Sárosdy Judit

Egy diadalmas visszatérés

Frida Kahlo 1907−2007

El Museo del Palacio de Bellas Artes, Mexikóváros, Mexikó
2007. június 13—augusztus 19.

Idén júliusban ünnepli a világ a különleges tehetségű mexikói festőművész, Frida Kahlo (1907—1954) születésének centenáriumát. Hazájában egy minden eddiginél átfogóbb kiállítással vette kezdetét a megemlékezés. Frida Kahlo 1907—2007: Nemzeti tiszteletadás címmel maga az elnök, Felipe Calderón nyitotta meg a reprezentatív tárlatot. A mexikóvárosi Szépművészeti Palotában1 365 alkotás, illetve dokumentum várja a Frida-rajongók népes táborát. Az augusztus közepéig látogatható kiállításon, melyet komoly tudományos kutatás előzött meg, 65 olajkép, 45 rajz, 11 akvarell és 5 metszet képviseli az egyébként nem túl terjedelmes, de annál izgalmasabb életművet. A kiállítás szenzációja, hogy a jórészt magángyűjteményekben, illetve külföldön található művek — ötven levél2 és száz (művészi) fotográfia kíséretében — először láthatók így együtt. Az utóbbi negyedszázad gombamód szaporodó kiállításai és publikációi (kisebb-nagyobb katalógusok és monográfiák, regényes életrajzok, tanulmányok, fotóalbumok, illetve a reprodukciók széles skálája) mellett elsősorban a dokumentum- és nagyjátékfilmeknek köszönhetően Frida népszerűsége egyre nő. A szerencsésebbek két éve már láthatták a londoni Tate Modern remek kiállítását, most végre a mexikóiak is közelebb kerülhetnek — saját nemzeti kincseikhez.
Nincs ebben semmi meglepő, hisz a népszerű muralista, Diego Rivera feleségét életében is jobban ismerték New Yorktól Párizsig — ahol nagy sikert aratott képeivel és egzotikus, extravagáns megjelenésével —, mint szülőföldjén. Saját hazájában az első és egyetlen önálló kiállítása élete végén, 1953-ban nyílt meg, a neves fotográfus, Lola Alvarez Bravo magángalériájában. Sikerei ellenére alig néhány képe került közgyűjteménybe, azok is főleg külföldön. Műveinek nagy része magángyűjtők féltett kincse. A mexikóvárosi Dolores Olmedo Múzeum, mely Frida Kahlo és Diego Rivera műveit tekintve a legnagyobb magángyűjtemény a világon, kitett magáért: 26 képet kölcsönzött a kiállításra. Jacques és Natasha Gelman gyűjteményéből 11 mű, míg San Francisco és Los Angeles múzeumaiból, illetve Japánból egy tucat alkotás érkezett. A Tlaxcalai Művészeti Múzeum hat képe persze nem vetekedhet a mexikói Modern Művészetek Múzeumának szám szerint csekély anyagával, viszont az egyik emblematikus, s egy gyűjteményes kiállításon nélkülözhetetlen alkotás, A két Frida (1939) című, viszonylag nagyméretű olajkép az ő tulajdonuk. A képet valószínűleg sokan ismerik, bár eredetiben nem láthattuk Budapesten, mert sajnos nem szerepelt az Ernst Múzeumban 2005 őszén megrendezett Modern mexikói művészet című kiállításon.3 Akkor a mexikóvárosi múzeum anyagából összeállított tárlat e kulcsdarabját Ausztriából egyenesen a már említett londoni bemutatóra szállították. Tán e felsorolásból is kitűnik, hogy Mexikónak is van mit törlesztenie. Nem tudom, vajon a Pompidou, illetve Madonna — aki Frida régi rajongója — hajlandók-e a tulajdonukban lévő képektől ideiglenesen megválni (mindkettő4 fontos része Frida ouevre-jének), vagy inkább az Egyesült Államokban nyíló kiállításokra tartogatják azokat… Idehaza sajnos kicsi az esélyünk, hogy eredeti Frida Kahlo festményeket láthassunk, pedig a legjobb reprodukció sem közelítheti meg azt az élményt, amit egy eredeti műtárgy nyújt.
