyet, hogy GÁÁÁZ ELMÚLT! Ilyenkor nincs az az ügybuzgó hazafi vagy díszkatona, aki ne csavarná ki eleve a gázálarc alját, hogy szívhassa a jó levegőt. Szóval, nem szeretem, ha kioktatnak vagy tanácsokat adnak nekem, mit csináljak. Akkor, ha megtehetem, eljövök onnan, vagy csak azért is az ellenkezőjét teszem annak, amit mondanak. Ez nem koncepció, hanem a személyiség önvédelme.
Az, hogy mennyire tetszik más embereknek az, amit én csinálok, sohasem érdekelt. Mikor eljutok odáig, hogy kiadjak valamit a kezemből, már végigrágtam magam rajta, eldöntöttem, hogy nyilvánosságra hozom, és elégedett vagyok vele. Ha nem így van, összetépem, megsemmisítem, vagy félreteszem olyan időkre, amikor jobban látom a dolgot. (Rengeteg ilyen munkám van.) Lehet persze, hogy az, amit félretettem „jobb időkre”, csak egy későbbi mű ürügyévé válik végül, akkor is fontos volt megőrizni. Ha elkészülök a munkával, eldobom persze, de a borotvapengére sem haragszom meg, mielőtt a szemétbe dobom, csak érzem, hogy az arcom szőrös maradt. Szeretek szűzen menni minden akciómba. Nem tervezem meg a végét vagy az elejét, a hangulatát, szerkezetét, pláne nem a tanulságát. A kaland visz bele a vállalkozásaimba. Elindul egy folyamat, egy betű, egy szó, egy kép, egy érzés, egyfajta elvágyódás valamibe, és sodrom magam utána. Megélni akarom, megtapasztalni. Pontról, pontra, a legkisebb belső összefüggések, képződmények gyökeréig, egymást alakító, nemző, megtermékenyítő hatásáig. Ez az, ami érdekel. Az elkészült munka csak ennek eredménye.
• Az előző szavaidból fölsejlik, kik azok a művészek, akik befolyásoló hatással voltak és vannak munkáidra.
• Nem gondolkoztam el azon, hogy miért alakult így, de már általános iskolás koromtól kezdve többnyire olyanokkal kerültem bizalmas viszonyba, akik lényegesen vagy legalább néhány évvel idősebbek vagy fiatalabbak voltak nálam. A saját generációm problémái soha nem érdekeltek. Idősebb vagy fiatalabb barátaimmal, barátnőimmel sem generációs problémákról beszélgettünk. Még amikor vízilabdáztam — ami ugye csapatsport, tehát egy-egy kis közösség tagjai nagyon egymásra vannak utalva —, akkor sem éreztem másként. A húgaimmal mindig jól megértettük egymást, de, mondhatom cinikusan, ők is fiatalabbak nálam, ráadásul ikrek, ami sok érdekes pszichés problémát vet fel.
Talán azért zárkóztam el ennyire a velem egykorúaktól, mert — pláne serdülő koromban — mindig viszolyogtam attól, hogy kiadjam magam másoknak, beavassak más embereket a problémáimba, kiváltképp olyanokat, akiknek életkorukból fakadóan feltehetően sok azonos nehézségük volt. Az idősebbekről elképzelhettem, hogy túl vannak már az engem gyötrő kérdéseken, a fiatalokról pedig azt, hogy még előttük állnak. Mindig biztonságot éreztem a területen kívüliség helyzetében. Nem azért, mintha úgy éreztem volna, hogy kockázat nélkül hazudhatok, amit nem is szoktam egyébként, hanem azt gondoltam, hogy ilyen körülmények között nagyobb biztonsággal őrizhetem meg személyiségem szuverenitását. A vitatkozás is undorított egy idő után. Ma is untat. A csajozástól az tartott vissza évekig, hogy azt gondoltam, mind a két fél tudja, hogy mit akar a másik, sőt, ugyanazt szeretnék mind a ketten, de a közös vágyat átlátszó, ügyetlen, elterelő-rávezető szótépéssel fedik el. Kamasz koromban büdös kurvákról vagy örök szüzességről álmodoztam minden éjjel.
