Dunának Oltnak egy a hangja?

Hunya Gáborral beszélget Ébli Gábor
a román-magyar kortárs
képzőművészeti gyűjteményéről

Az anyag 2005-ös bécsi bemutatkozását követően (rendezte Sasvári Edit), 2007 májusában a budapesti Bartók 32 Galériában és a Karinthy Szalonban látható Hunya Gábor Bécsben dolgozó közgazdász román-magyar kortárs gyűjteménye (rendező: Kürti Emese). A kollekció magyar fejezetében meghatározó
El Kazovszkij és Ujházi Péter művészete, számos művel van jelen Birkás Ákos
és Szirtes János, továbbá több alkotás képviseli Bukta Imre, Záborszky Gábor, Pinczehelyi Sándor és Nádler István munkásságát. Generációsan az anyag Győrffy Lászlótól Váli Dezsőig húzódik. A román válogatás fő művészei Petre Lucaci, Teodor Graur, Marilena Preda-Sanc, Dumitru Gorzo és Ioana Batranu.

• Ébli Gábor: Először szélesebb perspektívából közelítve, a kollekciódon túl, milyen közös vagy éppen eltérő vonásokat látsz a két ország kortárs művészete között?
• Hunya Gábor: Ne várd tőlem, hogy teljes áttekintéssel rendelkező művészeti szakértő legyek. Maradjunk annál, amit gyűjtőként tapasztalok. A gyűjtést azonos alapokról kezdtem — előbb Budapesten, azután Bukarestben. Érdekelt a rendszerváltás lecsapódása a hagyományos képzőművészeti médiákban. Meglepett, hogy Magyarországon alig találkoztam reflektálással a kilencvenes évek eleji politikai-társadalmi változásokra. Az általam megismert művészek jórészt a hűvös kívülállást választották. Ha emberileg át is élték a sorsfordító éveket, ez az élmény művészetükben nem csapódott le. Romániában sokkal kritikusabb és provokatívabb hozzáállással találkozom a művészek részéről. Igaz, a román művészek a magyarokhoz képest megkésve tudták csak feldolgozni az előző rendszerhez való viszonyukat. 1989-et követően nekik inkább volt felszabadulás érzésük, mint a magyaroknak. Amit mondjuk Pinczehelyi Sándor a hetvenes évektől kezdve folyamatosan megengedhetett magának, az a román művészek számára nem adatott meg még a nyolcvanas évtizedben sem.
A nyolcvanas években kemény elnyomás, egzisztenciális ellehetetlenülés, anyagi nélkülözés körülményei között éltek. Igaz, a közönségtől elzárva sokan kedvükre alkottak, így utóbb volt mivel a nyilvánosság elé lépniük. A hetvenes évek fontos alkotói, akik annak idején már kiállítottak és egy élénk müvészeti élet szereplöi voltak, megőrizték frissességüket. Ilyen például Ion Grigorescu és Geta Bratescu. Kimaradt tehát tíz év, amit be kellett hozni és a hirtelen előlépett nyilvánosság elé lehetett tárni. A román alkotók nem ragadtak le a kommunista szimbólumok feldolgozásánál, gyorsan átlendültek az új társadalmi differenciálódás, illetve az utóbbi években az Európai Uniós csatlakozás által kínált problémák tárgyalására. Magyarországon látok hasonló társadalmi erdeklödést a filmművészetben és a színházban, de a képzőművészetben nem.
• Mennyire lehetnek szubjektív tényezői annak, ahogyan a két ország művészetének eltérését látod?
• Valóban, lehet, hogy a látszat csal, és az általam kevésbé ismert videó-projektekben Magyarországon is megtalálhatnám azt, amit hiányolok a klasszikus képzőművészeti médiák terén. Az is lehet, hogy Románia lóg ki a sorból azzal, hogy a festők és installációs művészek egy része még reflektál társadalmi kérdésekre. Közben a korszerűség letéteményesei itt is, meg ott is az új médiákat használó művészek lettek. Gyűjtői programomnak talán ez a legnagyobb ellentmondása. Nem nyitottam az új médiák felé, ezért nem találom a nekem fontos tartalmakat. Értékelem nagyon, amit El-Hassan Róza vagy Kispál Szabolcs csinál, de nem tudom, mit vigyek haza belőle? Be kell látnom, hogy esetemben működik egy generációs és mediális korlát, és hogy a szinte folyamatos külföldi távollét miatt nagyon kevés időm jut a tájékozódásra. Az ismert művészek nyomon kísérése is elég nagy feladat, nem jut energia újak felfedezésére.
