Adamik Lajos - Orgia a múzeumban

Képzeld el, Dezső, hogy Hajas Tibor ma is él, és be nem következett halála óta irdatlan életművet hoz létre, világraszólót; és Pécelen, ebben a tízegynéhány ezer lelket számláló kisvárosban múzeumot nyitnak neki! Még életében, és nem akármilyet, hanem az irdatlan életműhöz méltót: tágasat, szellőset, modernet, fifikásat. És árad a nép a megnyitóra ezerrel; mondják beszédüket sorra mind, az értő, vájtfülű nagymenők, akik tudják a tutit; és amikor már azt hinnéd, nem lehet fokozni, besétál a nagycsarnokba három papi méltóság, egy katolikus, egy kálvinista és egy görög-keleti, és megszentelik azt, amit megszentelni nem lehet! Bikit évtizedekig átkozták-rugdosták-szidták-gyalázták, elmondták minden rossznak, csúfnak, perverznek, gaznak: passzé, spongya rá, egymás keblére borul művészet, vallás és kis-nagy politika, a lét az, ami: orgiasztikus misztérium. Nagyjából, sőt pontosan ez ment végbe, ez a képtelenség történt meg az imént, csak éppen nem Pécelen, hanem pár száz kilométerrel nyugatabbra, de még sokkal inkább az Isten háta mögött: Mistelbachban, ebben az álmos-lapos, jellegzetesen jellegtelen alsó-ausztriai kisvárosban rövid egy év alatt megépült, és ez év május végén ünnepélyesen megnyílt az MZM, azaz a „Museumszentrum Mistelbach”, s benne a centrális főattrakció: a Nitsch-múzeum. Ugye, Hermann Nitsch mégiscsak bő négy évtizede kreálja a magáét, szűkebb és tágabb hazája, Ausztria-Közép-Európa (vö. Kiscell!) meg közel ennyi időn át utálta-szidta-bélyegezte; ő bizonyult kitartóbbnak. „Nitsch munkáinak bemutatása mellett [a múzeum] tudományosan kutatni és dokumentálni fogja a műegészet. Ennek során rá fog mutatni az interdiszciplináris érintkezésekre és hatásokra, amelyek ebből az igen összetett műegészből, az orgia misztérium színházból kiindultak [sic!, máris múltidőben]. A feldolgozással a szellem- és megismeréstudományok olyan területeinek szakértői foglalatoskodnak, mint a teológia, mitológia, pszichológia, filozófia, művelődés- és művészettudományok, valamint a színház, performansz, akcionizmus, festészet, fotográfia, film, zene és irodalom [értsd: hogy ezek szakértői is, nyilván, az ismertető kicsit pongyolán fogalmaz], hogy Nitsch művét egészében reflektálja előadások, szimpóziumok és tanulmánysorozatok keretében. A zenét, mely oly lényeges az o. m. színház számára, különösen ápolni fogja [a múzeum], és honi zeneiskolákkal és fúvószenekarokkal együttműködve fejleszti tovább.” Vágod-e ezt, Dezső? Vagy mi maradtunk le behozhatatlanul-nagyon, s nemcsak azért, mert Hajas idő előtt (az időtlenség felől nézve: nyilván épp a legjobb időben) kiszállt a buliból, vagy a sógoréknak ment el, véglegesen és visszavonhatatlanul, a kollektív idioszinkráziájuk. A múzeum mint épület mellesleg istenien kifogástalan: a feladattal megbízott építész, Johannes Kraus egy hajdani ekegyárat — mi mást? — alakított át homogén szürkébe mártott, „hosszú csarnokra, katedrálisra, oldalhajóra, klausztrumra és kriptára” (így az építmény egységeinek újdonsült fantázianevei, lásd: kiment a magvető szántani…) tagolt, középütt lépcsős-lelátós, négyzetes-medencés fórumra néző komplexummá. Bévül a terek modulárisak, az egész két oldalról is megközelíthető, és, mondanom sem kell, leghangsúlyosabb állomása lesz annak a „Dionüszoszi panorámaút”-nak, amely hamarosan úgy kanyarog majd végig Mistelbachon, mint Kundalini-kígyó a szűzföld csakrafüzérén, s végpontja a sokévi Nitsch-modell, Heinz Czibulka „Weinviertel”-fríze” lesz — a lokálkulőrt fotókölteményekbe foglaló ciklus már ma is ott áll a széles mezőben, egy vagont imitáló, üde-kék konténerbe zárva.	Museumszentrum Mistelbach, Fotó: Kerekes Zoltán

