Nagy Barbara

Arché

Csontó Lajos legújabb videómunkáiról

A művészetben az ember hajlékot épít saját maga számára, írja Heidegger. És azzal folytatja, hogy a művészet nem más, mint az egzisztencia gondja, gondolkodása. Világkép, ami a létezőt a maga egészében önmaga elé állítja, felmutatja. Nem lenyomat. Tudatos aktivitással mutatjuk fel önmagunk számára, állítjuk magunk elé a dolgok összességéről alkotott képeinket: az európai tudat képként felfogott világról beszél. Ez a kép pedig, az előbbiekben leírtak miatt, aktivitás eredménye: ezáltal leszünk otthon, és így tudunk lakozni benne.
Csontó Lajos — egyfajta önterápiaként is — maga elé tartja a világról alkotott képeit. Általában szöveggel együtt, ami látszólag magyarázza az „alatta” szétterülő képet, de a válasz mindig nyitott marad, nem mond ki örök érvényű igazságokat: nem tud, és nem is akar feltétlen világmagyarázatot adni, de épp ennek a nyitottságnak az okán munkáiban mégis benne van az, a maga teljességében. Épp úgy, mint az archetipikus képek mindannyiunkban. Álmunkban ezek a képek maguktól értelmeződnek, Csontó viszont egy lehetséges irányt ad megközelítésükre, de anélkül, hogy lezárná a többi lehetséges utat.
Már a kezdeti talált, illetve manipulált képekhez társult szövegek is ebből a csendes, türelmesen magunk elé állított világértelmezésből keletkeztek. A Mindent értek, Apa (1999) írógépbetű-felirat mögött elúszó hajó képe, vagy a Hűséges eső (1998) fakeretre feszített szövege magában hordozza — egyszerre ironikusan és dokumentumszerűen — a művészet, illetve az élet megválaszolandó helyzeteit.1
Csontó látszólag banális képeket használ, melyek akár idillikusak és émelygősek is lehetnének, de a rajtuk szereplő szövegek elbizonytalanító „megnyitása” által sokkal inkább megrendítővé vállnak, mint szirupossá. A szöveg anyagként működik, textúrája lesz: teret hoz létre maga körül, melynek segítségével a kép átlép egy kitágított létlehetőségbe, és ott szelíden várakozik. Kibontásra váró csomagok a lét elviselhetetlen könnyűségében.
Bill Viola szerint, ha egy kérdést kellő szertartásossággal teszünk fel, az univerzum válaszolni fog. A kimerevített fotók mindig egy sűrített történetet mesélnek el, melyek kinyílnak, és az idő múlásával videókká alakulnak.
Ezek a videók, videó-installációk ugyanezen tömör képekből állnak össze, és talán a kezdeti „ikonok” még árnyaltabb kifejtése révén válnak videó-munkává.
Egy vizuális napló részei, mely a képek és a szövegfoszlányok szabad képzettársítása révén „kényszerít” egyfajta saját világértelmezésre: monológra, nem párbeszédre. Nem a létezés mindenáron való értelmezése, inkább saját magának — és önmagán keresztül a nézőnek — a világhoz való viszonyára kérdeznek rá ezek a sztereotip, archetipikus képek.
Ilyen az Emberkovácsolás (2005) című videó-munka2, melyen egy római zúgóba vetett kis piros labda bukdácsolását követhetjük nyomon egy fekete jelzőkör segítségével úgy, mintha távcsöves puskán keresztül látnánk valakinek az örvényben fel- és alámerüléseit, viszontagságait. A jelzőkör itt is rámutat az egzisztenciális problémára, de megoldást nem ad, nem oldja fel ezt a szorongatott helyzetet. A videót neonfelirat egészíti ki a kiállítótér falán: Emberkovácsolás. A betűk vásári volta, és a kovácsmesterség ősi istene által a művészethez kapcsolódása, miközben egy ceruzás kéz írja őket gyerekes betűkkel, jelzi a munka továbbemelését az egzisztenciális létezésbe.
A 2006-ban a Vajda Lajos Stúdióban kiállított3 videó-installációnak Egy sima egy fordított a címe. Itt az előbb említetteken kívül egy nyitás is történik a kortárs művészeti szcéna felé: a kapcsolódási pont Benczúr Emese Sohasem juthatsz elég közel a dolgokhoz című csomagolófóliából készült, majd kifeszített installációja.4
A reflektálás gesztusa Csontó korábbi munkáin is megjelenik, gondoljunk a Gerhes Gábort idéző My Family-sorozat (2003) printjeire5, melyeken a művész családtagjai, a háttérben a mindennapi megszokott környezetükkel, filmsztárokként jelennek meg. De felidézhetjük akár, a már sok helyen elemzett, Egy illúzió áldozata lettél (2001) című munkát is6, melyen a kortárs művészeti élet szereplői egy-egy, a testükre „tetovált” betűvel együtt „adják ki” a címbeli feliratot: ironikusan utalnak a művészet és a művész helyzetére, valamint szerepére ebben a szűk szellemi klímában, miközben egyfajta kedves összetartozást érzetét is felkeltik.
Az egy sima egy fordított kifeszített fekete fólia-szövetébe a „Ne félj” felirat van „belehímezve”, utalva ezzel is Benczúr Emese műveire, de míg ott a finom női anyagok és szerepek válnak hangsúlyossá, itt a hulladék gyűjtésére való műanyagzsákokból áll ez a bátorító üzenet. A csomagolófólia a műalkotásokat védi, a zsákok azonban már nem ezt a nemes feladatot látják el, ennek ellentmondásosságát és kiúttalanságát oldja fel itt a fekete műanyag segítő szövege. A VLS kiállítóterének két, egymással szembeni falára kivetített videómunka egy lebomló, illetve egy felépülő kötött anyagot mutat. A lebomló és felépülő szálakba a „Van még idő”, illetve a „Nincs még idő” szövegeket, bontja le, illetve építi fel egy láthatatlan kötőmester. A bomló feliratok, és a „Ne félj” imperatívusza tágas gondolati teret eredményez. Ez a számomra rendkívül tömör és feszes munka, a benne lévő filozófiai tartalommal, bölcs mosolygással és emberi féltéssel, na meg a korunk művészeti közegére való nyitással és válaszadási kísérlettel összegzi Csontó Lajos korábbi műveit. Mindaz, ami eddigi munkáiban megjelent, itt kiteljesedik.