2005 és 2006 után, az idén harmadszor rendezték meg Bécsben a Viennafair elnevezésű kortárs képzőművészeti vásárt, a Práter melletti új vásárközpontban. A négy nap alatt majd 15 ezer látogatót számoltak, ami szinte pontosan megfelelt a megnyitó előtt közzétett becsléseknek. A megnyitó napjának bizakodó hangulatát a vásár bezárása után — ha nem is egyöntetűen lelkes, de — megelégedett számadás követte. Három év után adódik a kérdés: vajon sikerült-e a bécsinek helyet találnia a kortárs képzőművészeti vásárok hosszú sorában.
A Viennafair elődjének, a Kunst Wiennek kilenc éven keresztül a bécsi Iparművészeti Múzeum adott otthont. A névvel együtt sok minden más is megváltozott. A vásár új helyen, új szervező céggel együttműködve, nemzetközi irányultsággal és speciális programmal mutatkozott be 2005-ben. Míg a Kunst Wienen szinte kizárólag osztrák galériák vettek részt, a Viennafair szándéka a nemzetközi jelleg kialakítása. Ezért fókuszál a CEE címszóval a „Central and Eastern Europe” régióra, vagyis Közép- és Kelet-Európára, ahogyan azt a vásár szervezői és a résztvevő galériák vezetői, valamint a témával foglalkozó folyóiratcikkek következetesen ismételték.
A vásár forgalma (tehát az összeladás mértéke), a médiákban kiváltott visszhang, az üzleti kapcsolatteremtési lehetőségek száma és minősége, a látogatók száma, a nemzetközileg is jelentős galériák részvétele, a kiállító képzőművészek rangja: mindez értékmérőként működik. Nos, hogyan értékelhető ezek alapján a Viennafair? A résztvevő 107 galériából 46 osztrák, 34 pedig nyugat-európai, illetve tengerentúli. Berlinből, tehát a német nyelvterületnek a kortárs képzőművészeti kereskedelem szempontjából is meghatározó metropoliszából többek között Antje Wachs, a Buchmann, a Vonderbank Artgalleries és a DNA érkezett. Kelet-Európából 27 galéria képviseltette magát. Ebből tizenöten az osztrák Erste Bank által szponzorálva jelenhettek meg itt. A kelet-európai galériák közé többek között 6 lengyel, 4 román, 4 szlovák, 3 orosz és 1 magyar galéria tartozik. A vásár eddigi három évében több magyar galéria is járt itt, így a Knoll, a Deák Erika, a Vintage és az acb. Ebből az idén, a bécsi és budapesti Knollt is beleszámítva, kettő tért vissza.
A vásár szervezői tanultak más vásároktól. Az idén először megtalálható Zone 1 elnevezésű részben egyenként 20 négyzetméteren, kedvezőbb bérleti áron (1.850 Euróért, egy hasonló méretű kiállítótér egyébként kb. 2.960 Euró lenne) mutathat be egy-egy galéria egy-egy fiatal művészt. (Bázelben ugyanez Statements, Kölnben pedig Open Space címen fut.) Ez a lehetőség magára a művészetre enged koncentrálni, ugyanúgy, mint egy — szintén a vásár részét képező —, a helyi gyűjtemények anyagából összeállított kiállítás.
Az árakat tekintve három kategóriáról lehet beszélni: drága művekről (Baselitz 300 000, Balkenhol 70 000, Klossowski 70 000 Euróért), egy 30 000 Euróig terjedő középső árszintről, és az 5 000 Euró alatti, olcsóbb művekről. Ez nemzetközi összehasonlításban azt jelenti, hogy az igazán szenzációs üzletek nem itt köttetnek. Ezzel az árazással viszont stabilizálta magát a helyi piac. A végeredmény pozitívabb, mint tavaly: az eladásokat tekintve jobban kifizetődött a részvétel, árulja el a budapesti acb galéria vezetője, Szoboszlai János. Ha a vásár összforgalmát — a nemzetközi gyakorlattól eltérően — nem is közlik a szervezők, a legtöbb helyen üzleti sikerekről lehetett hallani.
