Rügyeznek a fák. Tavasz van. Megkezdődtek a kerti munkák — mondja Bukta Imre teljes komolysággal és egy kis mosollyal a szája szegletében. Nézi a falut (Mezőszemere), ahol él, és az ő szemén keresztül látjuk, ahogy Margit sír, vagy épp a templomban imádkozik. Látjuk, amint a falu főutcájára cipőárus érkezik, és azt is, hogyan indulnak el az asszonyok reggelenként egy kis főznivalóért.
A szemünk előtt telik meg alkonyatkor különös fényekkel az utca. És persze látjuk az öregotthont is csipketerítővel, és egy másik képen cigánylányokat rózsaszín tüll ruhákban, ahogyan korcsolyával a lábukon anyjuk szoknyája felé igyekeznek. És mivel itt a húsvét, természetes, hogy Krisztus köré gyűlnek a különböző korú, szép cigányemberek. Hisz tavasz van, minden új életre kel: megkezdődnek a munkálatok a kertben és önmagunkban is. Ideje tehát elmenni az OBI-ba. Ez ilyen egyszerű és magától értetődő, mint ahogy az is, ahogy Bukta ezt az eseményt a maga realitásában elénk tárja. Tehát tolja a néni a sárga festékes vödrökkel teli fém bevásárlókocsit, szabad kezében botot tart, lábán hímzett otthoni papucs, fején fejkendő. Valami sárga-rózsaszín ködbe burkolózva élünk mi is, pont így, ahogy a néni a realitás és a már-már szürreális határmezsgyéjén. Akár faluban élünk, akár a fővárosban.
Egy másik képen a fejkendős nénit ismét a falu főutcáján találjuk, cipősdobozok között. A nyitott kartondobozok katonás rendben fekszenek az úton, és a néni — egyik lába mezítláb, másik egy rózsaszín, „márkás” darabba bújtatva. A többi fehér kontúrú cipő gazdára várva pihen a dobozokban. Pillanatnyiság és időtlen nyugalom. Bukta rögzíti és ikonszerűvé emeli ezt a mindennapi pillanatot. Éppúgy, mint az MMS-ező nénit a veteményeskertben: az egyik kezében egy tök, a másikban a mobilja. A megszokott barnák, zöldek, vörösek közt, a nyitott készülék kijelzőjén rikító kék vízpart tárul elénk pálmafákkal, és valószínűleg a néni két unokájával egyetemben. Az ágyásokban a tökök sárga lámpásokként világítanak.
Egyrészt tehát reális portrék, másrészt pedig archetipikus képekké formált pillanatok. Elfogadó, és nem elítélő rögzítés, tökéletesen kiegyensúlyozott kompozíciókban. A realitás és az irrealitás határán. Mosolygunk, majd elkomolyodunk — egy pillanattal később. A templomi zászlók előtt pöttyös labdák hullanak mannaként az égből, miközben Margit imádkozik odabenn. Egymásra rétegezett festői felületekkel válaszolnak egymás létére a dolgok: egy madeirás terítő, a geometriába illesztett mezőkkel, pöttyös labdákkal, Krisztussal és a tavaszi széllel együtt akár. A technika is igen kiérlelt, többrétegű. Finoman egészíti ki egymást az akvarell és a grafit, a tus és a papír, vagy épp az olajfesték a gyufákból „épített” házzal. Éppúgy a természetből vett vörösek, barnák, kadmiumsárgák a műanyag rózsaszínekkel, lilákkal, zöldekkel. Az organikus sokféleség játszik a geometriába simuló renddel.
Bukta Imre klasszikus zsánerképeket fest. Igen ám, de ezek a munkák jócskán kilógnak a megszokott falusi életképek közül. Pedig tulajdonképpen azok: egy imádkozó asszony, vagy épp a földeken dolgozó paraszt. Valahogy úgy, ahogy Tóth Menyhért festette a falujabeli embereket. Reálisan és sok-sok szeretettel. Nézzék meg az első teremben lévő kisméretű, vegyes technikájú — ceruza-, akvarell-, tus — képek finom kidolgozottságát és komolyan feszülő kompozícióit. Olyanok ezek, mintha egy finom szőttes darabjai lennének, melyeket az isteni szövőszék készít, minden nap újra és újra, soha el nem múló életörömmel.
Bukta Imre
Falu közepe, 2007, olaj, vászon, 100×130 cm
Bukta Imre
Korcsolyázó cigánylány, 2007, olaj, vászon, 80×90 cm