Az első, megrázó személyes élményem — az 1986-ban a bécsi Kunstmessében rendezett nagyszabású Mexikói művészet című kiállítás — hatására mind tudatosabban eredtem a nálunk akkoriban még meglehetősen ismeretlen művész nyomába. Kölntől Sevilláig, Madridtól Mexikóvárosig igyekeztem mind szorosabb kontaktusba kerülni Frida és kortársai képeivel, akiket Európa „másik” fele akkortájt fedezett fel. De mivel a modern és a kortárs latin-amerikai művészet nemigen jutott el a Lajtán túlra, 1993-ban már kifejezetten Frida miatt utaztam Mexikóba. Naivan azt reméltem, hogy legalább egy kiállítás ígéretével térhetek haza, de álmaim nem váltak valóra. Háromévnyi bürokratikus huzavona után a képek és én valahol az óceán fölött kerültük el egymást. Hat hónapig sóvárogva vártam, hogy a művek visszatérjenek, és végre megnyíljon az évek óta várva várt Frida Kahlo Múzeum. De latinos ütemben haladt minden, így hát dolgomvégezetlen kellett hazautaznom. Igaz, közben jártam a legendás Kék Házban Coyoacánban, Mexikó-szerte megcsodálhattam a prekolumbián és a koloniális barokk művészet szédítő emlékeit, a hagyományos népművészettől a kortárs mexikóiakig, a még élő halottkultusztól a legújabb avantgárd törekvésekig, hogy jobban megismerjem és megértsem e hatalmas ország változatos kultúráját. Kisebb-nagyobb viszontagságok árán, 1994 tavaszán harmadszor repültem Mexikóba — Fridáért, vagyis a képekért. De a helyzet azóta sem javult, Frida bevehetetlen várnak tűnt. A kétoldalú bürokratikus érdektelenség, a tehetetlenség, illetve a pénztelenség hálójában vergődve azonban időről-időre felbukkan valaki, s felpiszkálja a szunnyadó parazsat. Hajdan kiállításról, publikációkról álmodtam, hisz a mexikói művészetnek számos magyar vonatkozása is van. De az idők során mind jobban átéreztem Frida hajdani dühét, aki 1939-es párizsi kiállítása kapcsán szólt lekicsinylően a szürrealisták s a francia értelmiségiek „köldöknéző tehetetlenségéről”. Az amerikai Nancy Hardin a Julie Taymor rendezte nagysikerű Frida című film4 egyik producereként már 1983-ban megszerezte a jogokat Hayden Herrera frissen megjelent életrajzi könyvének5 megfilmesítéséhez, ám a hollywoodi stúdiókat éppúgy nem érdekelte a téma, mint tíz-húsz évvel később a magyar könyvkiadókat. Mexikói kollegáim nem értették, hogy nálunk miért nincs esélye egy nívós monográfiának, s miért az Andrea Kettanmann által írt népszerű kismonográfiával kilincselek, aminek megjelenése így is jó tíz évet késett. A hazai Frida-irodalom azóta is meglehetősen szegényes. Mivel sem a kiadók, sem a múzeumok nem vállalják az anyagi kockázatot, a kéziratok vagy fiókban porosodnak, vagy angolból fordítva, zanzásított változatban jelennek meg valamelyik folyóiratban.6
Egy művész kijelentéseit általában nem tanácsos készpénznek venni, mivel az érzelmek gyakorta elnyomják a realitásérzéket. Ez Frida és Diego esetében fokozottan igaz, akár magánéletükre, akár politikai meggyőződésükre gondolunk, de Frida írásai és kiterjedt levelezése, mely az újonnan előkerült dokumentumok révén hamarosan széles körben elérhetőek lesznek, bepillantást engednek a művész belső világába. Mivel betegsége gyakorta és hosszú hónapokra ágyhoz kötötte, az írás volt az egyik legfontosabb menedéke. Fiatalkori nagy szerelméhez, Alejandro Gómez Ariashoz írott sorai, majd pedig a magyar származású sztárfotográfussal, a New Yorkban élő és Frida hivatalos image-ét fényképeivel népszerűsítő Nickolas Murayval 1939-ben váltott levelei7 jól dokumentálják