Dékei Kriszta - Kiköpni vagy lenyelni?

Ha a kurátorok által vázolt szövegből nem is, de válogatásukból világosan kitűnik, hogy melyik az a művészi magatartásforma, amely leginkább releváns a szociális szürrealizmus leképezésekor: az, amely felismeri, és elénk tárja a kielégítetlen vágyakat mozgató társadalmi berendezkedés kétarcúságát. Vagyis azok a művészek, akiknek műveiből kiolvasható a fogyasztói társadalom kritikája. Érdekes paradoxon, hogy ezek a művészek egy olyan képi nyelvet használnak fel, amelynek már keletkezésekor sem volt más célja, mint hogy furmányos módon belesimuljon abba a világba, ahol minden a fogyasztást dicsőíti. A pop-artban (mint ahogy ezt a már idecitált Tom Wolfe is oly vitriolosan kifejti2) nehezen lehet bármiféle kritikai attitűdöt fellelni (Warhol a Village Voice-ban saját telefonszámát megadva tette közzé, hogy pénzért bármilyen munkát elvállal) —, de kétségtelen, hogy ez a művészi nyelv állt a legközelebb a reklámok, hirdetések vagy a divat világához. Persze akad olyan alkotó, akinél a pop-art kissé édeskés felmelegítését, imitációt figyelhetjük meg: Justin Lowe szobájában a puha, narancssárga-rózsaszín pszeudo-hangfalak mellett, a manipulált újságfotókon feltűnő ikonikus alakok is a hatvanas évekre emlékeztetnek. Gunilla Klingberg Mandala-tapétái viszont olyan hatalmas (hatásukban eléggé pszichedelikus) meditációs objektumok, melyeken a spirituális tartalmat konzumalizált jelek közvetítik; a relaxációt, az önmagunkba fordulás élményét előhívó körkörös formák ugyanis mind-mind ismert áruházláncok logóiból alakulnak ki. A fogyasztói társadalom szája íze szerint megcsócsált mutációk tehát, amelyek már réges-rég elvesztették eredeti jelentésüket. Klinberg markáns, mégis humoros állásfoglalását nehéz utolérni — a Vidya Gastaldon és Nathalie Rebholz-páros például egy olyan didaktikus vetítést mutat be, melyben a világvége hangulat vizionálása keveredik az emberiség képi toposzainak felvillantásával. Kelly Walker legtöbb alkotása a hatvanas évek képi világát használja fel, s az itt kiállított művének alapja is egy már évtizedek óta létező férfimagazin-forma (hárombetűs lapcím alatt félpucér lánykák) egyik mai változatán alapul. A borítókra fröccsenő fogkrémcsíkok (mint a maszturbáció imitált nyomai) több mint két méteresre felnagyítva láthatóak — óriásplakátként hirdetve a férfimagazinok lényegét; hogy ti. könnyen hozzásegíthetnek egy kis tárgyiasult vágykiéléshez. A reklámokban megbújó öncélú szexualitás felismeréséhez elég néhány perces séta a városban3, ezért egyáltalán nem megrázó, ha mindezzel egy kiállítóterem falán találkozhatunk. Liz Cohen maga a főszereplője azoknak a C-printeknek, melyeken színes és lenge ruhákban, körömcipőkben láthatjuk, amint soft-pornó beállításokban pózol egy autószerelő műhely alkatrészei és szerszámai között. Kritikának egy kicsit kevés — bár rosszmájúan megjegyezhetnénk, hogy a közszemlére kitett alany mellmérete sajnos nem éri el azt az ingerküszöböt, amelynél már jogosan kéredzkedhetne fel az eladó testek képeit felhasználó médiafelületekre.
Az utolsóként említendő három mű elsősorban a nézők sokkolásában jeleskedik.
Ez lehet egy olyan (a szó eredeti, nem a kurátorok által használt jelentését alkalmazva), egészen szürreális installáció, melyhez provokatív cím társul — mint a Savario Lucarillo aranyló kockája fölé belógatott óriási haj-, vagy szőrfonatot értelmező Mama, viszket a seggem felirat. Vagy az osztrák Gelitin csoport munkája, amely a bécsi akcionizmus teatralitását hangszereli át a mai viszonyokra. A manipulált fénykép síkjából — melyen meztelen (néhol végtaghiányos) férfiakat láthatunk — egy hosszú, vastag fadarab mered a néző felé: meghökkenésünket nem katarzis, hanem vihogás fogja kísérni.
