Kókai Bojti András - New York, Stop!

Megállítható-e a világ egyik legnagyobb városának rohanása? Huszonhét képzőművész tizennégy országból megpróbálta — úgy tűnik, sikerrel. 2006. októberében a Triangle Artists’ Workshop művészei összezárták magukat New York DUMBO-hoz címzett Brooklyn negyedében. Az egykori ipari negyed most nagy változásokon megy át. A ’Down Under the Manhattan Bridge Overpass’ (a Manhattan-híd felüljárója alatti terület) elnevezés New York pontosan körülhatárolható része, ahol napjainkban jópénzű befektetők sorra vásárolják fel a volt raktárépületeket és készítik elő a „terepet” egy új lakó- és szállodai épületegyüttes átadására. Az East River partja helyenként máris a város kedvelt pihenőparkjainak sorába lépett. Itt bukkannak fel a semmiből a legújabb kulturális szervezetek, stúdiók, galériák, színházak és a kortárs művészetek egyéb képződményei is. Ezt a környéket, bár már nem sokáig, de még meg tudják fizetni a városban élni kívánó művészek. Az egyik ilyen kiürített raktárépületben szervezték meg a nemzetközi művészeti műhelymunkát a legkülönbözőbb műfajok képviselői számára. Festők, szobrászok, grafikusok, videó, és installációs művészek gyűltek össze a Triangle Artists’ Workshop alkalmából. A szervezők megtisztelő meghívásának eleget téve léptem be jómagam is a kultúra „új szentélyébe”, mely már fotón látva is biztató volt: a szerkezetig visszabontott épületbelső, a minimál-art tisztaságú architektúra, a festett vasbeton oszlopok és újonnan beépített, hatalmas acél I-gerendák önmagukban is kész művet jelentettek a térben lépők számára. Sokáig csak meditálva, bolyongva próbáltam kikapcsolódni a már életformává vált, abnormális rohanásból, miközben tervezgettem a tér minél teljesebb egységben való átélését, „belakását. A szűk bejárat felől, átvágva a provizórikus, közös étkezőkonyha-képződményen, a többnyire paravánokon alkotó kollégák közötti zegzugos ösvényen lehetett a terem végében kapott területemre jutni. A két utcát összekötő, belső sétány egy hatalmas, fémredőnyös kapunyíláshoz vezetett. Ez a külvilághoz való kapcsolat tette speciálissá számomra a kapott teret. Ezen a ponton visszalépnék az időben. Pontosan egy évvel korábban a Magyar Szobrász Társaság kiállításán vettem részt, New Jersey, Hamiltonban. Ekkor magammal vittem egy kis darabot egy speciális üvegszál paplanból, amivel akkor még számomra is csak tudat alatti terveim voltak, így nem is tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért lett a poggyászom része akkor. Mindenesetre egy évig, lassan épült bennem egy hatalmas installáció képe és annak finomabb részletei. Ezzel a légiesen lebegő anyaggal egy illuzionisztikus térbeli jelenséget kívántam építeni. Szerettem volna egy olyan meditatív téri állapotot modellezni, amely egyrészről a legszélsőségesebb módon „kültéri”, sőt transzcendens világot invitál az architektonikus beltérbe, miközben fura módon a belteret demonstráló tárgyat száműzi a külvilág felé. Olyan installált térkompozíció élt bennem, mely minden körülmények között erőteljes hatást gyakorol környezetére, ugyanakkor nem harsány trendiségével, hanem talán némi intellektuális együttgondolkodással és érzésekkel manipulál. Így jutottam el a mindannyiunk számára legkevesebb konkrétummal rendelkező jelenséghez, a túlvilág fogalmához. Akarva-akaratlanul, bevallva vagy tagadva, de rendre fel-felbukkan gondolkodásunkban ez a misztikus világ. Azt gondolom, hogy már az erről való képzelgés is valamiféle irreálisan kizökkent állapotot generál. Így indultam neki az installáció megépítésének. A szükséges anyagokat a szervezők javaslatára magunkkal vittük, hiszen New York nem az olcsóságáról híres. Így, egy