MZM Museumszentrum Mistelbach, Hermann Nitsch Museum Részlet a kiállításról, Fotó: MZM/Gerhard Koller
„Az első bemutatkozás alkalmából egyebek közt a következő munkák láthatók Hermann Nitschtől: kb. 150 kép és locsolt kép az 1956 és 2007 közötti évekből, 75 grafika az 1983 és 2007 közti évekből, 80 miseruha, 80 szentségtartó, továbbá 500 fotó és válogatott videó, amelyek Hermann Nitsch számos akcióját dokumentálják. Külön areálban mutatjuk be az 1973-as Asolo tér — az o. m. színház kellékei és eszközei c. műegyüttest (Francesco Conz, Verona gyűjteményéből), valamint Hermann Nitsch szag- és ízlaboratóriumát.” A mester ezt az impozáns tömböt negyven évre térítésmentesen adta át a múzeumnak; az egyik legizgalmasabb terem a korai munkáké, az abszolút indulásé — két figuratív vászon, az egyik Rembrandt után, skiccek, de a plasztikai tudás — lehengerlő. A grafikákon aztán újra kiderül, hogy ez az ember tényleg nem csak csorgatni tud (bár nyilván az se vicc). Remélem, érzékeled a dimenziókat. Hogy ez az egész így megfoganhatott, igen nagy százalékban a helyi polgármester, a kimeríthetetlenül ambíciózus Christian Resch érdeme. Az intézmény élére hamar kerültek szakavatott igazgatók is — a Nitsch-múzeumot Wolfgang Denk igazgatja, aki a kilencvenes években a kremsi Kunst.Hallét futtatta fel, az egész komplexumot pedig Romana Schuler, ő meg a Leopold Museum főkurátora volt 1995-től 2006-ig —, akik nem olyan csacsik, hogy ne tudnák: csak Nitsch-csel nem lehet hosszú távon ébren tartani a nagyérdemű figyelmét (mert anélkül az egésznek, ugye, semmi értelme sem volna). A gazdák így nem csak arra gondoltak, hogy a korszerű múzeumpedagógia jegyében gyerekfoglalkozásokat és családi tárlatvezetéseket kínáljanak, amelyek keretében „játékosan és interaktívan” foglalkozhatni a kiállítással, de már azt is tudni lehet, hogy a múzeumkomplexum előbb-utóbb egyéb tartalmakkal is megtöltődik: az ekegyár egykori kovácsműhelyében például „nemzetközi misebor-archívum” fog létesülni, s a bibliai allúziók egymásba érintkezése itt már oly mértékig túlburjánzó, hogy az színtiszta mentális orgia. *** Tovább is van, mondjam még? A múzeumot tényleg három egyházi méltóság szentelte fel — egy prelátus, egy szuperintendens, egy páter — állati jól néztek ki; ezt követőleg számolatlanul bontódtak a nitsch-boros palackok, amelyekbe épp egy éve, évtizedek után először és végre, egy szakértő borász által kezelve-gondozva töltődik be a művész prinzendorfi kastélyához tartozó szőlőskertek termése. Ez volt csütörtökön; két napra rá, szombaton pedig a művész felesége, Rita Nitsch ünnepelte ugyanott 50. születésnapját. Erre az alkalomra a Kubelka-tanítvány és Nitsch-asszisztens, Paul Renner komponált színárnyalatokhoz társított, 21 fogásos büfémenüt. A tiszta fehéret friss nápolyi bivalymozzarella (de mint az öklöm!), a feketét szépiával kezelt kuszkusz (mindenki kaviárnak hitte!), a lilásfehéret céklával és folyami rákkal töltött minipalacsinta (állati jó volt!) képviselte. „Mit keres az agyvelő a hímvessző mellett?” — kérdezte e sorok íróját a péceli elöljáróság neje még a megnyitó estéjén, és kérdése Nitsch korai, Heinz Czibulkával mint modellel készített akciófotóira vonatkozott. Akkor még sok, ha nem túl sok nitsch-bor hatása alatt, színmenü-előttes állapotban magam sem tudhattam a nyilvánvaló választ: azt, amit a cékla meg a rák a minipalacsintában. Prinzendorf és Mistelbach között 20 kilométer a távolság; Pécel viszont Mistelbach testvérvárosa. Gondoltad volna?	Hermann Nitsch, 2007.05.25., 10:20 Fotó: Kerekes Zoltán