Természetesen ezen a vásáron is osztottak díjakat. A MUMOK díját (vásárlás és kiállítási lehetőség) a bolgár Kamen Sztojanov, a Gazdasági Kamara díját (5 000 Euró) pedig a bécsi Layr:Wuestenhagen galéria kapta.
Tillman Kaiser
Transcendending Soldier, 2007, szitanyomás. tojástempera, vászon, 135100 cm • ayr:wuestenhagen contemporary, Wien
Kamen Stoyanov
You can, 2005, C-print aluminiumra kasírozva, 5360 cm • Galerie Dana Charkasi
Az osztrák gazdaság szempontjából a Viennafair több szempontból is jelentős. Az illetékesek szerint Bécsben a munkahelyek 14 százaléka az úgynevezett kreatív iparban található. Az ország legjelentősebb termelési ágazata a turizmus, ami Ausztriában jórészt kulturális turizmust jelent. Itt a kortárs képzőművészet természetesen csupán egy kis szegmens. Az ezen a területen tevékeny cégek és befektetők számára viszont a CEE kifejezéssel kiemelt kulturális terület — mint az a Viennafair sajtóanyagaiból és a vásáron résztvevő szakemberek megjegyzéseiből nyilvánvaló — meghatározó.
Boris Marte, az Erste Bank szponzori részlegének vezetője a következőképpen fogalmaz: „Es ist eine europäische Region mit 280 Millionen Menschen, die wir beackern. Es ist eine Region unbanked und uncultured”, vagyis az Erste Bank egy európai, viszont banktalan és kulturálatlan régióban tör ugart, ahol 280 millió ember él. A megjegyzés elsősorban a volt Jugoszlávia, tehát úgymond a „Balkán“ területére, de ezen túl — a megnevezett számadatból és a kontextusból következtetve — egy Bécs-Moszkva-Isztambul háromszögre vonatkozott. Én ugyan nem vagyok járatos a banki és a biztosítási szféra nyelvezetében, amelyben az „unbanked“ kifejezés ugyanolyan használatos lehet, mint pl. a számomra szintén ismeretlen „overbanked“, a megfogalmazás mégis figyelemreméltónak tűnik. A nyolcmilliós Ausztria szempontjából a Marte által megnevezett 280 milliós szám elég nagy lehet ahhoz, hogy beinduljon a hallgatók fantáziája. Hiszen közismert, hogy egy sor osztrák cégnek sikerült az utóbbi években Kelet-Európában stratégiai befektetésekkel olyan pozíciót szerezni, ami jogosan nevezhető jelentősnek. Így számos bank, biztosító és egy kőolajipari vállalat is piacvezető lett a régióban. Ezek közül az Erste Banknak, a Generali Biztosítónak, a Raiffeisen Banknak komolyabb kortárs képzőművészeti gyűjteménye is van. Az Erste Bank kialakított egy kortárs képzőművészetet támogató hálózatot is. Marte megjegyzése tehát nem egyszerűen arrogancia, hanem egyúttal egy pozitívnak tekinthető folyamat kissé nyersen ható megfogalmazása is.
Az Erste Bank kulturális programja 2004 óta (a szlovák Julius Koller hatvanas évekbeli azonos nevű performanszai után) Kontakt néven működik. A program egy művészeti gyűjtemény felépítésében, egy nemzetközi hálózat fenntartásában vagy épp itt a Viennafairen 15 kelet-európai galéria bérleti díjának a kifizetésében áll. Ennek a kulturális programnak a képzőművészeti része a Tranzit néven futó cseh-szlovák-osztrák-magyar hálózat.
