Nagy Edina

Magyarok Bohémiában, vagy a lassúság újrafelfedezése

PRAGUEBIENNALE 3

Karlin Hall, Prága
2007. május 24—szeptember 16.

A Giancarlo Politi szervezésében idén harmadik alkalommal megrendezett prágai Biennále, már ami látogatottságát illeti, bár nincs távol tőlünk, mégsincs közel. Az idei kultúrnyár kínálata, amelynek programjában főként Velence, Kassel, Basel versenyeztek egymással, maga alá temette a több mint három hónapig nyitva tartó kelet-európai Biennálét: a kulturális körutat kevesen egészítették ki egy prágai kitérővel. Arra a kérdésre, hogy vajon a nagyratörő, From genius loci to genius globi and back again című kiállítás érdemtelenül marad-e ki a művészeti seregszemlék sorából, a következőkben sem biztos, hogy sikerül megadni a választ, hiszen ez a beszámoló elsősorban a László Gergely és Simon Kati által rendezett Személyes politika című magyar szekcióra, s nem a Biennále egészére koncentrál majd.
A prágai Biennálén először állítottak ki magyar művészek „önállóan”, a kelet-európai régiót bemutatni szándékozó kiállítás szervezőinek figyelmét eddig elkerülte a magyar szcéna. Ami persze nem teljességgel igaz, hiszen néhány kurátor válogatásában már korábban, és az idén is szerepeltek magyar kiállítók, pl. Bak Imre, Fajó János, Haász István.
A prágai Biennále tulajdonképpen családi vállalkozás, főkurátorai a Flash Art tulajdonosa és főszerkesztője, Giancarlo Politi és felesége, a művészettörténész-kurátor Helena Kontová, akik több szekciót is válogattak az idei rendezvényre.
A kiállítás helyszínéül szolgáló Karlin Hall egy valamikori gyárcsarnok, amelyben, bár a designért külön belsőépítész csapat volt felelős, mégis többé-kevésbé vásárszerű elrendezésben kaptak helyet a művek és a szekciók. A magyar válogatás tulajdonképpen szerencsés helyzetben volt: a csarnok jobb szélén, meglehetősen nagy alapterületen, szellősen rendezhették el az anyagot a kurátorok. Ami bizonyos szempontból szükségszerű volt, hiszen Csákány István Lomnici csúcsa (A Lomnici csúcs rekonstrukciója, 2004–2007, 650700800 cm) nehezen lett volna beszorítható a kiállítási blokkok közé. A munka kétségkívül a Biennále leglátványosabb művei közé tartozott, a fakonstrukció törékeny szerkezete, amely szinte kihasználta a rendelkezésre álló teljes belmagasságot, tökéletesen illeszkedett a kiállítótérbe. Ami a recepciót illeti, a látogatók többsége elsiklott a cím felvetette problémák és annak játékossága felett is, a mű a maga különleges térszerkezetével, 3D-be átfordított diagram-szerűségével lekötötte a többség figyelmét és eltekintettek a munka különös időszerűségétől, a dekontextualizálás felvetette kérdések végiggondolásától.
A geográfia, a topológia sajátosságai szolgáltak Fekete Zsolt (Az idő nyomában, 2003–2006) fotóinak kiindulópontjául is. Az ember akaratlanul is Proustra asszociál, ám Fekete Zsolt fotói azt dokumentálják, amit mindannyian tudunk, s amivel nem szívesen szembesülünk: nem az idő enyészik el, hanem a helyszín és az emlék. Mi tűnünk el, s ha a hely, a táj egy keveset változott is ténylegesen néhány évtized leforgása alatt, nem őrzi meg a nyomainkat. A most színes felvételekkel is kiegészített fekete-fehér képpárok arról tanúskodnak, hogy az amúgy lassan forgó idő tulajdonképpen nem hagy nyomot a művész kiválasztotta tájon. Néhol még az épületek, egy templom sziluettje vagy ház körvonalai is ugyanúgy rajzolódnak ki, mint az egy évszázaddal korábban készült felvételen; mintha megállt volna... mondjuk akaratlanul is, és tulajdonképpen rácsodálkozunk arra, hogy ez lehetséges. Hogy ennyire leheletnyi beavatkozás történt csak a tájban, ami a felvételek tanúsága szerint örökké ugyanazt az arcát mutatja. Fekete Zsolt az egykori vándorfotográfusok hagyományát követve járja be a tájat, és hívja elő képein az idő láthatatlan jelenlétét.