újabb, számomra is hihetetlen jelenség kapcsolódott a mű készítéséhez. Egy több mint 30 m³ nagyságú installáció anyagai, szerszámai egyetlen közepes méretű bőröndben utazták át az óceánt. Lehet, hogy nem a materialitás az elsődleges a képzőművészet bizonyos területein? Lehet, hogy a mű a bőröndből kinőve túlnyúlik a hétköznapi pragmatizmus buta útvesztőin, lehet, hogy felül tud emelkedni a mérhetőn és végre a szellemi részese lesz? Úgy tűnik, vannak olyan egybeesések, amik valamiféle szellemi egységet teremtenek a legkülönbözőbb kultúrákon nevelkedett befogadók között. A nemzetközi alkotócsoport tagjai valahogy az egymásra utaltság és még ki tudja, miféle okokból izgultak, érdeklődve, egymásnak tanácsokat adva, de a szuverenitást maximálisan tiszteletben tartva közeledtek a kollégák munkáihoz. Valahogy mindenkinek fontos lett, hogy az egy térben létrejövő, de önálló művek egy nagy, közös végeredményként, minél értékesebb szellemi egységként jelenjenek meg. Ahogy az a csoportlélektanból jól ismert, hamar kialakultak a ki nem mondott viszonyrendszerek. Szakmai és személyes megtiszteltetésnek éreztem, amikor a New Yorkban élő, koreai származású, hatalmas kompozíciókat két réteg átlátszó ragasztószalag közé álmodó Hee Jung Cho engem választott, ha szakmai kérdései voltak. Hatalmas függönyként belógatott árnyékkompozíciókat készített. Finom jelzésekkel tudtuk egymásnak tudtára adni jószándékú kritikáinkat John Rasimusszal, a svéd grafikussal, Roberto Corominával, a spanyol installációs művésszel vagy a szép és mindenkire figyelő Malado Baldwin amerikai festővel. Hallgatagon is sokat mondó volt a létezése és munkája a Kanadában élő iráni Mana Rouholamininek. Tiszteltük őrült „másságával” együtt is az „objet trouvé” összeragasztott, beszélő szörnyetegével mindenkit mosolyra fakasztó amerikai Ricchie Buddot, és a szinte lebegően poétikus, falról a földre installáló, fanyar humorú, Samantha Donnellyt, Nagy-Britanniából. Együtt izgultunk a világ minden sarkán felbukkanó, törékeny konceptuális művésszel, a brazil Laura Belemmel, és mindannyian tiszteltük a hihetetlen türelemmel készített miniatúrák anyagkeverő kollázsművészét, az amerikai Jim Morrist. Sokféle érzékenység lebegett ebben a nemzetközi légtérben, és mindenki érezte, hogy erre az időre — és talán későbbre is — kialakult valami kapcsolat közöttünk. Valahogy magunknak, egy elképzelt közönségnek és egymásnak is készítettük a műveket. Önszervező módon egy szép napon mindenki, aki akarta, elmesélhette az őt körülállóknak, hogy mi a szándéka, mik a nehézségei, gyötrelmei a munkájával, és próbáltuk tanácsokkal továbblendíteni a mélyponton. Fantasztikus ereje volt az egymás munkájához való, empatikus közeledésnek. A praktikus tanácsok is ezen a szűrőn át érkeztek meg. Nem kis feladat egy egészen más alkotói attitűdöt tiszteletben tartva alámerülni egy másik személyiség titkos világába, és avval azonosulva a segítségére lenni. Lehet, hogy a világ is rászorulna valamiféle nemzetközi workshopra?	Triangle Artists’ Workshop, 2006, 20 Jay Street, Ground Floor, DUMBO, Brooklyn, NY

Triangle Artists’ Workshop, 2006, 20 Jay Street, Ground Floor, DUMBO, Brooklyn, NY
