Ezek a képek újak, és nemcsak materiális értelemben: véleményem szerint itt egy nézőidentitás-váltás szemtanúi vagyunk. A történtek kapcsán visszautalnék a művész megelőző sorozatai közül azokra a 2003-as munkákra, amelyeket nem tudtam másképp megmagyarázni magamnak, minthogy ezek a képek a szenvedélyeitől kínzott ember által bevonzott éhségszörnyek látásélményét utánozzák, amint felénk mint prédáik felé közelednek. Az éhségszörnyeket az emberi gyönyör, vagy éppen a szenvedés, egyszóval szenvedély táplálja. (Vannak nyilván köztünk is olyanok, akiken egész ilyen hadseregek tenyésznek most is, újabb élvezetek felé kényszerítve gazdalényüket, mert éhségük nem csitul, hanem egyre csak fokozódik.)
Mindezt azért gondoltam, mert e 2003-as képeken szereplő alakok ijesztő görcsökbe torzulva ugyan, de nem félreérthetően, éppen a testi gyönyört keresik. Szenvedélytelen hátterük ráadásul érdektelenül szürke, miközben a testük hússzínekben világít: ez a megkülönböztetés pedig arra emlékeztet, ahogyan például a szúnyogok látnak az élelemforrásuk felkutatására kifejlesztett hőérzékelő-szemükkel. Az alakokat többnyire éles kontúrok határolják egy általánosított, de inkább állapotszerű állóképen: így valaki vagy valakik lehetséges látványélménye került a vászonra.
A különbség — amely csíráiban már a korábbi sorozatban is érzékelhető —, az új képek már említett nézőidentitás-váltás véleményem szerint abban áll, hogy már nem esetleges látványélmények, hanem ezen démoni létformák kiábrázolásai.
A művész az eddigi állóképszerűség helyett a fotográfia diszfunkcióját, a bemozdulást veszi alapul, amely révén háromdimenziós képeket kapunk. A közmegegyezéses négy dimenzióból a mélységet nem, viszont az időt — egy-egy mozdulat kiindulását és megérkezését — visszakapjuk a kép két kiterjedésében. A mozgatórugók ábrázolásában részesülünk így: egy cselekvő, egy bármire (is) irányuló akarat indulatai lepleződnek le.
A már szóba hozott hússzín egyedi karaktert kap ebben a képi környezetben: izzása kettős, egyrészről a legtisztább szeretet fehérbe égő rózsaszíne alkotja, de ez olykor keveredik a leggyilkosabb indulat vérvörösbe égő feketéjével. Ez, a döntő hányadban alkalmazott színpárosítás is az érzelmi töltetet erősíti, és csak ritkán lazul föl némi, e jó és rossz világán felülemelkedő ésszerű kékkel.
Mivel a démon — az egyik magyarázat szerint — cselekvőképes indulatlény, és mert ezeknek a képeknek épp ez a témája, felteszem: az „új képek” egyfajta démon-tablót „adnak ki” ebben a felállásban. Azonban téved, aki mindezt hallva kereszteket kezd vetni, hogy lesátánistázhassa a művészt és engem, meg a galériát. Ugyanis a valóban létezők kiábrázolásával — a hagyományos ikonnal — ellentétben ezek az anyaghoz jobban kötődő, tehát kevésbé létező lények, szörnyek gonoszságának és erejének forrása, illetve feltétele az, hogy rejtettek maradjanak. Régen neveik, vagy varázsmonogramjaik birtokában voltak képesek felülkerekedni rajtuk az emberek is, más szóval gyakorolták a hatalmat felettük. Ez esetben pedig Csurka Eszter láthatóvá tette őket, aminek egészen biztos, hogy nem örülnek.
*
A 2007. június 29-én elhangzott megnyitószöveg
Csurka Eszter
Cím nélkül, 2007, 54×54 cm, tinta, papír, Fotó: Rosta József