Ugyanígy az idő a főszereplője Mécs Miklós—Sárai Borbála—Vándor Csaba Graveyard vegetables (Temetőzöldségek, 2004-2007) című projektjének is (a kiállításon a mű installált videódokumentációja szerepelt). A művészek néhány héten keresztül gondozatlan sírokat látogattak budapesti temetőkben, amelyekre haszonnövényeket — paradicsompalántákat — ültettek. A kiválasztott sírokat rendszeresen gondozták, majd a termést leszüretelték. Az elfelejtett sírok így megint felbukkantak a feledés homályából, a felejtés ideje mintegy hatályon kívül helyeződött. Bár a projekt csak a paradicsom beéréséig tartott, a zöldségek továbbra is teremnek a sírokon, ami fenntarthatja a rájuk irányuló figyelmet. A művészek a dolgok „természetes rendjébe”, az idő feltartóztathatatlanságába történő szokatlan beavatkozással törték meg ezeknek a kíméletlen mechanizmusoknak egyhangúságát.
E sorok írása közben válik világossá, hogy a kurátorok választotta Személyes politika mozgatórugója, legalábbis számomra, a válogatásban szereplő művészek többsége esetében valóban az idő, s ez alól Esterházy Marcell munkája, a v.n.p.v2.0 (2004) sem kivétel. A film elsőként a Magánügy című kiállításon szerepelt.
Joanna Sokołowska a műhöz írt rövid kommentárjában Sten Nadolny nagyszerű regényét, a Die Entdeckung der Langsamkeit-et (A lassúság felfedezése) említi, amelynek főhőse, a sarkkutató John Franklin lassúsága okán nem képes lépést tartani az idővel, a kor tempójával, de eléri célját, s hosszú idő alatt és rendkívüli erőfeszítések árán mégis nagy felfedező lesz. Esterházy filmjében a művész nagyapja az, aki lassúságával dacol a külvilággal, nem hagyja magát befolyásolni a külső történések által, s megőrzi nyugalmát. A vasárnapi családi ebéddel járó felfordulással mit sem törődve, senkire sem figyelve kanalazza levesét — a művész gyorsított képsorok segítségével teszi még nyilvánvalóbbá filmje főszereplője és a történések közötti kontrasztot. A repetitív mozgás, a magába fordulás s a külvilág tökéletes kirekesztése mintegy védőhálót vonnak a nagyapa köré. Az öregség, az elmúlás feltartóztathatatlansága, az ezt tudomásul vevő nyugalom sugárzik a fókuszba helyezett (ám erről mit sem sejtő) idős emberről. A filmet rejtő box centrális elhelyezését mind a kiállított művek tartalmi komponensei, mind a tér adottságai indokolják: a film mintegy összefogja a kiállítás szálait, amik benne „futnak össze“.