• Mennyire összehasonlítható a két ország művészete a Te általad inkább követett jelenkori festészet terén?
• Mindkét országban előtérbe került a fénykép utáni festés. Emellett az expresszív képalkotás is közös vonásként jellemzi azokat, akiket gyűjtök. Az ilyen hasonlóságok ellenére ugyanakkor alig tudok egymás mellé helyezni magyar és román műveket. Valahogy nem férnek meg egymás mellett, pedig hasonló kvalitású művészek jó alkotásairól van szó. Egyik festő ismerősöm erre azt mondja, hogy láthatóan más iskolába jártak a két ország művészei. Másként kezelik az ecsetet, rakják fel a színeket. Sajnos nem értek ehhez eléggé, csak azt látom, hogy nehezen férnek meg egymás mellett. Mégis van egy kivétel, Ujházi Péter. Számos művét nyugodtan oda tudom tenni a románok képei mellé, még a nálánál lényegesen fiatalabbak alkotásai mellé is. Ujházi annyira változatos tud lenni mind tartalmilag, mind formailag, hogy találok hozzá illeszkedő művet a román anyagból, pedig egyébként teljesen egyéni, és felismerhetően „ujházis” dolgokat csinál.
• Ezek az eltérések személyes síkon is megjelennek?
• Nem, egymás elviselése szerencsére jól működik az emberi viszonylatokban. Amikor a bécsi kiállítás megnyitója után együtt vacsoráztunk és a várost jártuk, volt közös téma. A kiállításon pedig eljátszottuk, hogy minden művész a másik országbeli kollégájától választ egy művet és mond róla egy pár szót. Magyarok és románok nagyon is jól értették egymás nyelvét, a különbségek inkább generációs alapon mutatkoztak. Gyorsan egymásra talált Győrffy László és Dumitru Gorzo, két nagyon különbözően, de a maga módján igen eredetien gondolkodó fiatal művész. Teodor Graur pedig részletesen mesélt Ujházi fotó-applikációjáról, pedig fel sem ismerte rajta Kádár Jánost, csak a képi megoldást értékelte.
• Hogyan jellemeznéd a két ország kortárs-művészeti piacát?
• Fáziskülönbség tapasztalható Magyarország javára. Romániának van mintegy tíz év lemaradása, hiszen csak az utóbbi pár évben szilárdult meg néhány bukaresti kortárs galéria helyzete. A 2001. év volt ott a gazdasági fellendülés kezdete, az új vagyonos réteg is azóta szilárdult meg és kezd el azon gondolkodni, hogy mit akasszon új villája falára. Művész-ismerőseimtől egyre több belföldi magán eladásról hallok. Korábban elsősorban a külföldi értékesítés dominált. A kilencvenes években nagyszámú külföldi tanácsadó jelent meg az országban, akik gyakran vásároltak műveket, és külföldre is kijutottak a román művészek. Az persze látszik, hogy erős galériás támogatás és állandó aktív külföldi jelenlét nélkül kevesen tudják megvetni a lábukat a nyugati kiállítótermekben és a kortárs művészeti piacon. Azt tapasztalom, hogy a román művészek belátják ezt a helyzeti hátrányukat és elég olcsók ahhoz, hogy széles körben el tudjanak adni.
• Bécsben dolgozol közgazdászként. Bővíthető lenne a gyüjteményed az osztrák kortárs művészet felé? Lehetne ekkor már közép-európai válogatásról beszélni?
