Ligetfalvy Gergely - Your Black Horizon

Trieszt haldoklik. A hajdanvolt Monarchia legfontosabb kikötője, Joyce városa, mely egykor olyan nyüzsgő és fényes volt, mint Alexandria, alig emlékeztet már elmúlt nagyságára. Tikkasztó iparváros — de szlovéniai főhadiszállásomhoz, Koperhez Trieszt a legközelebbi közlekedési csomópont: itt lehet felszállni a Trenitalia járataira is, ha mindössze három óra alatt Velencébe szeretnénk érni, de innen indulnak a buszok a csak harminc kilométerre lévő horvát határ irányába is. Este fél hatkor szállok fel az egyikre, hogy másnap reggel, valamivel nyolc óra után elérjem Dubrovnikot, majd onnan hajózzak át Lopud szigetére. Velence után ezen a horvát szigeten épült fel ismét a Thyssen-Bornemisza kortárs művészeti alapítvány (TB-A21) jóvoltából David Adjaye Pavilonja, melyben Olafur Eliasson Your Black Horizon című installációját mutatják be.1 A majdnem hétszáz kilométernyi út felét éjszaka tesszük meg. Alig egy órával Rijeka után besötétedik, és hiába fut az autópálya a tengerpart vonalán, csak a hajnali órákban pillanthatjuk meg a jellegzetes horvát szigetvilágot. A zaklatott, félálomban töltött órák során megfordul a fejemben, miért is nem repültem inkább Budapestről mindössze másfél óra alatt Dubrovnikba. De talán jó így, nyugtatom magam, hiszen nem véletlenül került kissé periférikus helyre — és San Lazzaro után újból egy szigetre — a TB-A21 Pavilonja, amely a bécsi székhelyű alapítvány új múzeum-koncepciójának a modellje is. Az alapítványnak ugyanis kifejezetten célja, hogy alternatívát kínáljon a városi művészeti turizmusra (art destination travel). A természeti környezetben felépített kiállítótérbe nem lehet csak úgy ellátogatni; a Pavilont inkább felkeresni kell. Helyének kiválasztásakor a táj szépsége mellett ugyanolyan fontos szempont, hogy távol — de elérhető távolságon belül — essen a város, az iparvidék vagy a bazárturizmus környezetétől, és a természetben tett kirándulással együtt a Pavilon felkeresése spirituális élményként is szolgálhasson. Az önmagában is eszményi természeti környezet kiválasztásával az is célja a TB-A21-nek, hogy ne csak a kulturális turizmus jegyében utazók keressék fel kiállítóhelyüket, hanem azok is, akik egy városnézés során nem feltétlenül a MUMOK-ba látogatnának el. Kontemplatív környezet könnyen megközelíthető természeti helyen — így foglalhatjuk össze az Alapítvány koncepcióját (persze nem az én buszomra gondolva). Így azonban hosszú éjszakai órák telnek félbeszakadó álmokkal és befejezetlen gondolatfutamokkal. A reggel viszont minden kényelmetlenségért kárpótol. Dubrovnik felé az Adria annyira kék, hogy még a hegyeket borító erdő tükörképe sem tudja zöldre festeni, és annyira tiszta, hogy a tenger mentén haladó buszról is lehet látni a sekély, kavicsos partsávban úszkáló halrajokat. Deltavidékre emlékeztet ez a partszakasz, meredek sziklaszigetek rengetege alkotja a lagúnatérséget. Némelyikük csak egy szirtfok, de gyakran több kilométer hosszan kapaszkodik a sűrű, bozótos növényzet a hirtelen emelkedő, fehér sziklákon. A dubrovniki kikötő közel esik a buszpályaudvarhoz: a busz háromnegyed kilenckor érkezett be, most kilenc óra van, és a hajó már járó motorral várakozik az utolsó felszállókra. 50 perc a hajóút, Lopud a második kikötőnk. Utunk apró szigetek között vezet. Némelyik lakatlan, de legtöbbjükön kőből épített, masszív és egyszerű lakóházak állnak, amelyek szinte alig válnak el az anyagukat adó szikláktól. Mikor látótávolságba kerül Lopud, keresni kezdem a szememmel a Pavilont. Bár tudom, hogy valahol a kikötő fölötti domboldalon kell lennie, nem könnyű észrevenni: magas, nyúlánk fák veszik körül az épületet a környező tisztással, a Pavilon frontális oldalának színe mint a homokos domboldalé. A kikötőbe érve azonban semmi sem látszik az épületből. A kiállítótér felé egy keskeny utca vezet a partmenti turista korzóról. A felkanyarodó utat