A szervezők pontosan tudták, hogy egy ilyen múlandó műfaj, mint a képzőművészeti műhelymunka, csak akkor éri el célját, ha a kortárs művészeti management is részesévé válik. Gondosan megszervezték a több alkalommal is sorra kerülő művészeti fórumokat, hol a művészet-politika, hol a stílus-politika témakörében (ld. például: demokrácia és kiválaztása művészeti életben). A fórumokon beszélgetőtársaink voltak többek között a New York-i New Museum of Contemporary Art, a Brooklyn Museum of Art, valamint a MOMA kurátorai, illetve, a Los Angeles-i Angela Hanley Gallery és a Visual Arts Center direktorai. A workshop időtartama alatt folyamatosan bukkantak fel galériavezetők, kritikusok és művészeti újságírók, akikkel a baráti és szakmai gondolatainkat is kicserélhettük. Ebben az alkotói környezetben kezdtem a Mennyország (Heaven) című installációm megépítéséhez. Mint, mondtam, mentálisan folyamatosan készültem erre a feladatra. Az óceán fölött repülve úgy láttam, hogy a kompozícióm elemei között és fölött közelítjük meg földi célunkat. Az alattunk, körülöttünk feszülő, gyönyörű felhőpaplanokról fotósorozatot készítettem. Ezek nyomatai a mű inspiratív részeként kerültek az oszlopokra. A kapott, hatalmas, fehér falfelületet érintetlenül hagyva a kompozíció hátterévé minősítettem. Az installációt a faltól elválasztva a térbe mozdítottam, így, a hatalmas terem részévé tettem. Valóban, a művészeti produktumokkal belakott ipari csarnok végében, messziről is jelentkezett az új „lakó”. Valahol szemmagasságban, vízszintesen feszítettük a térbe a 2×3 méteres üvegszál paplant. A fehérből felfelé zöldülő, különös páraréteg egyszerre megváltoztatta a tér értelmezését. A lebegő sáv hirtelen a csendet varázsolt a térbe. Ezt nem volt könnyű megteremteni, mert az utcáról kétpercenként jelentkeztek a sípolva tolató kamionok és a vaskonténerekbe pakoló munkagépek „finom” háttérzajai. A mű hátterébe függőlegesen egy speciális, kék réteget függesztettünk, mintegy az ég kékjét megidézve. A vízszintes, hatalmas réteg alatt egy-egy finom és lehelet vékony zöld, illetve felhőszerű, újabb réteget helyeztünk el, láthatatlan szálakon a térbe függesztve. A kompozíció alatti padlón a fenti elemek geometrikus darabjai, illetve a speciális művészeti anyagok raktárában szerzett műhó fehér szálaiból álló részletek jelentek meg. A kék háttér és a felhőréteg közé került az ember jelenlétére utaló, lebegő, női üvegtorzóm. A közeli, hatalmas redőny, felnyitásakor — de mert kellően elgyötört ipari nyílászáróról van szó, így még csukott állapotában is — beengedte az East River felől örökké fújó szelet. Ez azután ingyen gondoskodott pihekönnyű felhőrészleteim állandó repüléséről, mozgásáról. Hatalmas mobil installációként állandóan változó látvánnyá lett tehát a mű. A kompozícióról látszólag leszakadó, de mégis annak szerves részét képező folytatása, egy a helyszínen, poliuretán habból készített szék-imitációm volt. Ezt a megszokott fogyasztói környezet reprezentánsaként kívántam a perspektivikus eltávolodottság állapotába száműzni. Eredeti tervem szerint mindezt a redőnyön túli világban, az utca túloldalán álló homlokzatra vezető függesztő szálak kifeszítésével képzeltem el. Kellő engedélyek hiányában azonban végül is a nagy belmagasságot kihasználva az épületen belül oldottam meg a számomra nagyon fontos feladatot. A térben tovább fordulva, egy, a vasbeton bontásának félbehagyott állapotát rögzítő, goromba téri szituációban folytattam a kompozíciót. A Triangle Arts Association vezetőinek biztató együttgondolkodása adott kedvező lelki környezetet a tér teljes belakásához. Az említett téri környezetben sikerült erőteljes kontrasztként, egy, a semmiben lebegő felhő-lépcsősort építenem. Az elkészült műveket egy szerencsés egybeesésnek köszönhetően több ezer ember láthatta. A Triangle Artists Workshop záróeseménye épp a DUMBO Arts Festival-lal egy időre esett. A raktárházak és ipari épületek környékét hömpölygő tömeg lepte el. A galériák, az utcák, de még a speciális kialakítású kamionok is a képzőművészek és a művészetkedvelők terepévé váltak. Ez az amúgy állandóan rohanó New York-i lakosság járta a mi csarnokunkat is. Fantasztikus volt ennek a vég nélküli alkotó-befogadói