Képzeld el, Dezső, hogy Hajas Tibor ma is él, és be nem következett halála óta irdatlan életművet hoz létre, világraszólót; és Pécelen, ebben a tízegynéhány ezer lelket számláló kisvárosban múzeumot nyitnak neki! Még életében, és nem akármilyet, hanem az irdatlan életműhöz méltót: tágasat, szellőset, modernet, fifikásat. És árad a nép a megnyitóra ezerrel; mondják beszédüket sorra mind, az értő, vájtfülű nagymenők, akik tudják a tutit; és amikor már azt hinnéd, nem lehet fokozni, besétál a nagycsarnokba három papi méltóság, egy katolikus, egy kálvinista és egy görög-keleti, és megszentelik azt, amit megszentelni nem lehet! Bikit évtizedekig átkozták-rugdosták-szidták-gyalázták, elmondták minden rossznak, csúfnak, perverznek, gaznak: passzé, spongya rá, egymás keblére borul művészet, vallás és kis-nagy politika, a lét az, ami: orgiasztikus misztérium.
Nagyjából, sőt pontosan ez ment végbe, ez a képtelenség történt meg az imént, csak éppen nem Pécelen, hanem pár száz kilométerrel nyugatabbra, de még sokkal inkább az Isten háta mögött: Mistelbachban, ebben az álmos-lapos, jellegzetesen jellegtelen alsó-ausztriai kisvárosban rövid egy év alatt megépült, és ez év május végén ünnepélyesen megnyílt az MZM, azaz a „Museumszentrum Mistelbach”, s benne a centrális főattrakció: a Nitsch-múzeum. Ugye, Hermann Nitsch mégiscsak bő négy évtizede kreálja a magáét, szűkebb és tágabb hazája, Ausztria-Közép-Európa (vö. Kiscell!) meg közel ennyi időn át utálta-szidta-bélyegezte; ő bizonyult kitartóbbnak. „Nitsch munkáinak bemutatása mellett [a múzeum] tudományosan kutatni és dokumentálni fogja a műegészet. Ennek során rá fog mutatni az interdiszciplináris érintkezésekre és hatásokra, amelyek ebből az igen összetett műegészből, az orgia misztérium színházból kiindultak [sic!, máris múltidőben]. A feldolgozással a szellem- és megismeréstudományok olyan területeinek szakértői foglalatoskodnak, mint a teológia, mitológia, pszichológia, filozófia, művelődés- és művészettudományok, valamint a színház, performansz, akcionizmus, festészet, fotográfia, film, zene és irodalom [értsd: hogy ezek szakértői is, nyilván, az ismertető kicsit pongyolán fogalmaz], hogy Nitsch művét egészében reflektálja előadások, szimpóziumok és tanulmánysorozatok keretében. A zenét, mely oly lényeges az o. m. színház számára, különösen ápolni fogja [a múzeum], és honi zeneiskolákkal és fúvószenekarokkal együttműködve fejleszti tovább.”
Vágod-e ezt, Dezső?
Vagy mi maradtunk le behozhatatlanul-nagyon, s nemcsak azért, mert Hajas idő előtt (az időtlenség felől nézve: nyilván épp a legjobb időben) kiszállt a buliból, vagy a sógoréknak ment el, véglegesen és visszavonhatatlanul, a kollektív idioszinkráziájuk.
A múzeum mint épület mellesleg istenien kifogástalan: a feladattal megbízott építész, Johannes Kraus egy hajdani ekegyárat — mi mást? — alakított át homogén szürkébe mártott, „hosszú csarnokra, katedrálisra, oldalhajóra, klausztrumra és kriptára” (így az építmény egységeinek újdonsült fantázianevei, lásd: kiment a magvető szántani…) tagolt, középütt lépcsős-lelátós, négyzetes-medencés fórumra néző komplexummá. Bévül a terek modulárisak, az egész két oldalról is megközelíthető, és, mondanom sem kell, leghangsúlyosabb állomása lesz annak a „Dionüszoszi panorámaút”-nak, amely hamarosan úgy kanyarog majd végig Mistelbachon, mint Kundalini-kígyó a szűzföld csakrafüzérén, s végpontja a sokévi Nitsch-modell, Heinz Czibulka „Weinviertel”-fríze” lesz — a lokálkulőrt fotókölteményekbe foglaló ciklus már ma is ott áll a széles mezőben, egy vagont imitáló, üde-kék konténerbe zárva.