csak egy kis fekete tábla jelzi. Az utcácskát egyforma kőkerítés és -házsor szegélyezi. Hamarosan egy tisztáshoz érek, ahol véget ér a kiépített út. Sem járda, sem kerítés nincsen: olajfákkal beültetett, homokos domboldalon teszem meg az utolsó néhány métert az épület bejáratáig. A modern, minimalista kiállítótér nem bontja meg a természetes mediterrán atmoszférát: táj és épület együtt lélegzik. Nem csak metaforikusan — a TB-A21 missziójában olvastam, hogy a Pavilon tervezése során kiemelten fontos volt az ökológiai szempont: igyekeztek természetes anyagokat, lehetőleg fát használni; napelemeket építettek be és kiküszöbölték a légkondicionálást is (passive solar shading). Abban reménykedem, hogy bent valamivel hűvösebb van, mint a tűző, koradélutáni napon. Amíg a nyitásra vártam, a parton sétálva rábukkantam egy parkra, ahol hűsítő órákat töltöttem a kabócazúgásban. Hanyag igényességgel rendezett, szabálytalan növényszigetek körül kacskaringóznak az árnyékos ösvények a parkban. Hármas útelágazások vezetnek hármas csoportokban elhelyezett szobrokhoz és oszlopokkal körülkerített kőasztalokhoz: a reneszánsz, neoplatonikus gondolkodás teremtett magának itt meditációs környezetet. A megnyíló kiállítótérbe szabályosan hézagos farácsozat-folyosó vezet, ez képezi az épület frontális oldalát. A folyosó egyrészt a táj és az épület között képez átmenetet, másrészt csillapítja a ragyogó, vad napfényzuhatag és a Your Black Horizon majdnem teljes sötétségének kontrasztját. Olafur Eliasson fényinstallációjába egy rámpán keresztül léphetünk be. A kiállítótér belseje tökéletesen fényszigetelt, a sötétségben viszont, körülbelül szemmagasságban töretlen, vékony, érkezésemkor sárga fénycsík fut körbe. A fénycsík nem marad végig sárga: derengésszerűen változtatja színét, tizennyolc perces ciklusának színsorozatát az Adria-part fényeinek hajnaltól napnyugtáig zajló változásait követve tervezte meg Eliasson.	Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser / Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007


Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser / Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007
Ez a vékony fénycsík lenne a végtelen horizont, a kozmikus fényjáték színtere? Az installáció címe nem erről árulkodik. A horizont, a látvány tündöklésének — majd eltűnésének — helye inkább a sötét, belső tér: minden elme sötétkamrája. Résnyire összehúzott szemem nem pusztán határvonal a világ és közöttem. Hiszen ezen keresztül jön létre az én és a külvilág kapcsolata, amelyből megszületik a látvány. A világot látom — de én látom a világot. Így lesz az enyém; a tiéd, a tiétek, mondja Eliasson: Your Black Horizon. A szem camera obscuraként működő szerkezetében a külvilág éles, fordított, és kicsinyített képe jelenik meg, ezt jeleníti meg agyunk életnagyságú tájképként. A Your Black Horizon terében hosszan nyúlik el a résnyi, homályos fénycsík, amely az elme láthatatlan és megfigyelhetetlen vakfoltjára nyílik. Elképzelem az egykor Lopudon időző tudósokat, akik évszázadokkal ezelőtt a tengerparti, hűs, árnyas parkban talán Leonardóról beszélgettek, aki először írta le a camera obscurát, vagy a késő-reneszánsz Athanasius Kircher 1650 körül kiadott Ars Magna Lucis et Umbrae című folióját forgatva vitatkoztak, amelyben először közöltek illusztrációt az eszközről. Majd elismerő csodálkozással gondolok évezredekkel korábbi társaikra, akik tekintetüket az égre emelték, megrajzolták a csillagok és a bolygók pályáit, és kitalálták a csillagképeket. Végül eszembe jut, hogy én egyedül csak a Göncölszekeret ismerem fel, és talán egy kis segítséggel a Cassiopeiát, és ha megkérdeznének, milyen színekben jelenik meg a hajnali, reggeli, majd alkonyuló ég, én nem tudnám pontosan leírni ezt a mindennapi és olyan sokszor látott jelenségsorozatot. De nincs arra időm, hogy a Szigeten figyeljem meg az esti fényeket. Délután ötkor indul