párbeszédnek az életszerűsége és emberközelisége. Folyamatosan beszélgettem a már „sokat látott és tapasztalt” közönség képviselőivel. A nemzetközi műhely úgy tűnt, képes volt megállítani a rohanó városlakókat. Óriási meglepetésként ért, hogy az egy évvel korábban, New Jersey-ben megismert, kiváló amerikai szobrász, Isaac Witkin lánya váratlanul elém toppant, régi ismerősként kiabálva, hogy „Andras, Andras”. Nyakamba ugorva jelezte örömét, hiszen egyike vagyok azoknak, akik, imádott édesapjával, Henry Moore egykori asszisztensével utoljára találkoztak, annak hírtelen halála előtt. Azon az őszön a kiállításunkról (Magyar Szobrász Társaság kiállítása a Grounds for Sculpture-nél) forgattam filmet Hamiltonban, és Witkint meglátogatva kamerára rögzítettem az ő tanyasi, műtermi életét. Izgalmas és változatos szakmai pályafutásáról szóló önvallomását kedvenc olasz éttermében,az együtt elfogyasztott vörösbor mellett rögzítettem filmre, leánya, Nadine szerint az utolsó filmre. Boldogan öntötte ránk, no nem a bort, hanem Henry Moore-ral, tanárával, Anthony Caroval és David Smith-szel való kapcsolatát felidéző jókedvű meséjét. A reakciókból leszűrve úgy láttam: a Heaven lehetővé tette, hogy a látogatók egy pillanatra megélhessék a saját elképzelt mennyországukat. Megálltak, és leginkább a meditációhoz hasonlatos nyugalomban tudtak egymással és saját magukkal kommunikálni. Volt olyan jól öltözött üzletember, aki az installációhoz mellékelt, falra függesztett, írott gondolataimat szerette volna hazavinni. Azt meglepő módon mindenki beismerte, hogy tisztában van életmódja abnormitásával, és a mű egyik legfontosabb lelki válságába talált bele. Valóban, New York vagy a világ bármely utcáján egymás mellett elrohanva nem derül ki, hogy nagyon sok közös érték van a gondolkodásunkban, még akkor is, ha komoly életmódbeli különbözőségek jellemeznek bennünket. Különösen érdekes volt a legfrissebb generáció ösztönös reakciója a műre. A workshop után Barry Parker amerikai szobrász-professzor meghívására előadást tartottam a Philadelphia University of the Arts hallgatóinak és professzorainak. Az egyik szobrászhallgató srác közreműködésével az egyetem videó szakán az előadáshoz egy rögtönzött filmet állítottunk össze a New York-i installációmról frissen forgatott anyagból. A korábbi, nemzetközi workshopokon szereplő, vízen úszó üvegszobraimról (Freedom, Virtual Bridge, Past or Future) vetített filmjeim után elvileg lejárt volna az előadásra szánt időm, de a hallgatóság sajátos eszközeivel jelezte és megszavazta, hogy szívesen hallgatja és látja további beszámolóimat. Ott az egyetem termében létrejött valami nemzetek és korosztályok feletti szellemi közösség. Úgy gondolom, hogy ezzel a gondolati attrakcióval lett teljes a New Yorkban elkezdett installáció. * üvegszobrász, filmrendező- operatőr, földönfutó	Bojti András Mennyország (Heaven), 2006, installáció, részletek

A szervezők pontosan tudták, hogy egy ilyen múlandó műfaj, mint a képzőművészeti műhelymunka, csak akkor éri el célját, ha a kortárs művészeti management is részesévé válik. Gondosan megszervezték a több alkalommal is sorra kerülő művészeti fórumokat, hol a művészet-politika, hol a stílus-politika témakörében (ld. például: demokrácia és kiválaztása művészeti életben). A fórumokon beszélgetőtársaink voltak többek között a New York-i New Museum of Contemporary Art, a Brooklyn Museum of Art, valamint a MOMA kurátorai, illetve, a Los Angeles-i Angela Hanley Gallery és a Visual Arts Center direktorai. A workshop időtartama alatt folyamatosan bukkantak fel galériavezetők, kritikusok és művészeti újságírók, akikkel a baráti és szakmai gondolatainkat is kicserélhettük.