heves érzelmeit. Rövid románcukból mindketten jelentős tőkét kovácsolhattak, mind a profi fotográfus Muray, mind az első ösztönös „image maker” Frida Kahlo, aki még születési idejét is megváltoztatta, hogy a forradalom gyermekének nevezhesse magát (bár a valódi ok a női hiúság volt, hisz első nagy szerelme évekkel volt fiatalabb nála). Ám az ideológia Frida számára éppúgy fontos volt, mint az újonnan születő, demokratizálódó Mexikó művészei, entellektüeljei számára. Köztudott, hogy ifjú korától elkötelezett kommunista és antifasiszta, Diego elvtársa és harcostársa, az emigráns Trockij nagy csodálója (és egy románc erejéig a szeretője is) volt. Bár egész életében harcosan küzdött a diktatúra és az elnyomás ellen (Hitlert zsarnoknak és gyilkosnak tartotta), de Sztálinban és Maóban a népek megmentőjét látta. Az Egyesült Államok tőszomszédságában, történelmi és személyes tapasztalatai alapján, illetve Rivera és a forradalmi latin-amerikai értelmiségiek hatására idealisztikus képet alkotott a kommunizmusról. Művészetét és intenzív belső életét nem a történelmi tisztánlátás, hanem az erőteljes szubjektivitás jellemzi, ami képei és írásai révén jól nyomon követhető. A férjét, Diego Riverát — az elismert muralistát és közismert szoknyabolondot, e tehetséges és naiv óriáscsecsemőt, munkamániás hedonistát, extrém nacionalistát és internacionalista kommunistát, szóval ezt az igencsak súlyos8 és fajsúlyos férfiút — tömjénező sorok egyébként 1949-ből valók, s a Rivera-retrospektív bevezetőjének készültek. Egymás méltatásában sosem fukarkodtak a dicsérő jelzőkkel, bár Frida éles nyelvű kritikus volt. Imádták és bántották egymást negyed századon át, mert ez a két zseniális androgün nem élhetett egymás nélkül.
A fiatal Frida betegágyában még reneszánszos-szecessziós önarcképet festett ifjú szerelmének, „Alex”-nek (Önarckép bársonyruhában, 1926), de Riverával kötött viharos házassága (pontosabban házasságai) évei alatt kozmikus dimenziókba emelkedett. Élete beavatási rítus: a poliomyelitis, azaz a gyermekbénulás következtében hatévesen megbénult jobb lábát negyven év múlva térdből amputálták. Ezen túl egy 18 évesen elszenvedett tragikus baleset következtében élete folytonos küzdelemmé változott: harminc év alatt harminckét műtét, három abortusz, gipsz- és acélfűzők s változatos tortúrák közepette csakazértis fest, miközben férfiakat megszégyenítő intenzivitással éli az életet, melyet rajongásig szeret. Már gyermekként kettős taktikát használ: saját fantáziavilágot teremt, ahova haláláig visszavonulhat, illetve apja támogatásával (akinek két házasságából összesen hat lánya maradt életben, de fia egy sem) fiúkat meghazudtoló módon veti bele magát a gyermek-, majd kamaszkori csínytevésekbe. Ebben is méltó párra lelt a nála 21 évvel idősebb Diegóban. A polgárpukkasztás egyiküktől sem idegen, de bátorság dolgában Frida jobban állt. Anyja és nővérei sosem nézték jó szemmel szokatlan viselkedését, de apja, aki intelligens és tehetséges ember (amatőr festő és kiváló fotográfus),9 mindig is segítette; szellemi fejlődését, művészi próbálkozásait messzemenően támogatta, sőt akarva-akaratlanul rányomta bélyegét lánya munkáira. Hisz Frida önarcképei nem annyira Rembrandt és Van Gogh pszichikus önmegfigyeléseit idézik, mint inkább a korabeli fotók kínos merevségét, ahol a modell rezzenéstelen tekintettel mered az objektívre. Frida arca sem tükröz érzelmeket, holott szenvedélyes alkat volt, igencsak szélsőséges megnyilvánulásokkal.
