Török Adrien

A megtévesztés próbája

Megtévesztés.
Duronelly Balázs, Elek Imre, Engler András, Varga Ferenc, Kotormán Norbert

Dovin Galéria, Budapest
2007. február 23—március 20.

A húszas, harmincas években — mesélte Csányi Vilmos* — megpróbálták megfejteni, hogy miért nem lehet az énekes madarakat állatkertekben vagy egyéb zárt helyeken szaporítani. Az történt ugyanis, hogy miközben a gondozók a tojásokból kikelt fiókák láttán ellátták a szülőket gilisztákkal és mindenféle jóval, azok teletömték az éhes csőröket, majd kidobták a fiókákat a fészekből. „…hogy ne szülessenek rabságban az utódok” — érkezett a magyarázat.
Néhány évtizeddel később kiderült: mindennek semmi köze a rabság, a szabadság filozofikus eszméjéhez, ideájához — egy kommunikációs „félreértés” a magyarázat. A nyitott csőr élelmet kér — enni, élni akar —, a zárt csőr gazdája beteg, gyenge, tehát el kell távolítani, hogy ne fertőzzön, s így megnövekednek az egészségesek túlélési esélyei is. Mivel a gondozók rengeteg élelmet biztosítottak a szülőknek, azok meg a fiókáknak: nem kértek folyton enni. Csőrük zárva maradt — megtévesztő kommunikáció —, a szülők pedig eltávolították őket a fészekből.
És Csányi csak mesél, mesél tovább, történeteket, fura dolgokat, hogy nahát, ilyen is van és milyen érdekes, erre én is gondolhattam volna, hogy a patkány meg a hangya könnyen kitalál a labirintusból, a delfin életet ment, a cápáét is, de minek…? Egyre fülledtebb a levegő, a száz szék mindegyike foglalt, a sorok között is állnak, a kint rekedtek sem maradnak le semmiről, ott tömörülnek a hangfalak közelében…— és a csimpánznak bizonyítottan van énképe, felismerte önmagát a tükörben, hiába kenték a homlokára a vörös pöttyöt…— halljuk.
Szokásos, formabontó Dovin-esemény.
2004-ben Duronelly Balázs diplomamunkájaként megmintázza saját portréját idealizált, római mintára: a bronzfej szemgödrei üregesek, a hajtincsek megmunkálása részletező, savval marat, kísérletezik a minél hitelesebb patina megtalálása érdekében, majd vitrinbe helyezi a kész szobrot, mint egy múzeumi tárgyat és kiállítja. Csapda a címe.
Ugyanebben az évben készül Elek Imre életnagyságú Női aktja (ólom, acél): a részletek gazdagsága a szakma fortélyait birtokló tudásról árulkodik.
A 2005-ben diplomázó Engler András szintén egy életnagyságú emberi alakot, Önaktot mintáz (viasz, fém). Varga Ferenc — aki 1996-ban diplomázott — 2005-ben befejezett, a Kiotói Városi Művészeti Egyetemen végzett tanulmányai miatt egy ideig ugyan kiesett az itthoni „forgalomból”, mára már azonban mégis legenda lengi körül. Száműzi a gépeket, csakis kézi szerszámokkal faragja kedvenc gránit és andezit köveit: többek között saját ruháiba felöltöztetett és később megsemmisített „hasonmását”, kőmaszkjait és önarcképét (Sikertelen kísérlet a szoborfaragásra hívó késztetés megtagadására, 2002; Emberkéz faragta kőarcok, 2003, Szobor koncepció nélkül, 2004). (Legutóbb egy éve láthattuk önálló kiállításait a Képzőművészeti Egyetem Parthenon-fríz termében vagy a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben).
Kotormán Norbert 1995-ben diplomázott, finom, érzékeny, kőből, bronzból vagy éppen viaszból készült figurális munkái azóta is felbukkannak köztereken (Hódmezővásáhely) vagy galériákban.
Látva ezt a sort, Délceg Katalinban (a Dovin Galéria vezetőjében) is felmerült a kérdés: mi irányítja ezeket a fiatalokat a klasszikus szobrászat nyelvezete, megoldásai, műfajai felé? Érdeklődésük középpontjában miért éppen az anatómia, az emberi test, majd ezen túl is az anyag hagyományos módszerekkel való megmunkálása, megmintázása áll? Mi vagy ki lehet az indítóerő, miért jó mintázni a 21. század digitális korszakában, high-tech közegében? A választ — többek között — természetesen a művészek adhatták meg, erre volt kíváncsi a nagyszámú közönség is, amely 23-án este Csányi Vilmos etológus megnyitó előadását, majd az utána következő beszélgetést is végig hallgatta. Egyértelmű válasz persze nem született: eltérő gyökerű egyéni indíttatások nyomán választották ezt a nyelvezetet. Irányzatról, attitűdről, csoportosulásról korai lenne beszélni. Problémafelvetéseik sorsa csak az elkövetkezendő néhány év alapján válhat bármiféle művészetelméleti, kritikai besorolás kiindulópontjává.
Mindeközben, az előadás alatti félhomályban Duronelly Balázs két légies viasz figurája (Három az igazság (I. rész), 2007) meditatív állapotot sugározva nézett át a tömegen. Egy Férfi és egy Nő, szinte azonos testfelépítéssel és teljesen azonos arc-és fejformával: androgínok, a testükön megjelenő nemi jelleg csak másodlagos. Egy örök téma kapcsán megfogalmazott felvetések: Férfi és Nő között mi a különbség, és ha van is, lényeges-e?
Kotormán Norbert Éva nénije (púrhab, fém, viasz) viszont játszi könnyedséggel fordított hátat az eseményeknek: furfangos mosollyal mustrálta az elé helyezett képet. Kotormán látásmódja, megfogalmazása és interpretálása egyedülálló: finomság, érzékenység, bátorság és irónia magabiztosan kézben tartott elegye.
Varga Ferenc nem okozott meglepetést, diabázból megfaragott önportréja (Lehunyt szemű gránitfej, 2007) méltóságteljesen önmagába fordult, míg Elek Imre két, apját ábrázoló viaszszobron rögzítette mindkét — csukott és nyitott szemű — változatot, majd ezek fotóit „szembesítette” az üvegszem-applikációs változattal (Portré Apámról, 2007). Munkájából alázat és nagyfokú tisztelet sugárzott a szakma, az anyag és a téma iránt.
Engler András életnagyságú viaszszobra (Lógó figura, 2007) csuklójánál fogva, acélzsinórokkal kifeszítve lógott: a szokatlan szoborinterpretáció egy későbbi bronzváltozat lehetséges előtanulmánya volt. A szobor anyagát idővel annyira próbára tette a szokatlan póz, hogy talán már nem is hallotta, hogy a tulajdonképpeni válasz nem is olyan egyértelmű.
Talán a véletlen az, ami meghatározza ezeket a szemléletmódbeli párhuzamosságokat, talán a merő egybeesés mindez, az egyéni érdeklődések időlegesen