Problémák természetesen ezen a vásáron is előfordulnak, és a résztvevőkkel beszélgetve — márpedig egy vásár elsősorban a galerista és közönsége közötti kommunikáció helye — elég hamar ki is derül néhány. A vásár értékét csökkenti, hogy az osztrák galériák jórészének színvonala egyszerűen gyenge. A jobb galériák nagy része a kevés és a sok pénzzel rendelkező vásárlókat egyszerre szeretné kiszolgálni, ami nem működik, hiszen ez egy nehezen kezelhető ellentétet foglal magában: egy standon belül a saját teret igénylő erős művek és a kevésbé kifinomult ízlésű vásárlókat megszólító „tömegáru” a korlátozott alapterületre való tekintettel nem férhet meg egymás mellett. A másik probléma, hogy a kelet-európai galériák közül kevesen jönnek el másodszorra is. Ilyen kivétel a Galerija Gregor Podnar Ljubjanából, a Raster Varsóból, a plan b Kolozsvárról, az acb Galéria Budapestről és a kettős székhelyű Knoll Galerie Wien & Budapest. Nyugat-Európából pedig, mint azt a fentebb említett berlini galériák neve is mutatja, talán egy igazán komoly galéria sincs itt. Túl kevés a forgalom, túlságosan keveset ígérnek az itt alakuló kapcsolatok, vagy ahogy többen megfogalmazták: túlságosan szerény az osztrák gyűjtők tábora.
Pedig mindenki tisztában van azzal, hogy a bécsi vásár felfutóban van. Német nyelvterületen áprilisban egyedül Düsseldorfban, Frankfurtban és Kölnben volt hasonló jellegű vásár, ami szintén megmutatta, hogy a kelet-közép-európai régiónak nincs másik, ezzel a bécsivel összehasonlítható rendezvénye. Tehát a dolognak működnie kell, és ehhez hozzá is járul minden résztvevő, ami alapjában véve az említett „pozitív hangulatként” érezhető. A tájékozódási pontok a jól működő nemzetközi vásárok, mint az elit Art Basel vagy a megújulásra képes Art Cologne. Az összehasonlításokban ezek a nevek bukkannak fel a londoni Frieze Art Fair, a madridi Arco és a bolognai Arte Fiera mellett. A frankfurti, kölni és düsseldorfi vásárokat nem is igen említi senki.
A kortárs képzőművészeti vásárok „mítikus” alakja a gyűjtő, ami talán az említett hiányosság miatt — nevezetesen, hogy túl kicsi az osztrák gyűjtők rétege — ezen a vásáron szintén sajátosan jelenik meg. A szervezők — a Reed Exhibitions, a vásár- igazgató Edek Bartz és az osztrák galériák képviseletében egy tanácsadó bizottság, Rosemarie Schwarzwälder elnökletével — egyik feladata, hogy vásárlókat hozzanak a vásárra. Így természetesen a nagyszámú látogatót — idén az említett 15 000 főt —, de ezen kívül olyan kitüntetett személyeket, mint nemzetközi, elsősorban Egyesült Államok-beli és német gyűjtők, helyi múzeumok és gyűjtemények igazgatói, illetőleg a kelet-európai gyűjtők. Ennél az utóbbi csoportnál rendszeresen felbukkan Hans Knoll neve, aki az idén is sikerrel „hozott” a vásárra egy sor magyarországi érdeklődőt, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar gazdaság időközben kitermelt egy, a helyi képzőművészetet értékelő réteget — amit a ljubljanai Gregor Podnar szerint Szlovéniáról például nem lehet elmondani.
A kiemelt nemzetközi látogatók számára egy külön VIP Lounge áll rendelkezésre, és Bartz személyesen vezeti végig a vásáron a helyi politikai nevezetességeket — de még gondosan elkerülve a vásár eldugottabb részébe elhelyezett, igazából kevésbe megbecsült kelet-európai galériák jó részét. Úgy tűnik, mindenki tudja: ma Ázsia a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági és — a vásáron egyértelműen megjelenő logika szerint — művészeti régiója is. A jóslatok szerint azonban a következő Kelet-Európa lesz.
