Baglyas Erika

Hol az identitás mostanában?

Szabó Attila: Fölösleges
kísérletek

Magyar Műhely Galéria, Budapest
2007. március 13 — április 14.

Mire megszokhatnánk az egyik petricsészét, átkerülünk egy másikba. Ezáltal a felépített, de leginkább megszokott saját világfogalmunk úgy értelmeződik át, mint ugyanaz a szó egy másik kontextusban. Már nem emlékszünk, mit jelentett az előbb, mert közben megváltoztak a viszonyítási pontok. Hát újraértjük. S mert képesek vagyunk felejteni — de csak emiatt — életben maradunk.
Egy művész léte annyiban különbözik a nem művész lététől, hogy önmeghatározási kísérleteinek látható eredményeit műalkotásoknak nevezzük. A többi, vagyis a laboratórium ugyanaz. Amikor valaki kísérleteknek nevezi installációit, egyúttal mentesíti magát a felelősség nyomasztó hatása alól, ha pedig még azt is hozzáteszi, hogy mindez fölösleges, gyakorlatilag saját tevékenységét kérdőjelezi meg. Mint ahogy saját identitásunk is újra és újra megkérdőjeleződik, hacsak nem vagyunk a plasztiknál is rugalmasabbak. Új helyzet, újabb önmeghatározás, újabb kísérlet a túlélésre, és elmozdulás a felszínről lejjebb egy vizsgálódásra alkalmas laboratóriumi közegbe — ilyen helyzeteket teremt Szabó Attila (1972) Fölösleges kísérleteivel ( I. II. III.). Leereszkedik egy társadalommentes helyre, ahol a félhomály a Napnál világosabb, és a buher-társadalom szokványos alapanyagait, és szokványosan benyelt jelenségeit hozza speciális helyzetbe.
A megtévesztés és álbonyodalmak vesztőhelyén már csak a groteszk és a magára valamit is adó paradox jelenségekre kapjuk fel a fejünket, így aztán nem csoda, ha a kísérletek közül is inkább az válik izgalmassá, ami fölösleges. A Szabó Attila által generált állaboratóriumi közegekben folyó fiktív kísérletek kritikus állásfoglalások bizonyos jelenségek mellett, más jelenségek ellenében. A tömegmédiában bevált fizető és ugrató eszközként használt meggyőzési, megtévesztési stratégiák, túllépve az összeesküvés elmélet minden határát, szinte tálcán kínálják azokat a témákat, amelyeket be lehetne vonni az áltudós privát történetébe. Ezen témák közül eddig háromból valósult meg fiktív kísérlet, s mindegyikre igaz, hogy egy olyan megtévesztés vagy műábránd áldozatává válik a néző, ahol csak az óvatos tapogatózás és megfigyelés után lehet szó szájszegleti cinikus mosolyról, konkrétan akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ő maga is egy kísérlet áldozata lett. Épp úgy, mint az életben.

Az I. SZÁMÚ FÖLÖSLEGES KÍSÉRLET (Biovision) a science-fiction mozik díszleteinek sztereotípiáira alapoz meglehetős műgonddal. A kiállítótérben a bejárathoz képest viszonylag távol egy fluoreszkáló objektum körvonalazódik, miközben a bejárat mellé helyezett monitoron egy ismétlődő rövidfilm fut, mely egy nem létező belső szerv endoszkópos vizsgálatát imitálja orvosi műszerek nyugtalanítóan visszhangzó, pulzáló hanghatásával kísérve. A megismerés természetes igényével lépünk egyre közelebb a különös tárgyhoz, amelyben egy feltehetően még életben lévő lényt tart a továbbiakban is életben az alkalmi tudóskutató. Van itt minden, csövek és buborékok tömkelege, plasztik, szilikon, valami folyadék, nyálka és lebegés. Mire azonban elég közel mehetnénk a vágy tárgyához, a sötét térben váratlanul felkattan egy mozgásérzékelő által vezérelt lámpa, amelynek hatása ebben a pillanatban felér egy agymosással: az agresszív beavatkozás által az addigi élmények, ingerek, valamint az idegszálak végei megperzselődnek. Majd a mozdulatlanságba merevedett ember lassan visszatér a — nem véletlenül eszünkbe jutó — Nyolcadik utas a halál alaphangulathoz, és néhány ilyen fénysokk után a sztereotípiák valós, de nyálkás díszletei között találva magát konstatálja, hogy az a dolog, ami itt látható, tulajdonképpen teljes mértékig azonosíthatatlan, de valahonnan mégis ismerős.