• Megint csak azt tudom mondani, hogy lényegesen több szabadidő és lényegesen több pénz kellene ahhoz, hogy alapos kitekintésem és gyűjtői összehasonlításom legyen, és így például egy közép-európai gyűjteményt összehozzak. Vágyaidat tehát nem tudom megvalósítani. A realitás arra késztet, hogy az osztrák művészetet más szemmel, ne gyűjtőként nézzem. Bécsben a nagy kiállításokat nézem meg, keveset járok kortárs galériába. Mondjam azt, hogy szeretnék egy Arnulf Rainer vagy egy Hubert Scheibl képet, mert tényleg szeretnék, de nincs húszezer euróm?
• A román anyagban kik a legfontosabb művészeid?
• A román művészek a magyarokhoz hasonlóan jó nevű alkotók. Ez természetesen nem kíméli meg őket attól, hogy a nemzetközi porondon hasonló megpróbáltatásoknak ne legyenek kitéve, mint a magyarok. Román perspektívából nézve előny, hogy esetükben tovább tartott a rendszerváltás szülte nemzetközi figyelem, mint a magyaroknál. A kilencvenes években végig voltak jelentős nemzetközi kiállítások a „balkáni” művészetről. Az egzotikum iránti vágy sok érdekes dolgot juttatott el a nyugati kiállítótermekbe. Az általam gyűjtött művészek közül Teodor Graur szinte állandó szereplő volt. Nagyon örültem, amikor sikerült megszerezni tőle az egyik emblematikus művét, az összelapított katonai csizmákat felhasználó doboz-installációt. A fokozott érdeklődés időszaka Románia Európai Uniós csatlakozásával véget ért. Igaz, a korábbi csatlakozási biztos, Günter Verheugen honlapján változatlanul szerepelnek kedvenc román művészei! (http://ec.europa.eu/archives/commission_1999_2004/verheugen/gallery_en.htm) Személy szerint hozzáfűzhetem, hogy sokban egyezik az ízlésünk Verheugen úrral, hiszen nekem is vannak műveim Iona Batranutól, Marilena Preda Sanctól, Dumitru Gorzotól. Gorzo jelenleg az egyik legfelkapottabb fiatal román művész. Egyszerre dolgozza fel a máramarosi falusi emlékeit és jelentkezik aktuális politikai provokációkkal. Erőteljes festészetet művel, rajzai gyönyörűek és egyben meghökkentők. A bukaresti Kortárs Művészeti Múzeum nyitó kiállítására egy népballadát dolgozott fel. A sorozat két rajzát sikerült tőle megszereznem. Gorzo hamarosan kiállít Gentben, majd május végén Bécsben. Mindenütt az adott kiállítótérnek megfelelő új munkákkal jelentkezik.
• Milyen a nemzetközi megítélése ezeknek a román művészeknek?
• A már említett figyelem miatt már most is jó, és a művészek nemzetközi érvényesülését tovább, igen hatásosan segítheti a friss román emigráció. 1989 óta nagy számban hagyták el fiatal és tehetséges emberek az országot, akik azután karriert csináltak Nyugat-Európában, Amerikában. Látok példát arra, hogy kulturális közvetítőként és vásárlóként egyaránt segítik a román művészeket. Néhányan az általam gyűjtött román művészek közül nem ismeretlenek a magyar közönség előtt sem. Marilena Preda-Sanc részt vett a Műcsarnok 1998-as kortárs román művészetet bemutató kiállításán2. Bár tőle, akárcsak tőlem is, távol áll az Anastasia Alapítvány által képviselt új konzervatív vallásos művészet, néhány szép rajzát beválogatták erre a kiállításra. A budapesti Ludwig Múzeum állandó kiállításán egy időben láthatók voltak Teodor Graur alumínium csillagai, valamint Ioana Batranu terített asztalt ábrázoló festménye. Nekem is vannak üres alumínium fazékból kivágott csillagaim — amelyek tulajdonképpen a Ceausescu-rendszer éhínségének szimbólumai lehetnének —
és egy nagy méretű Batranu festményem
a terített asztal polgáribb változatáról. A román képzőművészet jelenleg legfelkapottabb nemzetközi sztárja Dan Perjovschi, akinek 2006 nyarán volt egyéni kiállítása a Műcsarnokban3. Öt évvel ezelőtt, a bécsi kiállításán ismerkedtünk meg. Katalógusa tetejére egy mély kútba néző alakot rajzolt, aki engem jelenít meg: „I am a Hungarian economist looking into Romanian economics”. A ma már szárnyaló román gazdaságra többé szerencsére nem érvényes a tekintet iránya...
