Hegedüs Orsolya

Lost and Found — kortárs magyar művészet német szemüvegen keresztül

MODEM, Debrecen
2007. május 24—július 22

A debreceni MODEM jóvoltából a magyar közönség is megnézhette a németországi magyar kulturális évad keretében eredetileg Baden-Badenban megrendezett, tizennyolc magyar művész munkáit bemutató kiállítás1 anyagát. A cím — lost and found, azaz „elveszített és magtalált”, — átvitt értelemben vonatkozik csak a kiállítás eredeti céljára: kortárs magyar művészek munkáin keresztül a német közönség elé tárni a mai Magyarország problémáit; a kérdéseket és a lehetséges válaszokat egyaránt. Közvetlenebb az utalás, ha az 1989 óta zajló gazdasági, társadalmi, kulturális változásokra gondolunk, amelyek a német látogatók zöme előtt ismeretlenek. A Fritz Emmslander német kurátor által megfogalmazott célok között szerepelt az is, hogy a németek magyarokkal kapcsolatos sztereotípiái helyébe végre egy tapasztalaton alapuló, árnyaltabb kép lépjen, amely felszámolja a múltban gyökerező, idejétmúlt konnotációkat. De milyen hatást gyakorolhat néhány képzőművészeti alkotás egy évtizedek óta alig változó előítélet-rendszerre? A bemutató sajtóvisszhangját nézve talán nem is jelentéktelent.
A kiállítást a helyi újságok részéről élénk, a tartományi sajtó szintjén közepes, a szaksajtót tekintve mérsékelt érdeklődés kísérte, a statisztikák azonban arról tanúskodnak, hogy a látogatószámot illetően az előbbi az, ami igazán lényeges. Sokat segítettek az érdeklődés fenntartásában a rendszeresen jelentkező kísérőprogramok, amelyek között a filmvetítések, a művészekkel való beszélgetések és a felolvasóestek mellett felbukkant olyan látogatócsalogató program is, amelyen a magyar konyha jellegzetes ételeit lehetett megkóstolni.
Az írásokból felsejlik az átlag német (Baden-Württenberg tartomány Nyugat-Németországhoz tartozott) fejében a magyarokról élő kép, amelynek főbb igazodási pontjait a Rökk Marika-féle Csárdáskirálynő-film, az 1954-es elvesztett vb-döntő, illetve a gulyáskommunizmus jelölik ki. Ehhez képest üdvözölték a kiállítás által felmutatott újat — ami furcsaságaival együtt is időnként meglepően ismerős a számukra. Több szerzőben megfogalmazódott az is, hogy míg a kortárs magyar irodalom nem teljesen szűz terület a németek számára — Konrád, Esterházy, Kertész műveivel volt lehetőségük találkozni —, a jelenkori (s nyugodtan hozzátehetjük, hogy a mindenkori…) magyar képzőművészet annál inkább.
A helyi sajtó nemcsak a kiállítás kapcsán rendezett eseményekről írt rendszeresen, de interjúkat is készítettek a kiállító művészek némelyikével, sőt, az egyik napilap kéthetente viszonylag részletes elemzést közölt egy-egy műről: Sziládi Mónika hétköznapi pillanatokat kimerevítő fotói, Keserue Zsolt Panaszfal című videoinstallációja és Esterházy Marcellnek az idős kor tapasztalatát mély beleérzéssel feldolgozó videója kerültek górcső alá.
A felsoroltakon kívül gyakran kiemelték Beöthy Balázs lakótelepi indiánját, Sugár Jánost, kinek művében négy ország — köztük Németország és Magyarország — vezető politikusainak választási vitáját vetíti egymás mellé, elnémított hanggal. Így csak a feliratok olvashatók, amelyek az eredeti szöveg helyett olyan, az adott nyelvre lefordított viccek, amelyeknek szereplői a művészet intézményrendszerének jellegzetes alakjai.2 Több lapban megemlékeztek Erhardt Miklós videójáról is (a mű a németországival párhuzamosan A Másik Város3 című kiállításon volt látható Budapesten). A budapesti Havanna-lakótelepen lefolytatott projekt dokumentációján keresztül a magyar főváros egyik legszegényebb negyedének életébe pillanthatunk be. Csupa olyan műről esett tehát szó, amely, amely a közelmúlt vagy a jelen Magyarországának társadalmi jelenségeire irányítja a figyelmet.