Dubrovnikból a buszom, amely reggel, valamivel nyolc óra után ér majd Triesztbe. Bécs mindig is összekötő kapocsként szolgált Európa nyugati és keleti része között. Habár a Monarchia már lassan egy évszázada felbomlott, Ausztria kulturális érdeklődése nem szűnt meg a keleti térség iránt. (Az osztrákok alapították többek között a CEEPUS elnevezésű, multilaterális ösztöndíjat is, amely Moldáviától Szlovéniáig az összes Közép-Kelet-Európai állam, valamint Ausztria egyetemi diákjai és oktatói között teremti meg a rövid vagy akár hosszú távú kapcsolat lehetőségét. Ez az igen kedvező és flexibilis ösztőndíjlehetőség sajnos jórészt ismeretlen a magyar diákok körében, pedig sok lehetőséget kínál szerte a térségben.2) A Thyssen-Bornemisza Contemporary hasonló szellemben, művészeti networkjének kiszélesítése és felpezsdítése céljából fogalmazta meg misszióját. Az Alapítványt 2005-ben hozta létre Francesca von Habsburg.3 Nem ez az első szervezet, amelynek von Habsburg áll az élén: 1995-ben alakult meg az ARCH, mely a kulturális örökség megóvását tűzte célul. Az egyre szélesebb körben ismert TB-A21 profilját a „new media” multidiszciplináris és helyspecifikus projektjei, az idő komponensével is dolgozó installációk (time-based installation art) és a performance alkotják. Az Alapítvány közel sem csak a császárvárosban aktív. Magyarországon 2006-ban mutatkozott be. A dunai árvíz károsultjainak megsegítésére hívták életre a Küba: Utazás az árral szemben című projektet4, melynek keretén belül a hét dunai országban az Alapítvány megrendelésére készülő, az árvíz témájához kapcsolódó műveket mutattak be az egyes országok képzőművészei. Magyarországon Csáki László és Pálfi Szabolcs Agár — Projekt a magyar agárról 5 című filminstallációját mutatták be a Néprajzi Múzeumban. Júniusban a Kübát jótékonysági aukció is kísérte a budapesti Műcsarnokban. A TB-A21 a profiljába vágó installációk megrendelésével patrónusi művészetpolitikát kíván megvalósítani: célja, hogy a művészeti ipar kényszertempójától megszabadítsa az alkotókat, és megteremtse annak lehetőségét, hogy a választott témákat saját, személyes tempójukban dolgozzák fel. „Mi ezekkel a személyre szabott és helyspecifikus megbízásokkal stabilitást, állandóságot próbálunk adni nekik” — mondta az önjelölt kulturális nagykövetként működő Francesca von Habsburg.6
Olafur Eliasson Your Black Horizon, 2005, installáció Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser / Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007
A TB-A21 nemzetközi művészetpolitikájának újabb állomása a Pavilon-projekt, melynek prototípusát a korábban Velencében, majd most Lopudon felépített, mobil és ideiglenes kiállítótér kívánja nyújtani. Von Habsburg elképzeléséhez híven a Pavilon és az installáció építész és képzőművész szoros együttműködésének terméke. A kívánt eredmény egy olyan kiállítótér, amely a természeti és kulturális környezettel harmonizál, a „landscaping architecture” szellemében megfelel az ökológiai elvárásoknak, műszaki felszereltsége pedig alkalmassá teszi a legkomolyabb technikai hátteret igénylő multimediális művek bemutatására is. Tervük szerint hasonló pavilonok épülnek majd rövidebb vagy hosszabb időre különböző természeti helyeken, és a pavilonból pavilonba költöző installációk megteremtik a művészek nemzetközi bemutatkozásának lehetőségét. Az elképzelés tiszteletreméltó, de a koncepció néhány (és ráadásul sarkalatos) kérdésben pontatlan. Az Alapítvány missziója szerint a Pavilonok gazdaság-turisztikai szempontból hasonló szerepet játszanának az adott térségekben, mint a bilbaoi Guggenheim (’impacting the region with Bilbao-effect’ — olvasható a misszióban). „A Bilbaóban álló, Frank Gehry tervezte, titánnal borított épület, mely alkonyatkor még a földrész felett elhaladó űrhajókból is látható (sic!), egy rossz állapotban lévő iparváros és régió számára teremtett új gazdaság- és kultúrtörténeti