Az utóbbi idők tapasztalataira vonatkozó kérdésedre válaszolva… Nemrég láttam a nálam évezredekkel fiatalabb Kelemen Zénó kiállítását a Fészek Galériában, és jólesett a lelkemnek. Az intellektuális szobrászat és a kézműves finomságok ötvözetével nyűgözött le. Pedig, mint utólag megtudtam, a Csokonai Vitéz Műhelyben zenélt ő is, ami frenetikus névválasztása ellenére sem varázsolt el soha, sőt, részegen még botrányt is csináltam — jó tahó módon — egy pécsi koncertjükön. Jovánovics Tamásnak is láttam három olyan kiállítását, amelyeket nem felejtek el soha, és ő például, kicsit széplelkűen ugyan, de érdekesen ír. Nagy kíváncsisággal várom Csörgő Attilának is minden jelentkezését, akit — hozzám képest — fiatal életkora ellenére, az egyik legizgalmasabb mai magyar képzőművésznek tartok. Azért imádom a dolgait, mert a technikai, kézművesi és szellemi tökély és rafinéria mellett az ő munkáit nézve kiélvezhetem játékos énem kalandjait is.
A filmeket illetően jó ideje nem értek már ilyen nívójú élmények se külföldön, se itthon. A Viennalén láttam ugyan egy kínai fiataltól meg argentin filmiskolásoktól érdekes, reménykeltő mozikat, de messze nem ezen a nívón. Ott megrekedni látszik az avantgárd szemlélet folytonossága.
Persze, megjegyzem, a fiatalság nem garantálja a nívót önmagában, mint az öregség sem a bölcsességet. Két éve a Velencei Biennálén számomra a nyolcvanadik évén túllépett Jonas Mekas kiállítása képviselte azt a mércét, amiért érdemes volt odamenni. Annak ellenére, hogy az installációiban szerepeltetett filmjeinek és videóinak nagy részét láttam már korábban, hagyományos vetítési körülmények között. Velencében éppen az töltött el csodálattal, hogy műveinek vetítési konstellációi fontosabbakká váltak a bemutatott munkáknál, feltehetően azért, mert Mekas annak a tiszteletteljes felkérésnek akart megfelelni, hogy a Biennálén nem csak önmagát, hanem hazáját, Litvániát képviselte.
Irodalomban Thomas Pynchon V.-je, meg a fiatal, és most, némi szerepkeresés után újra fiatallá öregedett Garaczi volt számomra az utolsó nagy lövés, de nem találom azt a komplex irásos alkotást, ami felizgatna igazán. Tetszenek Najmányi oknyomozó, emlékátmosó írásfolyamatai meg a New Yorkban élő Ira Cohen versei, prózái, de Rimbaud vagy Burroughs helyét nem veszélyezteti senki. És ír, fordít, dolgozik persze Tandori, aki tevékenységével és puszta létével egy világegészet képvisel és tart életben.
A performanszban, ellentétben a hagyományos színházzal, most komoly lehetőségeket látok (a magam számára is). Amikor az emberek túlnyomó többsége ilyen fokon nincs tisztában önmaga lehetőségeivel és képességeivel, amikor a többség ilyen nagyfokú szerepzavarban él, akkor ennek a formának mindig eljön az ideje. Nem biztos, hogy a bevett, színpadokra vagy sztárklubokba idomított formákban, hanem lehet, hogy a privát életben, az utcán, az autóbuszon vagy a rendőrségi fogdában, esetleg a szép nők lába között, mindenesetre rengeteg spontán, szabad helyszínen. Ulanova hatott rám egyedül. Azáltal, hogy segített elhitetni önmagammal, hogy én én vagyok.
• Különösen egyetértek azzal, amit a performanszról mondasz. Mint az általad készített egyik beszélgetésben ef Zámbó István mondja: a performansz megtanít élni. Egyre nagyobb a zűrzavar. Ha viszont nagy a zűrzavar, akkor legyen elviselhetetlenül nagy. Meg kell adni mindenkinek az esélyt, hogy úrrá legyen rajta. Ha úgy alakul, vállalja, hogy vesztes lesz, ami nem olyan rettenetes. ….
