Stílszerű lenne a Műcsarnok médiaművészeti és történeti kiállításáról olyan ellentétpárokban beszélni, mint tudomány és trükk, valóság és látszat, fekete és fehér, egykor és ma, stb., de a tartalom ez esetben cáfolná a formát. Fogalmak diskurzusa helyett inkább, koncentrikus köröket látunk, bár a Kempelen — Ember a gépben „középponti egység” néhol csak Kempelenre vagy csak Ember a gépben (vagy ember és gép) részhalmazokra töredezik szét. A látszólag egy személy köré rendezett, összekapcsolódó témák (tevékenység, művek, kor, hatás, ihlető-mivolt) többnyire egymástól függetlenül adják ki a sokféle megközelítést vegyítő tárlatot. A nyitást Kempelen sakkautomatája jelenti, míg a végjáték a jelenben, a médiaművészet világában zajlik, hogy láthassuk, mi is a helyzet ma, az ember a gépben gondolattal. A két pont közé azonban néhány elterelő manőver is becsúszik, mely ugyan színesíti a játékot és a végkifejletet sem zavarja, de az összhatásban talán mégis fölösleges kitérőként jelenik meg.
Kempelen színes, mondhatni leonardói egyéniség volt, aki a művészet, a tudomány, az udvari élet és politika területére egyaránt elmerészkedett, de míg a reneszánsz polihisztor ambíciója és persze született tehetsége révén valóban korának „keret-feltételeit” igyekezett feszegetni, kitágítani, addig Kempelen a rokokó ember könnyedségével a határok közti játszadozás luxusát is megengedte magának. A sakkautomata abban a korban született, amikor az „úri huncutságokat” éppen a kis elmés, mechanikus szerkezetek jelentették. Aki a gépeket az emberi gondolkodásra minél inkább hasonlító képességgel tudja felruházni, az viheti el a pálmát a bálok vagy az utcai látványosságok közönségének szemében. Kempelen nagy találmánya az, hogy már (saját és korának adottságai által korlátozva) nem alkothatja meg a valódi sakkozógépet, akkor létrehozza annak látszatát. A trükk és annak leplezése azonban oly jól sikerült, hogy a szerkezete révén a tudomány területit csak érintette, a művészetben ihlető forrássá válhatott.
A kiállítás első kitérője azonban már megakaszt ezeknek a tényeknek és információknak a tovább gondolásában, hogy egy másik, szintén Kempelentől kiinduló kör bejárására késztessen. Mintha meggyőzni igyekezne a kétkedőket arról, hogy hősünk a nagy trükk létrehozása mellett a valódi tudomány és művészet területén is otthonosan mozgott: elénk tárul a polihisztor Kempelen munkássága. Megtudhatjuk, hogy a szemfényvesztésen túl köszönhetünk neki malomipari szerkezeteket, gőz- és tűzgépet, kútszerkezetet a pozsonyi várban, vízemelőt a schönnbrunni kastélyban, megismerkedhetünk fontos eredményeivel az író- és beszélőgép terén is, továbbá láthatjuk grafikusi működésének tisztes darabjait is. S ha már a Kempelen-kör ilymódon kitágult, további kapcsolt területek és személyiségek is létjogosultságot nyernek: a megrendeléseinek révén tevékenységének (még a sakkautomata esetében is!) „mozgatórugójává” váló Mária Terézia és udvara éppúgy bemutatkozik, mint ahogy Kempelen bányászati munkássága révén képbe kerül a korszak egyik valóban meghatározó egyénisége, Ignaz von Born, s rajta keresztül a szabadkőműves páholyok világa is. Ha a Kempelen-kör ezen mélységei után visszaigyekeznénk az elejtett szálhoz, a sakkautomatához, illetve az általa felvetett gondolatkörhöz, úgy érezhetjük, hogy a távoli nézőpontból való szemlélődés után egy mikroszkóphoz vezetett utunk. A további vizsgálódás tárgya ugyanis, maga a sakkasztal („becenevén” a Török) a legapróbb részletéig feltárva. Korabeli levelezést olvashatunk arról, hogyan működött a szerkezet, vagyis: hogyan bújt meg benne a valódi sakkjátékos (ezt kis is próbálhatjuk a kiállításra készített szemléltető szerkezetben), betekintést nyerhetünk a korszak török divatjába (porcelán levesestálon csücsülő turbános figura, kerti sakkfigura fej a 18.századból), láthatunk különleges sakk-készletet (Élők a holtak ellen, 17.sz vége -18.sz eleje), de ízelítőt kaphatunk a Török híres partijaiból is. S záróakkordként, a mikroszkopikus nézőponttól szabadulva, láthatjuk végre magát a Törököt, vagyis a sakkautomatát, igaz csak John Gaughan rekonstrukciójában (1989), mivel az eredeti sajnos megsemmisült (1854).