korszakot” — írja György Péter.7 De Lopud, a világörökség részét képező Dubrovnik közelében fekvő sziget valóságos turistaparadicsom: két hajótársaság indítja naponta oda-vissza 5-5 járatát a szigetre. A Guggenheimmel való összehasonlítás egy további szempontból sem helytálló. György így folytatja: „A Bilbao Guggenheimben az a megkapó, hogy tervezése első pillanatától fogva elszántan semmi köze, semmiféle kulturális kapcsolata nincs az adott várossal — azaz épp olyan idegen ott, mint amilyen komoly hasznot hoz várhatóan.”8 A TB-A21 deklarált célja viszont éppen a lokális természeti és kulturális adottságok figyelembe vétele. A Dubrovnik térségében fekvő Lopud választása e gazdasági-turisztikai szempontból indokolatlan, viszont egyáltalán nem véletlen: 1956-ban ugyanis itt rendezték meg a CIAM (Congrés Internationaux d’Architecture Moderne) utolsó kongresszusát, melynek során építészek egy csoportja végzetes kritikával illette az 1928-ban alapított szervezet misszióját, amely az építészeti modernizmus elméletét és célkitűzéseit fogalmazta meg. A CIAM-ból jött létre a kritikus építészek vezetésével a Team X, amely „bevezette a humán- és társadalomtudományok szempontjait a designba, és felfedezte a kulturális, történelmi, vallási különbözőség fogalmait az építészetben; bevonta a használót is a tervezés folyamatába; továbbá elhatárolódott az egyszerűség és reduktivizmus modernista ethoszától a komplexitás és az ellentmondás jegyében, és végül, de nem utolsó sorban visszautasította a nemzetközi stílus fogalmát.”9 E szempontok kardinálisak lennének a TB-A21 pavilon-koncepciójában is, de sajnos közülük egyetlenegy sem állítható a jelenlegi prototípusról. A humán- és társadalomtudományok szempontjai észrevehetetlenek, bár az utóbbi talán megfeleltethető az ökológiai szempontnak; kulturális, történelmi vagy vallási különbözőségről a minden környezettel tökéletesen konform pavilon esetében hiba lenne beszélni. A térség és a sziget reneszánsz kulturális örökségére ugyan rímel a fényinstalláció és a camera obscura, de ugyanennyi erővel felhúzhatták volna a pavilont Chalon—sur Saone-ban, Niépce szülővárosában is. Az egyszerűség és a reduktivizmus szempontjai minden további nélkül alkalmasak a pavilon jellemzésére, szintúgy a nemzetközi stílus fogalma is, hiszen a minimalista épület állhatna bárhol a világon, akár természeti, akár városi környezetben. „Globális technológiák és lokális ikonográfia” (György) együttállása lett volna a cél, mely nem jött létre: a helyi fényviszonyok figyelembevételét mint couleur locale-t kevésnek érzem. Így a TB-A21 pavilon-koncepciója — bár nagyvonalú és szimpátiát érdemel — nem felel meg deklarált céljainak. 1 Az 52. Velencei Biennále keretein belül, 2005-ben épült meg először a Pavilon, San Lazzaro szigetén. Az installáció nem változott sokat, csak annyiban, hogy Lopudon a helyi fényviszonyokat figyelembe véve kalibrálta a fényt Eliasson. 2 A CEEPUS weboldala: www.ceepus-info.org 3 Az Art Magazin 2005/4. számában Erdősi Anikó írt a TB-A21-ről (pp. 38-40). 4 „[Francesca von Habsburg akkor] a Küba projekt miatt járt Magyarországon, a Dunán több ezer kilométert utazó Negrelli uszályt kísérve. A Negrellin Kutlug Ataman 40 képernyős projektje. A hajó gyomrában Isztambul favellaszerű negyede, a Küba lakói beszélnek, a beszédáradat egyes hangjai egy-egy tévéből szólnak, és mindenki arról mesél, hogyan is van, él, küzd ott a kitörésre kevés lehetőséget adó gettóban.” (idézet Erdősi Anikó cikkéből) 5 Sebők Zoltán: Agarak országa. Balkon, 2006/5., pp. 7-8. 6 Kortárs Grófnő a Dunán. Winkler Nóra interjúja Francesca von Habsburggal, Art Magazin, 2006/3, pp. 36-37. 7 György Péter: Az eltörölt hely — a Múzeum. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. p. 134. 8 I.m. 9 A Pavilon lopudi felállítását konferencia is kísérte (2007. június 20.). Az idézet e konferencia hivatalos bossúrájából származik.