Brigitte Waldach
sichtung rot — still V, 2007, gouache, színes ceruza, merített papír, 146×141 cm • DNA Galerie, Berlin
Mátrai Erik
Discovenus, 2006, DVD, 50 min 18 sec, 1 / 6+2 • acb Galéria, Budapest
Kialakult tehát a bécsi vásár képe, de világos az is, hogy ez a kép néhány ponton korrektúrára szorul. Podnár szerint „emerging market”-ről kell beszélni, és nem Kelet-Európáról. Véleménye szerint a vásár túl nagy az általa képviselt piachoz képest, és nem ártana lecsökkenteni elsősorban az osztrák résztvevők számát. Ezt az indokolja, hogy azok egy részének a színvonala nem éri el a nemzetközileg képviselhető szintet. A programjában szereplő magyar művészekről kérdezve Podnár számára Csörgő Attila esetében nem az a lényeg, hogy magyar-e, hanem az, hogy „egyike a legjobb európai művészeknek” — ami viszont valamennyire ellentétes galériája művészlistájával éppúgy, mint a vásárra hozott alkotásokkal. Helyreigazítási kísérlete gesztusként azonban mindenképp szimpatikus.
Podnárnál is érezhető tehát, hogy bizonyos fokig kényelmetlen számára a Kelet-Európába való besorolás. A művészet ugyan nemzetközi, de az itt hangsúlyozott határvonal ezen a vásáron mégis meghatározó. Ennek megfelelően a legtöbb bécsi galériában van közép-kelet-európai művész. Így a lengyel Adam Adach a Galerie Nächst St. Stephanban, vagy az ukrán Ivan Bazak a Charim Galerieben. Magyar művész viszont ezek közt, Knoll kivételével alig akad: Maurer Dóra a bécsi Lindnernél, Fajó János a szlovákiai Komartnál és az említett Csörgő Podnárnál. Kérdés tehát, hogyan állják meg a helyüket, vagy legalábbis hogyan pozicionálhatók a magyar művészek ebben a közegben: a fentieken, tehát Csörgőn, Maureren és Fajón kívül Birkás Ákos és Nemes Csaba a Knollnál, Braun András az acbnél?
Úgy tűnik, sikerrel, hiszen Szoboszlai János szerint magyar gyűjtők vásárolták meg nála Braun András négy alkotását is. Ennek az is lehet a magyarázata — Hans Knoll értelmezését idézve —, hogy a gyűjtő egy nemzetközi közegben szeretné látni előbb az alkotást, mielőtt a pénzét elkölti. Hans Knoll véleménye szerint probléma az is, hogy az idősebb generációhoz tartozó magyar művészek az utóbbi immár két évtizedben elmulasztották, hogy nemzetközileg pozicionálják magukat, és kialakítsák az ehhez szükséges kapcsolatot egy kommerciálisan működő galériával. A magyarországi kurátorok és kiállítási intézmények pedig nem fejlesztenek ki olyan projekteket, amelyek külföldön utaztatva beépítik a magyar művészeket a nemzetközi művészeti életbe. Így az idei vásáron egyetlen magyar intézmény képviseltette magát: a Műcsarnok, melynek standján is csak időszakosan volt jelen valaki, máskor csak a padlóra tett prospektusból tájékozódhatott az esetleges érdeklődő.
A legfontosabb eredmény tehát az, hogy a Viennafair létezik. Sikerült stabilizálnia magát, és úgy tűnik, eléggé realisták a rendezők, a kiállítók és a látogatók is. A vásáron résztvevő galériák száma stabil, a látogatók száma növekszik: 2005-ben 92 galéria vett részt és 10 600 látogatót számoltak, 2006-ben 106 galéria és 12 400 látogató, 2007-ben pedig 107 galéria és 14 750 látogató a pontos adat. Az utolsó Kunst Wiennek ugyan több látogatója volt, mint az első Viennafairnek, de az osztrákok nem fordultak vissza: tudták, hogy a megkezdett úton csak előre érdemes menni. A helyi arrogancia és provincializmus a szintén létező osztrák realitásérzékkel együtt mégiscsak létrehozott egy olyan fórumot, ahol felmérhető a kelet-közép-európai kortárs képzőművészeti piac.
Uros Djuric
Selfportrait with Jim, 2004, C-print, 6070 cm • New Moment, Belgrade