Robotlab (Matthias Gommel, Martina Haitz, Jan Zappe)
Autoportré, (ipari robot-installáció), 2002, fotó: Rosta József
Jovanovics György
Liza Wiathruck Jovánovics Györggyel vakon sakkozik és lép, miután a tenyere az automatában
megbújt személytől eredő gyenge fényjelet érzékeli, 1979, fotó: Rosta József
Ezzel átlépünk a koncentrikus körök közül lényegében abba, melyre a címben a médiaművészet kifejezés utal, s amely arra predesztinálja ezt a kiállítást, hogy a Műcsarnokban, s ne egy technikatörténeti kiállítóhelyen álljon. A „hogyan hatott Kempelen az utókorra, s leginkább a képzőművészetre” iskolás kérdésfelvetés azon ritka esetével találkozhatunk, ahol nem erőltettet, egy kurátori felkérésre jobb híján született válaszokat látunk. Köszönhető ez nyílván annak is, hogy a művek többsége valóban nem kurátori megkeresésre készült, hanem többé-kevésbé a kiállítástól függetlenül. S míg eddig gyakran csak kapkodtuk a fejünket az információk özönében, az apszisba érve, hirtelen kitisztul a kép. Bonyolult technikai szerkezetek, messzevivő kultúrtörténeti aspektusok, elméletben zajló sakkpartik után szembe találjuk magunkat Lizával és egyből minden a helyére kerül: láthatóvá válik a híd, ami a korunkba vezet Kempelentől. A „miért is fontos ez nekünk” kérdést válaszolja meg érthetőbben, mint bármely didaktikus szemléltető eszköz vagy szöveges magyarázat (persze ezek is fontosak: a számítógép megértése is a kettes számrendszer ismeretével kezdődik, de a gép használatához mégsem ez visz közelebb). Jovánovics György Liza Wiathruck: Holos Graphos című műve többször szerepelt kiállításon, ismételt bemutatása e helyütt nem trouvaille, hanem kötelező elem, némi képzavarral élve: a játszma közepén meglépi a játékos a valódi nyitást. E mű bemutatására már többször kimerítően sor került1, de a híd szerepre az elemzés helyett talán leginkább mégis a művész saját interpretációja ad magyarázatot: „A világ egyik legszebb, legzseniálisabb játéka épp egy magyar alkotása. Kempelen Farkas sakkautomatája az egyik legnagyobb ős. A csalásnak, a nemes csalásnak a művészethez és a teremtéshez való köze az, amit Kempelenben feltétlenül és folyamatosan csodálok. A magas fokú kockázatot, amiről azt mondja Erdély, hogy nem pillanatnyi, mint a cirkuszban, hanem életre szóló, mint a művészetben. (...) Ahogy Kempelen csalt, úgy energiát is lehet energiaforrás nélkül létesíteni. Nincs konnektor, nincs vezeték, nincs áram. A kocka, amire Liza teszi a figurát, pauszból volt kivágva. A fényt becsaltam erre a kockára. Ez a rejtett emanáció. Egyfajta magyarázat arra, hogy csalt Kempelen a törpe által vagy nélküle. Hogy tudja meg az asztalnál játszó törpe vagy Liza, hogy mit súg neki a játszani valóban tudó? Liza úgy csal, úgy csapja be Jovánovicsot vagy Kempelent, hogy, noha vakon játszik, és a sakkjáték ismerete nélkül, mégis győz, mert a jeleket, a gyenge fényemanációt érzékeli a keze.”2 Liza további aspektusaira most nincs is igazán szükségünk, Kempelen szempontjából éppen elég, hogy a fejkendős nő megbiccentette fejét a turbános férfinak, és viszont.