A szaksajtóból három olyan írást emelhetünk ki4, amelyek többé-kevésbé túlmentek a kiállításajánló kategóriáján. A szerzők mindannyian kitérnek az összetett történelmi szituációból adódó társadalmi problémákra, illetve a sajátos művészi nézőpontra, amely kívülről nézve tárja fel ezeket, s illusztrációként néhány mondatos elemzéseket közöltek egy-egy alkotásról. Ha értékelésre került sor, pozitívan nyilatkoztak a művekről és a tárlat egészéről, a leghosszabb, a Kunstforum Internationalban megjelent cikk szerzője szerint pedig nemzetközi szinten is érdemes számolni a magyar képzőművészekkel. Egy másik szerző a katalógust és a benne publikált esszéket dicsérte, s valóban: Beke László majd két évtized magyar művészetét felölelő összefoglaló tanulmánya és az azt követő tizennyolc, nem egészen egyoldalas, a keretekhez képest igen alapos esszé az egyes művészekről és műveikről (többségük német szerzőktől származik, így némiképp túlsúlyban vannak a történelmi és társadalmi vonatkozások) további segítséget nyújt a művek megértéséhez.
Bár a kiállítás a német közönség számára, eredetileg az állami reprezentáció keretei között jött létre (az Ungarischer Akzent egyik programjaként), koncepciója megállja a helyét a hazai közegben is. A társadalom, a minket körülvevő természetes és mesterséges környezet, illetve a kisebb-nagyobb közösségek életére, helyzetére, történeteire, problémáira fogékony művészet (amely céljait és eszközeit tekintve is különbözik a politikai művészettől) a 2000-es években egyre markánsabban jelen van a hazai fiatalabb generáció művészetében (gondoljunk csak a 2003-as dunaújvárosi DEMO című kiállításra, vagy a már említett A Másik Város koncepciójára). Ennek láthattuk a kiállításon a kívülállók jó értelemben vett nagyvonalúságával válogatott esszenciáját. Persze, a művek számunkra kicsit mást jelentenek, kevésbé a megismerést szolgálják, mint inkább a közös felelősség felvetését; figyelmünk sokkal inkább az alkotások személyesebb, mikro-szintű utalásaira fókuszál.
Ismerős lehet számunkra Esterházy Marcell videójának nagypapája, akit a vasárnapi rántotthúsos ebéd közben filmeztek le. (Vajon a németek mit esznek vasárnaponként, ha összegyűlik a család?) Az öregúr komótos mozdulatait a felvétel felgyorsítása következtében „normális” tempójúként érzékeljük, a körülötte ülő család viszont, amely csak a tálakért nyúló kezek és a felgyorsítás következtében eltorzult hang formájában van jelen, börleszkbe illően viselkedik, s érthetetlenül gyors rajzfilmnyelven érintkezik. Esterházy munkája megkapó lehetőséget nyújt az idős kor másfajta dimenziójának érzékelésére.
Chilf Mária két olyan installációval szerepel a válogatásban, amely a szó szoros értelmében utal a kiállítás címére — az angol „lost and found” szerkezet a talált tárgyak osztályát jelenti —, ezek egyike került a katalógus címlapjára is. A Kincsem, kincsed, kincse…I. különféle falra erősített használt pénztárcákból áll össze, amelyek az igazolványokon kívül tömve vannak volt tulajdonosuk „kincseivel”: személyes fényképekkel, cetlikkel. A másik azonos című installációjában Chilf maga és mások által talált plüss kabalaállatokat aggatott a falra. A katalógusból megtudhatjuk, hogy Németországban a felnőttek nem hordanak ilyeneket magukkal, legalábbis nem olyan látható helyeken, mint a táskájuk vagy övük.
A személyes-személytelen ellentétére épül Eperjesi Ágnes talált képekkel benépesített családi fotóalbuma: a termékcsomagolásokból fotótechnikával felnagyított klisészerű képeihez írt rövid kommentárokból a művész családtörténete körvonalazódik. A különböző eredetű képi sztereotípiák
(a csomagolásokon látható sablonos rajzok és a családi albumok hagyományos ikonográfiája) összedolgozása mellett nem lehet nem érzékelni az Eperjesi védjegyévé vált alkotói módszerben a fogyasztói társadalom kritikáját.