• A magyar anyagban El Kazovszkij a központi választásod. És gyűjteményi oldalról nézve, hogy kapcsolódik az ő művészete a többi kiemelt alkotódhoz?
• El Kazovszkij számszerűleg az egyik legjobban reprezentált művész a gyűjteményemben, s gyűjteményem ezen darabjai egytől egyig kiemelkedő alkotások. Annak ellenére így van ez, hogy képei nem illenek abba a politikai felhangú művészeti vonalba, amellyel kapcsolatos képek a gyűjtemény gerincét képezik. Alapvető emberi tartalomról és csontig hatolóan izgalmas festészetről van szó, ezért is kikerülhetetlen számomra. Tartalmilag az élet és halál kérdéseinek felvetése, festészetileg az erőteljes expresszivitás ragad meg. Sokan kérdezik, akik megfordulnak nálam, hogyan tudok ilyen felkavaró képekkel együtt élni. Azt gondolom, hogy a halál kikerülhetetlenségének tudata a tartalmas életet nem zavarja, sőt inkább még intenzívebb életre serkent. Mindeközben az abszolút boldogság és a harmónia iránti vágyat is fenn kell tartani. Nehéz lenne szembenézni azzal, hogy ami tökéletes, az végső soron elérhetetlen? Nekem nem nehéz, sőt! A lehetőségek határainak ismerete segít a realitások talaján megtalálni a még elérhető legjobb életet. A másik téma, amire felhívja a figyelmemet, az a választások kikerülhetetlensége és végzetes volta. Gyakran kerülök olyan dilemma elé, hogy egyik lehetséges válasz sem jó egy alapvető kérdésre, pedig csak az igazán jó választás elégíthet ki. Tudom, a lehetetlent nem lehet választani, a kompromisszumot vállalni kell. De minden hétköznapi realizmus mögött ébren kell, hogy maradjon az abszolút szép és jó igénye. Elég feltekintenem a falra és máris megerősödöm abban, hogy ne fogadjam el a középszerűséget. Erős állításokhoz erőteljes színek dukálnak, és ezeknek ráadásul számtalan variációja létezik Kazovszkijnál. Rendkívül gazdag a festői kelléktára. Különösen az utóbbi években látok nála nagy kísérletező kedvet az anyaghasználatban, a festési technikában, s a színekben. Izgalmas közelről figyelni a kísérletek újabb és újabb eredményeit, még ha nem is tudok „mintát venni“ minden egyes új fordulat alkotásaiból.
• Hasonlóan fontos művész számodra Ujházi Péter, akinek 2001-ben kiállítást is nyitottál a bécsi Magyar Intézetben. Hadd idézzek a megnyitódból: „’Nézz körül a képemben, úgy, mintha egy érdekes helyen lennél!’ — mondta egy beszélgetésben Ujházi Péter. Hozzátenném ehhez Vámossy Ferenc professzor mondását, amelyet egy előadásán hallottam tőle 1976 táján, miszerint ‘a műalkotás élvezetéhez egy karosszék is kell’. Valószínűleg én is azért kezdtem el képeket gyűjteni, hogy otthon, nyugodt körülmények között élvezzem Ujházi Péter ‘helyeit’.” Hogyan kötődik számodra Ujházi művészete a gyűjteményed irányaként megjelölt társadalmi-politikai reflexióhoz?