A box másik oldalán Loránt Anikó állandóan gyarapodó rajzsorozata kapott helyet, aminek egyes darabjai — Mesék a korona alól (2005) címen — szintén szerepeltek a Magánügyön. A mindig az adott helyhez „igazított”, és ennek megfelelően különbözőképpen installált munka ezúttal a Nem lép ki az ajtón, s világot megismer címen szerveződtek sorozattá. Szabad variálhatóságuk a kiállításon még egyértelműbbé vált azzal, hogy a falhoz támasztott „jelzőtáblákon“ szereplő 8-10 munkán kívül a látogatók egy erre a célra elhelyezett faládában a sorozat további darabjait is megtekinthették, találomra kihúzva, majd visszahelyezve azokat. Ahogy a mű poétikus címe is elárulja, s a rajzok jellege sem hagy kétséget efelől, a munkák gyerekrajzokra hasonlítanak, kis, finom, bájos történetek bontakoznak ki a szemünk előtt (vagy hagyják, hogy kibontsuk őket), meseszerű figurák, néhol kidolgozatlan részletek. A sorozat keletkezése a művész életében bekövetkezett változással, gyermeke születésével áll összefüggésben: a mesék tényleg egy „hallgatónak“ íródtak, csak éppen egy másik médiumban lettek megfogalmazva. Az ábrázolt történet-töredékek nagy része autobiografikus, tulajdonképpen sajátos naplójegyzetekkel állunk szemben, amelyek a mindennapok történéseit dokumentálják.
A rajzok álomszerű világából nem is lehetne kontrasztosabb az ébredés, mint amihez Schneemeier Andrea Playing to Change the World (3 Men Shouting), 2004-2007 című videódokumentációja segít hozzá bennünket. A kiállításon a több helyszínen (Berlin, Bécs, Belgrád) megrendezett akció újravágott változata plakáttal kiegészülve szerveződik installációvá. A videófelvétel szereplői símaszkos férfiak, akik az aluljáróban — a bécsi forgatás helyszíne például az osztrák főváros kevés számú „hírhedt“ környékének egyike volt — fel-alá sétálva, a járókelőket „riogatva“, filozófusoktól vett idézeteket kiabálnak. Foucault, Deleuze, Habermas neve nem sokat mond a bécsi Karlsplatz közönségének, mint ahogy a művész válogatta idézetek sem — valószínűleg ez még akkor is így lenne, ha a közönségnek lenne ideje felfogni, miről is van szó. De nincs, hiszen a símaszkos alakok csak úgy, menet közben kiabálnak, amiből mindenki foszlányokat ért. A szabadság, humanitás, tolerancia és érték fogalmai itt szó szerint „pusztába kiáltott szavak“, de nem is ez a lényeg. A lényeg az akció maga, amit az emberek, a járókelők akaratlanul is „elszenvednek”, hiszen a performansz szereplőivé lesznek, még ha nem is lépnek interakcióba a szereplőkkel, de reagálnak, viszonyulnak, ami a filmen már a akció részét képezik.
A művész a „konstruált közellenség, a terrorista” (S.A.) alakját helyezi a performansz középpontjába. A maszkos férfiak természetesen fenyegetést jelentenek, zavart keltenek, amiről a filmen látott emberi reakciók is árulkodnak. Persze, hogy a média közvetítette képekre, az általa generált és feltupírozott érzelmekre asszociálunk, s arra, hogy mindezzel akaratlanul szembesülünk, ahogy Schneemeier Andrea performanszával is az arra járók. A Személyes politika című válogatásban szereplő munkák közül ez a mű a „legpolitikusabb”, a kurátorok által biztosított meglehetősen széles mozgástér, amit a kiválasztott művészek többsége inkább a személyesség, mint az általános értelemben vett „politika” felől értelmezett, talán itt a leginkább körülhatároló. Schneemeier munkája mozdul el leginkább a mindennapok, az aktualitás irányába, reflektál és konfrontálódik tudatosan azzal a „külvilággal”, amire ezt a szót hallva mindannyian asszociálunk.
A fentebb említett széles mozgástér, amit a kurátori koncepció a Személyes politika hívószavával biztosított a művészek számára, tulajdonképpen a látogatóknak is kedvezett, hiszen meggyőződésük szerint helyezhették el és értelmezhették a látottakat saját (vállalt vagy nem vállalt) politikájuknak megfelelően. A családi történeteket ugyanúgy, mint a kollektív emlékezés sajátos művészi formáit.