Eredetileg nem festőnek, hanem orvosnak készült, ami a korabeli Mexikóban szintén nem volt szokványos dolog, talán ezért sem iszonyodott a vértől, anatómiai részletektől, mely még az aztékok földjén is szokatlan téma a modern művészetben. Női nézőpontból közeledett a hagyományos témákhoz: mitikus-erotikus aktok helyett inkább arcképeket festett, mágikus realista portrékat és jeleneteket. Ember és természet, élet és halál ősi egységét és sok-sok szenvedést. Erre élettapasztalata is predesztinálta. Összetört, meggyötört teste a középkori szentek kínjait, illetve Jézus passióját idéző sebek, hegek, szögek révén afféle női Szent Sebestyénként áll előttünk (ld.: Törött gerinc, 1944, Remény fája, tarts ki!, 1946, Megsebzett szarvas, 1946 stb.). Miközben elsőként fest meg olyan intim-véres jeleneteket, mint a szülés, az abortusz, az öngyilkosság, illetve a féltékenységből elkövetett brutális gyilkosság, saját arcképein az indiánok szenvtelen vonásai köszönnek vissza. A megélt tragédiákra csak a legördülő könnycseppek vagy az attribútumként megjelenő tárgyak, feliratok utalnak. A benne rejlő kettősséget a már említett A két Frida viszi tökélyre. A szürrealisták körében is nagy sikert aratott kép, mely nem sokkal a válása után készült, pompás tükörképe Frida kettős identitásának és női tragédiájának. A kép sikere abban rejlik, hogy remek érzékkel fogalmazza egybe az egyetemest és az egyénit, a nemzeti identitás és a személyes sors különböző aspektusait. A két monumentális nőalak holmi azték istenségként trónol az El Greco-i viharos ég alatt (melyhez hasonlóan fenyegetőt sosem festett, csak 1939-ben). Az európai, illetve az indián ősöket idéző duálpár egyúttal a győztes és az áldozat szinonímája: Mexikóban az előkelő, csipkeruhás kreol nő halálra ítéltetett; felhasított szíve a fájdalom hangtalan sikolya. Élete, jövője csak a Diego által hőn szeretett tehuana népviseletbe öltözött mexikói parasztasszonyként lehet. Így hát Frida nemzeti idolt kreált magából. Diego iránt érzett őrült szerelmét a reneszánsz Madonna- és a Pietà-ábrázolások sajátosan mitikus magaslatába transzponálta, míg fájdalmát, egyéni tragédiáját és hazaszeretetét A világegyetem szerető ölelése, a Föld (Mexikó), Én, Diego és señor Xólotl című, 1949-ben festett képén a kozmikus létbe szublimálta.
Bár utolsó tíz éve művészi szempontból már nem oly jelentős, hisz a sokasodó műtétek és a permanens fájdalom, illetve a morfium mind jobban felőrlik, de ars poeticáját élete végén még egy csendélet dinnyegerezdjébe rejti. ÉLJEN AZ ÉLET — ezzel az üzenettel búcsúzik, abban a reményben, hogy többé már nem kell visszatérnie. Mivel a halálos ágyán, sőt még ravatalán is ragaszkodott a külsőségekhez, talán örömmel szemlélné legújabb reinkarnációját: az amerikai feministák bálványa most tornacipő, luxusmíder és tequila képében hódít.