Ebben az alkotói környezetben kezdtem a Mennyország (Heaven) című installációm megépítéséhez. Mint, mondtam, mentálisan folyamatosan készültem erre a feladatra. Az óceán fölött repülve úgy láttam, hogy a kompozícióm elemei között és fölött közelítjük meg földi célunkat. Az alattunk, körülöttünk feszülő, gyönyörű felhőpaplanokról fotósorozatot készítettem. Ezek nyomatai a mű inspiratív részeként kerültek az oszlopokra. A kapott, hatalmas, fehér falfelületet érintetlenül hagyva a kompozíció hátterévé minősítettem. Az installációt a faltól elválasztva a térbe mozdítottam, így, a hatalmas terem részévé tettem. Valóban, a művészeti produktumokkal belakott ipari csarnok végében, messziről is jelentkezett az új „lakó”.
Valahol szemmagasságban, vízszintesen feszítettük a térbe a 2×3 méteres üvegszál paplant. A fehérből felfelé zöldülő, különös páraréteg egyszerre megváltoztatta a tér értelmezését. A lebegő sáv hirtelen a csendet varázsolt a térbe. Ezt nem volt könnyű megteremteni, mert az utcáról kétpercenként jelentkeztek a sípolva tolató kamionok és a vaskonténerekbe pakoló munkagépek „finom” háttérzajai. A mű hátterébe függőlegesen egy speciális, kék réteget függesztettünk, mintegy az ég kékjét megidézve. A vízszintes, hatalmas réteg alatt egy-egy finom és lehelet vékony zöld, illetve felhőszerű, újabb réteget helyeztünk el, láthatatlan szálakon a térbe függesztve.
A kompozíció alatti padlón a fenti elemek geometrikus darabjai, illetve a speciális művészeti anyagok raktárában szerzett műhó fehér szálaiból álló részletek jelentek meg. A kék háttér és a felhőréteg közé került az ember jelenlétére utaló, lebegő, női üvegtorzóm. A közeli, hatalmas redőny, felnyitásakor — de mert kellően elgyötört ipari nyílászáróról van szó, így még csukott állapotában is — beengedte az East River felől örökké fújó szelet. Ez azután ingyen gondoskodott pihekönnyű felhőrészleteim állandó repüléséről, mozgásáról. Hatalmas mobil installációként állandóan változó látvánnyá lett tehát a mű. A kompozícióról látszólag leszakadó, de mégis annak szerves részét képező folytatása, egy a helyszínen, poliuretán habból készített szék-imitációm volt. Ezt a megszokott fogyasztói környezet reprezentánsaként kívántam a perspektivikus eltávolodottság állapotába száműzni. Eredeti tervem szerint mindezt a redőnyön túli világban, az utca túloldalán álló homlokzatra vezető függesztő szálak kifeszítésével képzeltem el. Kellő engedélyek hiányában azonban végül is a nagy belmagasságot kihasználva az épületen belül oldottam meg a számomra nagyon fontos feladatot.
A térben tovább fordulva, egy, a vasbeton bontásának félbehagyott állapotát rögzítő, goromba téri szituációban folytattam a kompozíciót. A Triangle Arts Association vezetőinek biztató együttgondolkodása adott kedvező lelki környezetet a tér teljes belakásához. Az említett téri környezetben sikerült erőteljes kontrasztként, egy, a semmiben lebegő felhő-lépcsősort építenem.
