Mióta — vagy száz éve — a táblakép felszabadult mindenfajta kötöttség alól, ami addig a valóság leképezéséhez fűzte, egyáltalán nem csökkent a művészeti hierarchiában elfoglalt jelentősége. Éppen ellenkezőleg: az utóbbi évtizedekben mintha mind jobban felértékelődne tárgyi minőségében, és mint akár a végtelent is megjeleníteni képes, elvont tér. Ezt bizonyítja az egymást követő számos, egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondó irányzat és törekvés, amely a táblaképet tekinti alkalmas és kellően flexibilis médiumnak. A táblakép lehet meditációs eszköz, a tudattalanból közvetlenül érkező impulzusok rögzítésére szolgáló felület éppúgy, mint a valóság elemeinek olykor tolakodóan vagy akár brutálisan tárgyszerű megjelenítője.
Annak ellenére maradt meg a táblakép megkérdőjelezhetetlen autoritása, hogy minden formájában ki van téve a művészi kifejezési eszközök gyors erodálásának. Az avantgarde által felvetett alapkérdés, az élet és művészet azonosságának problémája, az előbbi javára dőlt el, ha nem is úgy, ahogy ezt annak idején elképzelték. A művészi tevékenység manapság inkább kimondva, mint kimondatlanul betagolódott a globalizálódó gazdaságba és éppen azok a szabályok vonatkoznak rá, mint bármilyen más árucikk előállítására. Ennek megfelelően törekszenek a művészek olyan egyedi, személyes jellegű karakter megjelenítésére, ami ugyanakkor képes márkajelként biztosítani a vizuális információk gyors rögzítését és az azonosíthatóságot. E folyamat részeként a művésznek ismernie kell a formáknak és a formák összefüggéseinek a nemzetközi gyakorlat által elfogadott értékét és jelentését, és csak kellő óvatossággal adagolhatja mindazt, ami ettől merőben eltér.
A számos új médium és lehetőség mellett mégis töretlen a táblakép népszerűsége, mivel valamiképpen kifejezi a művészi alkotás tradíciójához való kapcsolódást és értékhordozó jelleggel bír. Kontinuitás és személyesség, a kézjegyszerűség szabadsága és varázsa — mindez vonzza a fiatal művészeket is.
Fejős Miklós szintén hű marad a tradicionális képalkotáshoz, magatartását mégis fokozott óvatosság jellemzi. A nagyméretű és igen kicsi festmények egyaránt bizonyos eseménytelenségről árulkodnak, redukált, barnás-szürkés színviláguk ellenáll a színek csábításának, ezzel mintegy szándékosan megfosztva magát a gyors és erőteljes érzelmi hatástól, a könnyed dekorativitástól. A kompozíciók szinte egysíkúak: az elnyújtott képteret többnyire egy nagyobb és egy keskenyebb mezőre osztja, szabályos vízszintes tagolással. A képszerkezetek szikársága, időtlensége csak a türelmes néző számára fedi fel a kép valódi jellegét: a szigorúan megkonstruált rend csupa esetlegességet tár a néző elé. Lefolyatott festékfoltok, lavírozással homályba burkolt vagy véletlenszerűen karcolt felületek, egyenetlen textúra: a lassú elmozdulás, folyamatos változás lenyomatai. A véletlenek és szándékos beavatkozások által finoman modellált felületek, az elő- majd eltünedező betűk, számok csak irányítják a néző képzeletét, de sohasem adnak konkrét támpontot a képek értelmezéséhez.A Hajó-képek, amelyeket a Duna ihletett, elsüllyedt roncsok, a víz és az idő szakadatlan áramlásának kitéve. A folyamatot nem feltárni, csupán jelezni és e jeleket az emlékezetben rögzíteni kívánja a művész. Mindez azonban egyetlen, nem kizárólagos értelmezési lehetőség, amelyet Fejős nem is nagyon köt a nézők orrára. A képek eseménytelensége éppen arra ad lehetőséget, hogy ki-ki saját történeteivel értelmezze, dúsítsa fel a látványt.
Hasonlóképpen redukált színvilágúak a kis munkák: autók, kapuk és egy épület sarka. Szinte már banális motívumok, tárgyi hűséggel megjelenítve, de mégsem. A Fejős-féle grisaille-technika kiemeli őket a valóságból.
A derengő, fehér fénnyel megvilágított részletek egy homályba vesző világba engednek résnyi bepillantást. A szürkék nagyon finom árnyalatai és szinte miniatúraszerűen megmunkált felületek jelzik, hogy a realitáson túli világ a saját szabályai szerint (át)értelmezi a jelenségeket.
Fejős Miklós munkáit egészében bizonyos rejtőzködő attitűd jellemzi. Félelem az irodalmiasságtól, a felületes, gyors hatástól, mindentől, ami elvonja a figyelmet a lényegtől. A lényeg itt talán az alkotó magatartás következetessége, törekvés a világ sajátos értelmezésére és láttatására a művészi eszközök folyamatos csiszolásával, a fentiek tükrében némiképpen „korszerűtlenül”, azaz lassan, eseménytelenül, a pillanat helyett az időtlenség bűvkörében.
Fejős Miklós
Hajó-kép, 2006