Ha most Beuysszal beszélgetnél és Tandori Dezső következő versének sorait dobnád föl neki, azt hiszem, elmondhatnátok, nem hiába éltünk:
„Paper Star, te kutyánknak
vett citrom gumilabda
képzetnek hajigállak,
távollét kicsi napja”
• Úgy látom, hogy a mai körülmények között az emberek többsége nem tudja, hogy mit jelent győzni vagy veszteni, győztesnek vagy vesztesnek lenni… Győzni pedig csak önmagaddal szemben lehet. Akkor nevezheted magadat győztesnek a munkádat gátló belső kételyekkel szemben, ha azt, és csak azt valósítod meg a művedből, ami abban benne van, amit abba belevetítesz vagy belelátsz, de azt megalkuvás nélkül, maradéktalanul. Ha nem bővíted ki a divat kívánalmai szerint, és nem is vonsz el belőle semmit, csak azért, mert az éppen nem megy. Ha csak hordozója, kihordója vagy a gyönyörű tervnek, ami rádbízta magát, és aminek alávetetted alkotó énedet. Charlie Parker jut eszembe, akihez odament egyszer egyik rajongója, és szemrehányást tett neki, amiért vonószenekarokkal is csinált lemezeket. Mondta, hogy azok nem tetszenek neki. Miért, a többi igen? — érdeklődött Parker. Akkor vásárolja azokat, tanácsolta a rajongónak, miután ő igent mondott. A „…kutyánknak / vett citrom gumilabda / képzetnek hajigállak,” gondolatsort Tandori verséből a most megfogalmazott mondatok költői dimenziókba emelt megfelelőjének tartom.
Egy Németországban élő lélekgyógyász ismerősömről hallottam, hogy év végén (karácsony vagy szilveszter előtt) sietett az autópályán az ország északi részéből dél felé, és útközben felvette (holott rendszerint tartózkodott ilyesmitől) az odakint stoppoló Beuysot. Az ünnepeket együtt töltötték. A nagybeteg Beuys nem sokkal később meghalt. Az illető megszüntette a praxisát, és festeni kezdett. Állítólag nem is rosszul. Ha nem teljesen így történt, amit most itt előadtam, akkor is gyönyörű.
Örülök, hogy ef Zámbót említetted, mert ő tényleg éli a művészetét. Olyan lesz munka közben, mint egy gyerek. Szerintem a munkássága egy tőről fakad feLugossyéval. Csak Laca közben szamuráj lesz, Öcsike meg bohóc. Amikor a filmjeinket csináltuk,szikráztak belőle az ötletek.
• Olyanok a történeteid meg a dolgaid, mintha valamiféle kollázs részei lennének. A performanszokat is úgy nézem, kollázsok, kitágítva a műfaji kereteket, egészen a mozdulatlanságig. Össze nem egyeztethető világok, a sorsuk esendő. Olykor meghökkentő megjelenítésben.
• Számomra mindig természetes volt a témáknak, illetve az azokban felmerülő esztétikai problémáknak, gesztusoknak a vándoroltatása a különböző kifejezési formák között. Mondok példákat. Első performanszomat sok évvel ezelőtt a Szentendrei Szabadiskola előadásaként tartottam Idi Amin Dada beszélgetése Cassius Clay-vel címmel. (A nálunk fiatalabbaknak elárulom, hogy C. C. Muhammed Ali eredeti neve volt, ezzel a névvel is nyert Rómában olimpiai bajnokságot az amatőr ökölvívók között.) A performansz úgy zajlott le, hogy kezdés előtt a színpadra helyeztem egy letakart asztalt két székkel. Megkérdeztem a közönség tagjait, hogy kik tudnak sakkozni. Ezután azt kérdeztem, hogy a jelentkezők közül kik szeretnek szkanderozni, majd pedig azt, hogy kik azok, akiknek ahhoz is van kedvük, hogy ezt a többiek előtt bemutassák a színpadon. Amilyen szerencsém volt, a két jelentkező közül az egyik lány volt. Amikor feljöttek a pódiumra, leemeltem a vászontakarót az asztalra helyezett sakktábláról, és kiderült, hogy annak mindkét oldalán sötét figurák voltak.