• A bécsi ősz egyik visszatérő attrakciója a „Strohzeit”, egy szalmabálákból épített szórakoztató negyed a városszélen. Az embermagasságú kukoricásba már nyár végén bonyolult ösvényrendszert vágnak, amiben a közönség kedvére bolyonghat, mielőtt szalmabálákon elheverve kóstolgatja a friss mustot vagy bort. Több hektáros labirintus keletkezik, tele zsákutcákkal és váratlan kanyarokkal; egy óráig is eltart, amíg kiér belőle az ember — ha nagyon akar. Számomra az igazi élvezet: elveszni a labirintusban. A végtelenség érzését kelti, kis univerzumként hat. Általában váratlanul jutok ki a végén. Amikor kiérek a mezőre, véget ér a varázs. Mintha egy fordulatokban gazdag élet jutna el kikerülhetetlen végpontjához. Ujházi Péter képeiben felfedezni vélem mindkét labirintus-érzést. Az egyik a végtelenbe kígyózik, a másik zárt alakzatot képez. A képeket nézve mintha a kukoricásban járnék, a barnás földszínek az őszi napsütés, a korai szürkület képzetét keltik. Együtt vannak egy átláthatatlan világ dokumentum-töredékei: tárgyai, színei, gondolatai. Mindezeket a mester átváltoztatja. Mindenből, sárból, ágból, üvegből is lehet műalkotás, festmény, doboz-installáció vagy kerámia, mint ahogy bokor, kukoricás és nagyváros is lehet labirintus.
A képeken, akárcsak más labirintusokban, emberi történések zajlanak. Furcsa, de kedves alakok jönnek-mennek, komoly vagy humoros jelenetek játszódnak le. Hol megborzongunk, hol elmosolyodunk mások bolondságát, esetlenségét látva, de távol marad tőlünk minden szélsőséges gondolat. Nem marad reflektálatlanul az utóbbi tizenöt év történése sem. A nyolcvanas évek képei Ujházi Péter művészetében egy nyomasztó, kereső periódusról tanúskodnak. Annak idején magam is, mint az értelmiség jó része, kerestem a kitörési lehetőségeket, a rendszer által húzott korlátok meghaladását. Mindig falba ütköztünk, a labirintus falai keményen ellenálltak, hiába fúrtunk alagutakat keresztbe, nem tűnt fel kijárat. A kilátástalan keresés végpontja lehetett a kocsma, az elfojtott szenvedések és a felszínes őszinteség színtere. Jöttek a gólemek, e különös lények, és kútba dobva végezhette az ember. Igaz, a diktatúra nem volt véres, esetleg létra is akadt, hogy a kútból kimásszunk. Azután a kilencvenes évek elején sok minden történt, politikai és gazdasági átalakulások, de az élet-bizonytalanság megmaradt. A rendszerváltás következtében nem lettek az emberi viszonyok őszintébbek, nem lett a környezet otthonosabb. Belátható, hogy túlzott volt minden ezirányú várakozás. A labirintus elágazásai túlvezetnek a kép keretein. Groteszk alakok szélsőséges emberi viszonyokat sejtetnek. De ha mindennnapi gondok nem nyomasztanak, akkor az élet alapjában véve élhető, akár még élvezhető is itt-ott. Ennek meglelően az utóbbi években Ujházi Péternél ismét bonyolult, de vidám emberi terek keletkeznek a vásznakon, a dobozokban. Mai tereibe belépve kellemesebben érzem magam, mint korábban. De nem megnyugvás ez, tovább hajt a felfedezés élménye. A szemlélődő emberen új viharok csapnak át, Szarajevó ostroma és a New York repülőgépes merényletek áldozatainak sorsa nem hagy nyugodni. Ezért annak idején, 2001-ben Bécsben is Ujházi 1987-es Psalmus Hungaricusától a frissen készült Örs vezér térig számos labirintust akasztottunk a Collegium Hungaricum falaira. Fantasztikus a müfajok sokszinüsége is: gyüjteményembe került festmény, kerámiaszobor, papírszobor, fotoapplikació és doboz. Ezért a kimertíhetetlen sokszínűségért, mélységért szeretem Ujházi művészetét máig is.
• Gyűjteményedben ugyancsak fontosak Szirtes János alkotásai. Milyen szálakon kapcsolódnak ezek a képek az anyagodhoz?
• Szirtes volt az egyik első művész, akivel megismerkedtem. Nagyon vonzott sokszínű egyénisége, a kemény performanszok és a titokzatos festmények.