1 A mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes (1905—1934) kissé eklektikus (szecessziós, art decos) épülete több szállal is kapcsolódik a magyar művészettörténethez.
A nálunk és Mexikóban is méltatlanul elfeledett polihisztor Maróti Géza (1875—1941) az olasz építész, Adamo Boari megbízásából már 1906-ban elkészíti a belsőépítészeti terveket. A nézőtér impozáns üvegmennyezete még Magyarországon készül Róth Miksa műtermében, de a Maróti Géza tervezte hatalmas szecessziós üveg „vasfüggöny” kivitelezője már az amerikai Tiffany cég. A mexikói opera proszcéniumát Maróti tervei alapján Körösfői-Kriesch Aladár készíti, míg a kupola szoborcsoportja a szobrász Marótit dícséri — bár ezeket a vitathatatlan tényeket nemigen adják a látogatók tudtára.
2 A coyoacáni Frida Kahlo Múzeumban — mely eredetileg a művésznő szülőháza, s csak halála után adományozta Diego Rivera a mexikói államnak — őrzött mintegy 30 000 darabos dokumentum újabb leletekkel bővült. A legendás Kék Házban talált száz új dokumentum (rajzok, versek, levelek, hivatalos iratok, receptek stb.) tovább gazdagítják a Rivera—Kahlo házaspárról kialakult képet. Az ötven éven át zárolt anyag feldolgozása folyik, kiállításokon, publikációkban és részben az Interneten is találkozhatunk majd velük.
3 Modern mexikói művészet. Ernst Múzeum, Budapest, 2005. szept. 28—nov. 2.
4 Frida Kahlo: The Frame, Önarckép, 1938 k. (olaj, alumínium, üveg, 29×22 cm, Párizs, Museé National d’Art Moderne, Centre Georges Pompidou), illetve:
Frida Kahlo: Amit a víz adott nekem…, 1938 (olaj, vászon, 91×70,5 cm, magántulajdon)
5 Hayden Herrera: Frida. A Biography of Frida Kahlo. Harper & Row, Publishers, New York, N. Y., USA, 1983
Frida (2002). Mexikói-kanadai-amerikai játékfilm. Rendező: Julie Taymor. A fiatal Alejandro Gómez Ariast a népszerű Diego Luna alakítja.
6 Bán Zsófia: Frida Kahlo: A másik, aki ugyanaz. Café Bábel, Budapest, 1994. 1-2, pp. 61-68.
7 Hiába reméltem, hogy az évfordulók kapcsán végre magyarul is megjelenik Frida Naplója, melyet évtizedekig a szakemberek is csak üveg alatt láthattak, ám azóta számos nyelvre lefordították, s igazi bestseller lett belőle. Magyarországon azonban a Vince kiadó elállt a publikálástól, mindössze a Nagyvilág júliusi száma emlékezik meg méltó módon a centenáriumról. Egy ifjú hispanista, Pál Ágnes válogatásában először olvasható magyarul néhány részlet Frida Kahlo naplójából és levelezéséből, illetve férje, Diego Rivera erősen szubjektív jellemzése Lásd: Nagyvilág, 2007. július
8 Diego Rivera 180 cm magas és 136 kg volt 1931-ben, szemben Frida 160 cm-ével és 44 kg-jával.
9 Frida Kahlo apja, Wilhelm Kahlo (1872—1941) aradi magyar zsidó családból származik, de már Pforzheimban született. Családi okokból 19 évesen elhagyta Németországot, s kivándorolt Mexikóba, ahol Guillermo Kahlóként kezdett új életet. Miután korán megözvegyült, másodszor is megnősült. Matilde Calderónnal kötött második házasságából született leánya(i) így anyai ágon spanyol (nagymama), ill. indián (nagyapa) ősökkel is rendelkeznek. Guillermo Kahlo, aki apósától tanulta a fényképészet mesterségét, „a mexikói kulturális örökség első számú hivatalos fotográfusa”, s a mexikói építészeti fényképezés legjelentősebb specialistája.