Egyik kezükkel, halál komolyan, sakkozniuk kellett, a másikkal pedig, ugyanolyan komolysággal szkanderozni. A két tevékenység ott kapcsolódott össze, hogy bármilyen erőfölényben is volt valamelyikük az ellenfelével szemben, csak akkor nyomhatta le a kezét az asztalra, ha előbb a sakktáblán mattot ad. A fekete figurák a legelképesztőbb variációkban keveredtek, és egy idő után a játékosok nagyon nehezen ismerték ki magukat. Ennek a szituációnak az ábrázolása egyébként nagyon régen mániám: a test és a szellem mint egymást gátló, egymást lehúzó erők. Miközben a játékosok két szinten is gyilkolták egymást, előadást tartottam a közönségnek Idi Amin Dadáról és Clay-ről, megszavaztattam és egyenként is megkérdeztem őket, hogy melyik játékos Dada és melyik Clay, és megítélésük szerint melyikük fog nyerni. Számomra máig megmagyarázhatatlan módon egyikük mattot adott ellenfelének és oda is szorította a kezét az asztalhoz. Nagy élmény volt, tökéletesen úgy viselkedtem, mint egy idióta televíziós játékvezető. Ezután jött a téma vándoroltatása. Idi Amin Dada és Cassius Clay beszélgetését előbb novellaként publikáltam Tóth Gábor avantgárd folyóiratában, azután videót készítettem a témáról úgy, hogy dr. Máriás és én sakkoztunk és szkanderoztunk, és Bada Dada is belovagolt seprűnyélen a Bartók 32 galériába, ahol St. Auby Tamás nagylelkűségének köszönhetően forgathattunk. A téma persze átalakult a különböző médiumokon. Mindig más és más részletei váltak hangsúlyosabbakká, érdekessé. Bár különböző időpontokban készültek az egyes munkák, tulajdonképpen csomagként is felfoghatók, anélkül, hogy ez bármikor szándékom lett volna.
Nagy örömömre szolgált, amikor Andy Warhol könyveit és beszélgetéseit olvasva tudomást szereztem arról, hogy a témák vándoroltatása az ő művészi tevékenységének is a lényege volt. Ötleteit úgy utaztatta a különböző képzőművészeti technikák, a fotó és a filmkészítés között, hogy amikor úgy érezte, valamelyik mániája elfáradt az egyik területen, akkor ott csak sokszorosította (felváltotta aprópénzre), és egy másik médiumon mélyítette tovább, majd a harmadikon, és akkor tért vissza a kiindulási médiumhoz, amikor azon a területen is feltöltődött. Közben persze minden közbeeső állomáson megtartotta a feltöltődési, sokszorosítási fázist. Így maradt művészete állandóan friss, inspirációkban gazdag.