A performanszok a nyolcvanas években undergroundnak számítottak és hordoztak politikai felhangot, de azt ugye nem lehet gyűjteni. Születtek viszont nyomatok, amik politikumhoz kapcsolódtak. A festmények eközben a művész egyéniségének más szeletéhez kapcsolódtak. Az afrikai motívumok meg a korom felhasználásával készült munkák általánosabb mondanivalót hordoztak és tágították a művészeti diskurzust. Koromba testlenyomatot helyezni — ez tulajdonképpen egy akció eredménye, hiszen a modellen meg body-artként jelenik meg a korom. Sajnos a csinos modell nem tartozik a gyűjteményhez… A kilencvenes évek második felében a fekvő fák és a koldus motívum volt az utolsó periódus, amiből választottam. Az újabb festmények elvontságát, formai kísérleteit nem tudtam feldolgozni, miközben érdekes fotókat és videókat láttam Szirtestől kiállításokon. A nyolcvanas évekbeli újfestészeti sodorvonalon kívül álló művészetet képviseli a gyűjteményemben még Méhes Loránt (Zuzu—Kina) egy fotogramja és Sugár János két munkája. Sugár A világváros szerkezete című kompozíciója 1984-ből éppen megelőzte a nagy installációkat. A nyomasztó urbánus létre utaló kép egy readymade-del kombinált relief, de még falra akasztható képként. A nagy installációkat csak fényképen dokumentálva láttam, de emellett születtek nagyon igényes nyomatok is, közöttük A három T, az egyik legújabb szerzeményem. Ez a nyolcvanas évek közepén működő magyar nonkonformista művészet sok tekintetben hasonló bizonyos kilencvenes évek eleji román fejlemenyekhez. Romániai kontextusban ez értelmezhető a korábban említett, hetvenes évekbeli dolgok folytatásaként is, meg újdonságként is például Teodor Graur installációiban és performanszaiban.
• Birkás Ákostól Záborszky Gáborig számos további művésztől szerepelnek alkotások a gyűjteményedben. Milyen társadalmi vetületüket látod?
• Nem akarom erőltetni az ilyen összefüggést. Vannak művek, ahol nyilvánvaló a történelmi, politikai kapcsolódás: Pinczehelyi Sándor 1950. május elseje, Dimitriu Gorzo Ceausescu, vagy Teodor Graur Lenin című munkája, és nem utolsósorban Nádler István művei közül a Temesvár, 1989. december 23. vagy Bukta Imre Tájképet tartó tisztek című olajképe sem mentes a régiónk közelmúltjára történő utalástól. A direkt politikai vetületű művek csoportja kiegészíthető még néhány új szerzeményemmel is. Sorin Tara a művészetében nagy felháborodást fejez ki a világ és saját hazája politikai viszonyai felett. Visszafogottabb, de meghökkentőbb Mircea Suciu, valamint a 2META művészpáros (Maria Manolescu és Romelo Pervolovici), akik már az EU-hoz való viszonyról élcelődnek az EuRoFlag című számítógépes nyomaton.

1 Kortárs képzőművészeti pozíciók Romániában és Magyarországon. Művek Hunya Gábor gyűjteményéből (Bécs: Román Kulturális Intézet, 2005. dec. 16—2006. jan. 11.) és Budapest — Bukarest híd. Válogatás Hunya Gábor magyar és román kortársművészeti gyűjteményéből (Budapest: Bartók 32 Galéria és Karinthy Szalon, 2007. máj. 6—25.). A publikációk közül ld. Ébli Gábor, ’A rendszerváltás képekben. Hunya Gábor gyűjteménye’, Műértő 12, 2003 (VI. évf.), 14.; Bujdosó Alpár, ’Hunya Gábor gyűjteménye a bécsi Román Kulturális Intézetben’, Élet és Irodalom 1, 2006 (L.), 26.; Rácz Johanna, ’Fejben mindig is gyűjtöttem: Hunya Gábor’, Manager Magazin 8, 2006, 66-69.

2 SZÍNeVáltozások. Kortárs román művészet
(Budapest: Műcsarnok, 1998. mácius 31—április 22.)

3 Dan Perjovschi: Mostantól kezdve (Budapest: Műcsarnok, 2006. július 27—október 1.)