Museumszentrum Mistelbach, Fotó: Kerekes Zoltán

MZM Museumszentrum Mistelbach, Hermann Nitsch Museum
Részlet a kiállításról, Fotó: MZM/Gerhard Koller

„Az első bemutatkozás alkalmából egyebek közt a következő munkák láthatók Hermann Nitschtől: kb. 150 kép és locsolt kép az 1956 és 2007 közötti évekből, 75 grafika az 1983 és 2007 közti évekből, 80 miseruha, 80 szentségtartó, továbbá 500 fotó és válogatott videó, amelyek Hermann Nitsch számos akcióját dokumentálják. Külön areálban mutatjuk be az 1973-as Asolo tér — az o. m. színház kellékei és eszközei c. műegyüttest (Francesco Conz, Verona gyűjteményéből), valamint Hermann Nitsch szag- és ízlaboratóriumát.” A mester ezt az impozáns tömböt negyven évre térítésmentesen adta át a múzeumnak; az egyik legizgalmasabb terem a korai munkáké, az abszolút indulásé — két figuratív vászon, az egyik Rembrandt után, skiccek, de a plasztikai tudás — lehengerlő. A grafikákon aztán újra kiderül, hogy ez az ember tényleg nem csak csorgatni tud (bár nyilván az se vicc).
Remélem, érzékeled a dimenziókat.
Hogy ez az egész így megfoganhatott, igen nagy százalékban a helyi polgármester, a kimeríthetetlenül ambíciózus Christian Resch érdeme. Az intézmény élére hamar kerültek szakavatott igazgatók is — a Nitsch-múzeumot Wolfgang Denk igazgatja, aki a kilencvenes években a kremsi Kunst.Hallét futtatta fel, az egész komplexumot pedig Romana Schuler, ő meg a Leopold Museum főkurátora volt 1995-től 2006-ig —, akik nem olyan csacsik, hogy ne tudnák: csak Nitsch-csel nem lehet hosszú távon ébren tartani a nagyérdemű figyelmét (mert anélkül az egésznek, ugye, semmi értelme sem volna). A gazdák így nem csak arra gondoltak, hogy a korszerű múzeumpedagógia jegyében gyerekfoglalkozásokat és családi tárlatvezetéseket kínáljanak, amelyek keretében „játékosan és interaktívan” foglalkozhatni a kiállítással, de már azt is tudni lehet, hogy a múzeumkomplexum előbb-utóbb egyéb tartalmakkal is megtöltődik: az ekegyár egykori kovácsműhelyében például „nemzetközi misebor-archívum” fog létesülni, s a bibliai allúziók egymásba érintkezése itt már oly mértékig túlburjánzó, hogy az színtiszta mentális orgia.

***

Tovább is van, mondjam még? A múzeumot tényleg három egyházi méltóság szentelte fel — egy prelátus, egy szuperintendens, egy páter — állati jól néztek ki; ezt követőleg számolatlanul bontódtak a nitsch-boros palackok, amelyekbe épp egy éve, évtizedek után először és végre, egy szakértő borász által kezelve-gondozva töltődik be a művész prinzendorfi kastélyához tartozó szőlőskertek termése. Ez volt csütörtökön; két napra rá, szombaton pedig a művész felesége, Rita Nitsch ünnepelte ugyanott 50. születésnapját. Erre az alkalomra a Kubelka-tanítvány és Nitsch-asszisztens, Paul Renner komponált színárnyalatokhoz társított, 21 fogásos büfémenüt. A tiszta fehéret friss nápolyi bivalymozzarella (de mint az öklöm!), a feketét szépiával kezelt kuszkusz (mindenki kaviárnak hitte!), a lilásfehéret céklával és folyami rákkal töltött minipalacsinta (állati jó volt!) képviselte.
„Mit keres az agyvelő a hímvessző mellett?” — kérdezte e sorok íróját a péceli elöljáróság neje még a megnyitó estéjén, és kérdése Nitsch korai, Heinz Czibulkával mint modellel készített akciófotóira vonatkozott. Akkor még sok, ha nem túl sok nitsch-bor hatása alatt, színmenü-előttes állapotban magam sem tudhattam a nyilvánvaló választ: azt, amit a cékla meg a rák a minipalacsintában.
Prinzendorf és Mistelbach között 20 kilométer a távolság; Pécel viszont Mistelbach testvérvárosa. Gondoltad volna?

Hermann Nitsch, 2007.05.25., 10:20
Fotó: Kerekes Zoltán