Elmondok a saját praxisomból még egy hasonló történetet. feLugossy László megkért egyszer, hogy fordítsak le neki részleteket Captain Beefheart önéletrajzából. Ebből a szövegből az engem leginkább lenyűgöző epizód az volt, amelyikben a szerző arról ír, hogyreggelként, borotválkozás közben mérhetetlen csalódottság vesz erőt rajta, amikor belenéz a tükörbe, mert egy férfi arcát látja, nem egy fókáét, holott szerinte a fókák a világ leggyönyörűbb teremtményei. Munka közben felkértek az akkori NSZK-ból, hogy egy nemzetközi videófesztiválra küldjek két új — nagyon rövid — anyagot. Nem sok időm volt gondolkozásra, úgy, hogy a videóperformanszokat rögzítő Gazsi Zoltán szobájának padlójára dobtam magam, és 4×100-as vegyesúszással „száguldottam” ide-oda. Ez lett az egyik küldeményem. Nagy sikerrel vetítették, még a Magyar Televízióban is lement. Miután videóra rögzítettük a két performanszt, megkerestek a Tölgyfa Galériából, hogy nem csinálnék-e ott is valamit? Captain Beefhearttal, feLugossyval és a „4100-as” úszással volt tele a fejem. Kértem Lacát, dolgozzunk együtt. Ezúttal versenyszerűen úsztuk végig a galéria talajának precízen, krétával elkerített „medencéjét”, utána pedig asztal mellett, pezsgőt bontva, olyan „közönségtalálkozót” vagy „sajtófogadást” tartottunk, mint amilyeneket a Forma 1-es autóversenyek győztesei szoktak. Captain Beefheartról és a fókalétről beszéltünk, de saját szövegünket mondtuk. feLugossy például, azt, hogy „én úgy érzem, fóka vagyok”. Megint egy jó idő után Mekasnál volt vetítésem New Yorkban, az Anthology Film Archives-ban, és ígértem nekik performanszt. A szintén kint lévő dr. Máriással úsztuk végig ezúttal a négy hosszt (itt is szépen a földre rajzolt medencében).
A mozdulatlanság pillanata, amit jól figyeltél meg, elengedhetetlen feltétele a performansz azon formájának, amit én csinálok. Olyan, mint az antik eposzokban a seregek bemutatása. Teljes erődemonstráció, uralkodás a helyzeten és a veled elkerülhetetlenül szembesülő
akaratokkal a nézőtér felől.
• Nehéz lenne elképzelni az ún. „művészeti élet” eseményeit nélküled. Bárhol bukkansz föl, mindig tartogatsz valami meglepetést és munkáid, jelenléted új és izgalmas területek felé lendítik az érdeklődőt és a bámészkodókat egyaránt. Milyen terveid vannak? És egyáltalán, kellenek neked tervek?
• Nem csinálok terveket. Alapvetően improvizatív alkat vagyok. Még azt sem figyelem, hogyha érik, vagy egyáltalán, hogy érik-e bennem valami. Szeretem, ha egy dolog önmagam számára is meglepő módon bukkan elő belőlem, és attól fogva megcsináltatja velem magát. Ilyenkor vagyok elememben: amikor érzem, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez az oka annak is, hogy nem szeretek kétszer megcsinálni, azaz megismételni valamit (leszámítva a nemi élet mechanizmusait). Amíg el nem készülök valamivel, addig állandóan az foglalkoztat, csinosítom, javítgatom, újra és újra átdolgozom a tisztátalannak tűnő részleteket, de ha egyszer befejezek valamit, nem nyúlok már többet hozzá. Önálló lénynek tekintem, függetlennek tőlem.Most fejeztem be egy rövid novellát, ami tulajdonképpen, egy videó-DVD performanszban felolvasandó szöveg, és egyben az előadáson végrehajtandó cselekvéseim bejelentése és leírása. Jelenleg angol fordítását írom komputerbe, mert egy wroclawi fesztiválon szeretnék vele részt venni. Ha elkészülök a beírással felvetetem valakivel, és kiküldöm az előzsűrinek. Régen hordozom egy egész estés film forgatókönyvét, ami a Pécsről elszármazott, magyar bauhaslerekről, kiemelten, Weininger Andorról és Molnár Farkasról szól. Évekkel ezelőtt
elkészült egy rövid részlete a Balázs Béla Stúdióban, de fel kell majd újra venni azt is, mert Pauer Henrik játssza a két szerep egyikét, és ő azóta meghalt. Ámbár, még azt is el tudom képzelni, hogy azt a részt is benne hagyom, elvégre a filmek — és mindenféle művészet —
valósága amúgy is csak a szubjektumunk világában jelenik meg. Most Tarr Bélánál található a kézirat, aki azt mondta, fantáziát lát benne. Remélem, hogy nem téved.
Kelecsényi Sámuel és Juszuf, 2007, fotó: Zátonyi Tibor