Az elkészült műveket egy szerencsés egybeesésnek köszönhetően több ezer ember láthatta. A Triangle Artists Workshop záróeseménye épp a DUMBO Arts Festival-lal egy időre esett. A raktárházak és ipari épületek környékét hömpölygő tömeg lepte el. A galériák, az utcák, de még a speciális kialakítású kamionok is a képzőművészek és a művészetkedvelők terepévé váltak. Ez az amúgy állandóan rohanó New York-i lakosság járta a mi csarnokunkat is. Fantasztikus volt ennek a vég nélküli alkotó-befogadói párbeszédnek az életszerűsége és emberközelisége. Folyamatosan beszélgettem a már „sokat látott és tapasztalt” közönség képviselőivel.
A nemzetközi műhely úgy tűnt, képes volt megállítani a rohanó városlakókat. Óriási meglepetésként ért, hogy az egy évvel korábban, New Jersey-ben megismert, kiváló amerikai szobrász, Isaac Witkin lánya váratlanul elém toppant, régi ismerősként kiabálva, hogy „Andras, Andras”. Nyakamba ugorva jelezte örömét, hiszen egyike vagyok azoknak, akik, imádott édesapjával, Henry Moore egykori asszisztensével utoljára találkoztak, annak hírtelen halála előtt. Azon az őszön a kiállításunkról (Magyar Szobrász Társaság kiállítása a Grounds for Sculpture-nél) forgattam filmet Hamiltonban, és Witkint meglátogatva kamerára rögzítettem az ő tanyasi, műtermi életét. Izgalmas és változatos szakmai pályafutásáról szóló önvallomását kedvenc olasz éttermében,az együtt elfogyasztott vörösbor mellett rögzítettem filmre, leánya, Nadine szerint az utolsó filmre. Boldogan öntötte ránk, no nem a bort, hanem Henry Moore-ral, tanárával, Anthony Caroval és David Smith-szel való kapcsolatát felidéző jókedvű meséjét.
A reakciókból leszűrve úgy láttam: a Heaven lehetővé tette, hogy a látogatók egy pillanatra megélhessék a saját elképzelt mennyországukat. Megálltak, és leginkább a meditációhoz hasonlatos nyugalomban tudtak egymással és saját magukkal kommunikálni. Volt olyan jól öltözött üzletember, aki az installációhoz mellékelt, falra függesztett, írott gondolataimat szerette volna hazavinni. Azt meglepő módon mindenki beismerte, hogy tisztában van életmódja abnormitásával, és a mű egyik legfontosabb lelki válságába talált bele.
Valóban, New York vagy a világ bármely utcáján egymás mellett elrohanva nem derül ki, hogy nagyon sok közös érték van a gondolkodásunkban, még akkor is, ha komoly életmódbeli különbözőségek jellemeznek bennünket. Különösen érdekes volt a legfrissebb generáció ösztönös reakciója a műre. A workshop után Barry Parker amerikai szobrász-professzor meghívására előadást tartottam a Philadelphia University of the Arts hallgatóinak és professzorainak. Az egyik szobrászhallgató srác közreműködésével az egyetem videó szakán az előadáshoz egy rögtönzött filmet állítottunk össze a New York-i installációmról frissen forgatott anyagból. A korábbi, nemzetközi workshopokon szereplő, vízen úszó üvegszobraimról (Freedom, Virtual Bridge, Past or Future) vetített filmjeim után elvileg lejárt volna az előadásra szánt időm, de a hallgatóság sajátos eszközeivel jelezte és megszavazta, hogy szívesen hallgatja és látja további beszámolóimat. Ott az egyetem termében létrejött valami nemzetek és korosztályok feletti szellemi közösség. Úgy gondolom, hogy ezzel a gondolati attrakcióval lett teljes a New Yorkban elkezdett installáció.

*
üvegszobrász,
filmrendező-
operatőr,
földönfutó