Míg a II. SZÁMÚ FÖLÖSLEGES KÍSÉRLETet (RGB) pásztázzuk, addig bennünket egy színét váltó írisz figyel, kíváncsian szemlézve a történéseket. A szembogár egy tévékészülékből tekint ki, miközben ezzel szoros összefüggésben és fizikai összeköttetésben lévő három üvegedény a belső felületükre szerelt neonvilágítással, az edényekben pedig vörös, zöld és kék folyadékokkal ad magyarázatot az RGB — manapság már a háziasszonyok számára is ismert — jelentésére. „A szem írisze számítógépes manipulációval az RGB színfelbontás alapján természetellenes vörös, zöld illetve kék színű átmeneteket mutat. A színek százalékos összetételét egy animált grafikon is jelzi a képernyő bal alsó sarkában. Az installáció egy cyber-szervbank megidézése, amely fiktív átmenetet képez a digitális világ és az élő, organikus szövetek között, és egyben a kompatibilitás kérdését veti fel groteszk, paradox módon.” (Sz. A.) Mindezt akkor, amikor már semmi nem az, aminek látszik. Az üvegedényekben lévő folyadék különleges adalékanyagnak tűnik, bár csak színes sampon. Az RGB kódok kompetenciája okán pedig az otthoni monitoron szemlélt katalógus-képünk a nyomdából kikerülvén valami egészen más színárnyalattal rendelkező dolog, amelynek olykor csak annyi köze van az elképzelthez és várthoz, mint a valóságnak a boldogsághoz. Az RGB kísérlet egy mára megkerülhetetlen és egyértelmű jelentéssel bíró mozaikszóhoz kötődik, mely százalékos összetételben határozza meg a látással érzékelt világ színösszetételét, érthetővé próbálva tenni a színek világát, miközben a digitális képalkotás praxisa során észrevétlenül cserél helyet az élő szövet a technokrata idegekkel, amit csak egy dolog nem jár át: a természetes fény.

A Magyar Műhely Galériában bemutatott III. SZÁMÚ FÖLÖSLEGES KÍSÉRLET (<p>rekombináns protein) kiindulópontját
egy sajtóhír adta. „Génmódosított selyemhernyófajt tenyésztettek ki japán kutatók. A hernyók képesek előállítani az emberi kötőszövet egyik proteinjét, a kollagént; az így nyert fehérjét például mesterséges bőr vagy sebkötözők gyártásánál lehet felhasználni…” Újabb hír, amely lehet, hogy megváltoztatja az emberiség életét. Tehát továbbra is maradva a megtévesztés tükörfényesre polírozott talaján, ebben a fiktív kísérletben a szépségipar vívmányainak egyik éppen aktuális — bár már szinte követhetetlen — sorsfordulóját, esetleg következményeibe szoruló jövőjét szemlézzük kissé kételkedve. Szabó Attila, áttanulmányozva a selyemhernyó-tenyésztés és a selyem történelmének néhány ezer évét, a sajtóhír alapján újra alászállt egy állaboratóriumba, ahol létrehozta azt a mozdulatlanságba merevedett kísérletet, amelyben bizonytalan állagú masszaféléből embert állítanak elő. Talán épp selyemhernyók. Minden részletnek jelentősége van: ha a hernyóknak az eperlevél mellett csöndre van szükségük, akkor csöndet kapnak, ha ibolyaszínű fényre, illetve megfelelő hőmérsékletre, itt az is adott. Áldozatként és fogyasztóként állunk a selyemkészítés hagyományából és a legújabb kori génkutatások egyvelegéből szövött történet előtt; és a megtévesztés pillanatnyi zavarában, ha mást nem is, azt mindenesetre megtudhatjuk, hogy hány ezer méter selyemszálat sző egy hernyó élete során, hogy a szál anyaga a fibroin, amely fehérjeláncokból áll, hogy 6 darab nyers selyemszál szükséges egyetlen ipari selyemszál létrejöttéhez és így tovább. A kísérletben fekvő alak sziluettje levedlett emberi bőrre emlékeztet, amely nem kis szarkazmussal szolgál narratív illusztrációként a világot bejárt sajtóhírre.
Szabó Attila a médiából ismerős modellező és bizonyító eljárásként használt álkísérletek világát mutatja be sajátos interpretációiban. Bizonyos értelemben leleplező eljárásról van itt szó, ahol a tudományos szempontból érdektelen, ám mégis kísérletként imitált modellezések (lásd: egyszerű mosóporreklám) alárendelődnek egyetlen cél érdekének, ami nem más, mint a fogyasztóban elérendő hatás: a vásárlás. A kísérletezés maga a tudományos szempontú vizsgálat szerint egy olyan folyamat, ami a sejtés, kísérlet és konklúzió fogalom-hármasára épül. „A tudomány aspektusából fölösleges lenne olyan kísérletet végezni, melynek konklúziója alárendelt szerepet játszik magával az elmélettel szemben. Vagyis, lehet-e kísérletnek nevezni olyan tevékenységet, ami ellentétben áll a szó hermeneutikájával?” (Sz. A.)

A Fölösleges kísérletek cím többértelműségét az a cinizmus adja, amely egyszerre kérdőjelezi meg a befogadói és létrehozói oldal hitelességét, értve ezt a reklámok kreátoraira, a fogyasztókra és a művész állásfoglalására egyaránt. A fent bemutatott installációk esetében a létrehozói oldal természetesen maga is egy kísérleti alany, aki most visszainteget vagy visszakísérletezik, és egy raszterháló pontosságával kínál a viszonyításhoz egy újabb nézőpontot, ugyanakkor lehetőséget egy másik petricsészében való amőbalétre. Az emberi identitás kérdése pedig továbbgyűrűzik ebben az információmasszában, ahol egy amőba körülbelül ugyanakkora eséllyel találja meg a számára kijelölt edényben az élethez szükséges feltételeket, mint egy művész az emberi társadalomban. És ha a prófétabombákban már nem hiszünk, még mindig itt vannak nekünk az önmeghatározásra vonatkozó privát kísérletek, amelyekkel a túlélés értelmének bizonyítékát szerezhetjük meg a szó hermeneutikájával ellentétben.