A subREAL évek óta folyó Városi interjúk sorozatának legmeglepőbb darabjai olyan, földre helyezett fényképek, melyek négy kis kerekük segítségével bármerre eltologathatóak. A WAX összes termében felbukkanó fotók egy-egy aszfaltdarabra fókuszálnak. A kövezeten különféle állagú és körvonalú köpésnyomok láthatóak; megannyi turha-állam egy mesterséges műtárgy (a természetes talajviszonyokat elsimító és megszüntető civilizációs termék) felületén. Egy olyan ősi és emberi megtisztulási folyamat lenyomata, amellyel — nem úgy, mint egykor4 — elég ritkán szembesülhetünk. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem kellene mindent lenyelni.

1 Ez természetesen nem Nicolas Bourriaud most megjelent könyveiben (Nicolas Bourriaud: Relációesztétika /fordította: Pálfi Judit, Pinczés Bálint/, Műcsarnok könyvek 1. 2007; Nicolas Bourriaud: Utómunkálatok /fordította: Jancsó Júlia/, Műcsarnok könyvek 2., 2007) hanem a kiállításhoz kapcsolódó szórólapon olvasható.
2 „Így támadt a pop-art új hitágazatnak a régi anyaszentegyház (az absztrakt expresszionizmus) kebelében. Néhány éven belül Roy Lichtenstein háborús és szerelmi képregényeinek nagyított képkockái és Andy Warhol Campbell-féle leves konzervjei és Brillo-dobozai lettek megtestesítői az új irányzatnak. Ámde nem realizmus ez véletlenül? Nem, még véletlenül sem. Éppen nem. […] A képregények, címkék, védjegyek nem a valóság ábrázolásai, hanem az amerikai kultúra ’jelrendszere’. […] Ezt talán nem mindenki érte fel ésszel, de az igazolás pecsétjét világosan láthatta: emberi fogyasztásra alkalmas, realizmustól nem kell tartani. […] Akárhogy volt, köpönyegforgatás volt… mindenki tudta, bár harapófogóval sem lehetett volna kihúzni senkiből, hogy a pop-art népszerűségének titka éppen a könnyed fordítása. A fogyasztók a gyűjtőktől le a legelcsöppenőbb kulturháig (kiemelés: DK.) mind csaltak! […] Titokban a realizmust élvezték!” Tom Wolfe: Festett malaszt. Európa Könyvkiadó, Budapest /Mérleg sorozat/, 1984. 58-59, 62.
3 Akinek ez nem elég: a mindennap látható, sematizált nőképekből összeállított kiállítás képanyaga megtekinthető a www.reklamokesnemek.hu weboldalon.
4 „E tanév elején a belügyminiszter rendelete értelmében kiküszöbölték az iskolákból a régi kőporos köpőládákat és új köpőcsészékkel látták el a főváros összes iskoláit. […] Kétségtelen, hogy jobbak lettek a régieknél, mert vízzel töltetvén meg, a köpet elporladását, s így a tuberkulózis csíráinak a levegőbe jutását általuk meg lehet akadályozni a folyosókon és a lépcsőházakban. Magukban a tantermekben azonban nem felelnek meg a rendeltetésüknek, mert nem lehet az osztályokban annyit elhelyezni, hogy minden tanuló kizárólag csak a köpőedényekbe köpjön, azt pedig pedagógiai szempontokból nem lehet elrendelni, hogy ha a tanuló az órák alatt akarna köpni, padjából kimenjen s köpőcsészébe köpjön. Ebből a rakoncátlan gyerekek tréfát űznének. Előadás alatt tehát vagy a földre köp a tanuló, vagy pedig ha jól nevelt, a zsebkendőjébe. Az új köpőcsészék különben sokkal tisztábban kezelhetők, mint a régi köpőládák. A szolgaszemélyzet azonban meglehetősen undorodik eme új köpőcsészék tisztogatásánál.”
Dr. Gerlóczy Zsigmond iskolaorvosi jelentése 1900-ból (Hegedüs Katalin: A 150 éves Eötvös Gimnázium története. Budapest, Reáltanoda Alapítvány, 2006. 116.)