Az általuk teremtett hídon áthaladva feltárul előttünk a „mintha” birodalom. Kempelen ál- és valódi automatái kortársainkat számos hasonló gépezet létrehozására késztették, melyek között a marquezi „trükkök vagy tükrök” világában érezhetjük magunkat. Trükkök, mint a Smalltalk 3.0 (Szegedy-Maszák Zoltán, Fernezelyi Márton, Langh Róbert, Richard Aczel, 2007), mely olyan komputer installáció, ahol a véletlenszerűen elhangzó kezdőmondat indít el egy csevejt két robot között, melyeknek „szimbólum-redukción alapuló mondatértelmező képessége gyakran éppen a félreértéseknek köszönhetően képes hosszabb-rövidebb időn keresztül változatos fecsegést produkálni”.3 A beszélőgép ihletett találkozása a sakkautomatával, avagy a sakkozni nem tudók sakkszerű játszmája az egyikük által sem ismert szabályok feletti összeveszésig. A Robotlab csoport (Matthias Gommel, Martina Haitz, Jan Zappe) és Simon Penny Petit Mal ipari robotja (1989—2005) valami olyasmi, amiről Kempelen álmodozhatott, vagyis napjaink technikai realitása: robotok, melyek rajzolni tudnak, mint egy művész vagy követni tudnak minket, mint egy élőlény. Utóbbi alkotója szerint „személyes vonzerővel” bír, bár ennyivel talán a japánok „buta robokuty”-a is, a rajzológép pedig, bár kétségtelenül a kiskorú látogatók kedvenc kiállítási tárgya, igazából az intelligens szkennerek népes táborának látványos leágazása. Az ember a gépben gondolatkör találóbb példája (s egyben számomra a kiállítás leginvenciózusabb műve is) Waliczky Tamás Marionettek című komputer animációja (2006). A kivitelezésében is valóban szép, lágy hajlásaival, finom mozgásával és letisztult képi világával a mű meggyőzően beszél arról, hogy olykor ott is embert látunk, ahol csak gép van. A gép képes — és az animáció azt is feltárja, hogy hogyan — embert imitálni. Liza Wiathruck után itt érezhetjük meg ismét, hogy az alkotó nem megemlékezni akart a nagy ősről, Kempelenről, hanem valóban kapcsolatot kívánt teremteni. Kempelen elindított egy játékot az ember és a gép viszonyáról, amihez Waliczky éppúgy, mint Jovánovics, egy érvényes lépést tudott hozzátenni. A játszma folytatódik, és úgy tűnik, távol van még az a pillanat, amit Pauer Gyula trükkös szobra (Matt, Hommage á Kempelen Farkas, 2007) vetít elénk, amikor majd „a sötét király vonaglani kezd, matt! A küzdelem eldőlt.”. A küzdelem nem dőlt el, bármennyire is ezt sugallják azok a kiállított tárgyak, melyek azt vannak hivatva igazolni, hogy a sakkautomata immár nem álom, hanem valóság, hiszen korunk technikája többszöri kísérletezés eredményeképpen létrehozta azt. Ez azonban Kempelen szempontjából ismét zsákutca, egy fölösleges kör, hiszen ő sosem állította, hogy nem csal, míg a sakk-szoftverek tényleg nem csalnak. Waliczky Tamás marionettjei olyanok, mintha emberek lennének, pedig nem azok, a Török olyan mintha automata lenne, pedig nem az, a számítógép, olyan mintha gép lenne és az is. A számítógépben nincs trükk, didaktikusan elmagyarázza ezt a Turing Train Terminal (David Moises, Severin Hormann, 2004), ami a kettes számrendszeren alapuló számítógép működéséhez visz közelebb. De ebből már hiányzik a „nemes csalás”, ami miatt Kempelen automatája ihlető forrássá lett a művészetben, míg Neuman János találmánya „csak” eszközzé volt képes válni.
1 Többek között: Beke László: Jovánovics György. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980; Jovánovics. (Szerkesztő: a szöveget válogatta, gondozta: Földényi F. László) Corvina, Budapest, 1994 (ld.: Beke László, Erdély Miklós és Jovánovics György szövegeit); Jovánovics György: Liza Wiathruck: HOLOS Graphos. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1999; Marosi Ernő: Ditirambikus retrospektív, L. W. J. Gy.-vel sakkozik. Jovánovics György munkáihoz. Élet és irodalom, 2004. márc. 23., 29.; Mélyi József: Jovánovics Merzbauja. Balkon. 2004/5., 17-18.; http://www.exindex.hu/dosszie/jovanovics/jovan1.html
http://www.mindentudas.hu/magazin2/20070312asakk.html
2 Elhangzott a Start című filmben, idézi: Antal István: Vissza a jövőbe! Jovánovics György ditirambikus retrospektív kiállítása, Új Művészet, 2004/8., 30-31..
3 Szegedy-Maszák Zoltán: Smalltalk 3.0. In: Kempelen —
Ember a gépben, kiáll. kat. Műcsarnok, Budapest, 2007, oldalszám nélkül
Waliczky Tamás
Marionettek, 2006, számítógépes animáció