Hogy illeszkedett-e a szekció a kiállítás egészébe, nehéz megmondani, mivel annak tulajdonképpen nem volt egésze. A Baltic mythologies, Czech minimalism, Fuck off macho painter fantázianevű szekciók kavalkádjában nehéz is lett volna bármiféle egységet felfedezni.
A személyes politika fogalmát konkrét határok közé szorítani nem kívánó válogatás sokszínű közelképet adott a „fiatal magyar művészetről”, az egészen intimtől a társadalompolitikaiig szélesítve a művészi nézőpontokat. A Személyes politika minden bizonnyal megváltotta a magyar szekciók belépőjegyét a későbbi közép-európai seregszemlékre, amiknek számosabb látogatót és valamivel átgondoltabb főkurátori koncepciót, valamint talán kevesebb Special Guest-et és több meglepetést kívánunk.


1 Personal Politics. Young art from Hungary; kiállító művészek: Csákány István, Esterházy Marcell, Fekete Zsolt, Loránt Anikó, Mécs Miklós-Sárai Borbála-Vándor Csaba, Schneemeier Andrea
2 2003-ban, az első biennálén, a Differentia Specifica című válogatásban, Angel Judit révén mutatták be például Bartha Sándor, Esterházy Marcell, Horváth Tibor, KissPál Szabolcs, a Kis Varsó, valamint Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba munkáit. (ld. még: Szipőcs Krisztina: Trendek és művek. Balkon, 2003/8., 28-33.) 2005-ben Szépfalvi Ágnes ismét szerepelt: ezúttal a Helena Kontová és Giancarlo Politi által válogatott, több mint száz művészt felvonultató Expanded Painting „szekcióban“.
3 Kinetic art in eastern Europe, kurátor: Getulio Alvani
4 Expanded painting 2 (Giancarlo Politi, Helena Kontová), Special guests (Helena Kontová), Czech Minimalism (Helena Kontová és Martin Dostál), Open space (Giancarlo Politi, Helena Kontová, Juraj Čarný, Jiři David). A művészeti családi vállakozásba Gea Politi, a házaspár lánya is bekapcsolódott a Story tellers című szekció kurátoraként.
5 A sorozat először a Dorottya Galériában, a Város/táj/beavatkozás című kiállításon került bemutatásra, Budapest, 2006. január 10 - február 11.
6 A már korábban is létrehozott fekete-fehér fényképduókat — Orbán Balázs (Lengyelfalva, 1830 — Budapest, 1890), illetve Veres Ferenc (Kolozsvár 1832 — Kolozsvár, 1916) 1870-es évekbeli, és Fekete Zsolt azokat közel hasonló kameraállásból megismétlő fotóit — most színes felvételek bővítették triókká.
7 Magánügy, Műcsarnok, Budapest, 2005. december 17—2006. február 26.
8 Interrupted Connection. Zachęta National Gallery of Art, Varsó, 2006: http://www.zacheta.art.pl/index.php?archiveexhibitions= 1&id=330&lang=2&archives=1&div=4
9 Sten Nadolny: Die Entdeckung der Langsamkeit, München, Piper Verlag, 1983
10 A művekhez írt kommentárjában Páldi Lívia utal a rajzok naplószerűségére; ld. Magánügy-vezetőfüzet, Műcsarnok, Budapest, 2005
11 A sokféleség nem feltétlenül jelentett negatívumot; ám a szekciók közül kétségkívül a Der Prozess — collective memory and social history című átgondolt, komoly, koherens válogatás „vitte el a pálmát“. Kiállító művészek: Zbynek Baladrán, Harun Farocki, Andrej Ujica, Dmitry Gutov, David Majlkoviè, Ciprian Muresan, Roman Ondák, Adrian Paci és mások, kurátor : Marco Scotini.