Baglyas Erika Hasznos tudás című videoinstallációjában magát a művészt láthatjuk, amint kenyértésztát dagaszt. Miközben a tésztával dolgozik, monologizál a munka folyamatáról. Ez a tudás ma már haszontalan legtöbbünk számára, hiszen helyet kell szorítanunk magunkban hasznos tudások részére. A kenyér évezredeken keresztül az életet jelentette, készítésének fortélyai anyáról leányra szálltak, de ez mára a fejlett világban egyszerű szakmunkává degradálódott — mi ez, ha nem elidegenedés?
Lakner Antal az ironikus társadalomkritikát megfogalmazó INERS sorozata legújabb darabját mutatta be: egy metrókocsiba rögzíthető szörföt, amelyen valódi szörföző mozgást imitálhatunk — mozgásigényünket kielégítendő —, miközben, abszurd módon, gépi erő igénybevételével tartunk a munkahelyünkre.
Keserue Zsolt Panaszfala mellett 2000-ben készült Self-destructive hero című művét is kiállította. A szőnyegdarabbal gondosan bevont régi típusú porszívó, amely leginkább önmaga tisztítására alkalmas, eleve magában hordozza önnön végzetét: a porszívó és a szőnyeg is elhasználódik a folyamat következtében.
A német kurátor válogatása úgy pásztázta végig a hazai képzőművészeti szcéna ifjabb generációit, hogy a friss, kísérletező, a jelen egyéni és társadalmi problémáira fogékony oldalát mutatta fel. Ez az aspektus, mint említettük, része a jelenlegi hazai művészeti diskurzusnak, s szerencsés, hogy ezúttal egy kelet-magyarországi kiállítóhely nyújthatott ebbe betekintést. Valószínűleg a témákból fakad, hogy a 33 kiállított alkotás zöme olyan, a dokumentumszerűségnek és a narrativitásnak egyaránt teret engedő médiumokban jelent meg, mint az installáció, a fotó, a print, a videó, vagy a projekt, a hagyományos olaj-vászon technika pedig éppen csak mutatóban volt jelen. Ennek kapcsán megemlékeznék a kiállítás debreceni szervezőinek bátorságáról, amikor a jórészt városi költségvetésből üzemelő intézményben egy ilyen, a vizuálisan konzervatívabb látogatók ingerküszöbét próbára tévő tárlatot befogadtak. Dicséret illeti meg a rendezést is, mely annak ellenére mintaszerű, hogy a MODEM harmadik emeleti kiállítóterme még a kiállítás számára lecsípett raktárrésszel együtt is kisebb volt az eredeti helyszínnél. Bízzunk benne, hogy a tanulságok az intézmény számára is pozitívak lesznek, és a hasonlóan progresszív és minőségi kiállítások immár az ország keleti oldalán is állandó résztvevői lesznek a kiállítási programnak.

1 Lost & Found. Kunsthalle, Baden-Baden, 2006. december 6—2007. február 25. A kiállító művészek: Baglyas Erika, Beöthy Balázs, Chilf Mária, Eperjesi Ágnes, Erhardt Miklós, Esterházy Marcell, Gerhes Gábor, Keserue Zsolt, Köves Éva, Lakner Antal, Lovas Ilona, Magyarósi Éva, Orbán György, Szacsva y Pál, Sugár János, Sziládi Mónika, Szűcs Attila, Vásárhelyi Zsolt.
2 A mű 2007. szeptember 6—október 7. között a Videospace Budapest első kiállításán lesz látható.
3 A Másik Város. Trafó Galéria, Budapest, 2006. december 7—2007. január 21.
4 Marie Linke: Poetische Fluchtwege. www.regioartline.org, 2006.12.28., utánközölve: Das Kulturmagazin, Januar 2007. Günter Baumann: Lost & Found. www.portalkunstgeschichte.de, 2007.02.19. Sigrid Feeser: Lost & Found. Kunstforum International, Bd. 184 März-April 2007.