Trieszt haldoklik. A hajdanvolt Monarchia legfontosabb kikötője, Joyce városa, mely egykor olyan nyüzsgő és fényes volt, mint Alexandria, alig emlékeztet már elmúlt nagyságára. Tikkasztó iparváros — de szlovéniai főhadiszállásomhoz, Koperhez Trieszt a legközelebbi közlekedési csomópont: itt lehet felszállni a Trenitalia járataira is, ha mindössze három óra alatt Velencébe szeretnénk érni, de innen indulnak a buszok a csak harminc kilométerre lévő horvát határ irányába is. Este fél hatkor szállok fel az egyikre, hogy másnap reggel, valamivel nyolc óra után elérjem Dubrovnikot, majd onnan hajózzak át Lopud szigetére. Velence után ezen a horvát szigeten épült fel ismét a Thyssen-Bornemisza kortárs művészeti alapítvány (TB-A21) jóvoltából David Adjaye Pavilonja, melyben Olafur Eliasson Your Black Horizon című installációját mutatják be.1 A majdnem hétszáz kilométernyi út felét éjszaka tesszük meg. Alig egy órával Rijeka után besötétedik, és hiába fut az autópálya a tengerpart vonalán, csak a hajnali órákban pillanthatjuk meg a jellegzetes horvát szigetvilágot. A zaklatott, félálomban töltött órák során megfordul a fejemben, miért is nem repültem inkább Budapestről mindössze másfél óra alatt Dubrovnikba. De talán jó így, nyugtatom magam, hiszen nem véletlenül került kissé periférikus helyre — és San Lazzaro után újból egy szigetre — a TB-A21 Pavilonja, amely a bécsi székhelyű alapítvány új múzeum-koncepciójának a modellje is. Az alapítványnak ugyanis kifejezetten célja, hogy alternatívát kínáljon a városi művészeti turizmusra (art destination travel). A természeti környezetben felépített kiállítótérbe nem lehet csak úgy ellátogatni; a Pavilont inkább felkeresni kell. Helyének kiválasztásakor a táj szépsége mellett ugyanolyan fontos szempont, hogy távol — de elérhető távolságon belül — essen a város, az iparvidék vagy a bazárturizmus környezetétől, és a természetben tett kirándulással együtt a Pavilon felkeresése spirituális élményként is szolgálhasson. Az önmagában is eszményi természeti környezet kiválasztásával az is célja a TB-A21-nek, hogy ne csak a kulturális turizmus jegyében utazók keressék fel kiállítóhelyüket, hanem azok is, akik egy városnézés során nem feltétlenül a MUMOK-ba látogatnának el. Kontemplatív környezet könnyen megközelíthető természeti helyen — így foglalhatjuk össze az Alapítvány koncepcióját (persze nem az én buszomra gondolva).
Így azonban hosszú éjszakai órák telnek félbeszakadó álmokkal és befejezetlen gondolatfutamokkal. A reggel viszont minden kényelmetlenségért kárpótol. Dubrovnik felé az Adria annyira kék, hogy még a hegyeket borító erdő tükörképe sem tudja zöldre festeni, és annyira tiszta, hogy a tenger mentén haladó buszról is lehet látni a sekély, kavicsos partsávban úszkáló halrajokat. Deltavidékre emlékeztet ez a partszakasz, meredek sziklaszigetek rengetege alkotja a lagúnatérséget. Némelyikük csak egy szirtfok, de gyakran több kilométer hosszan kapaszkodik a sűrű, bozótos növényzet a hirtelen emelkedő, fehér sziklákon. A dubrovniki kikötő közel esik a buszpályaudvarhoz: a busz háromnegyed kilenckor érkezett be, most kilenc óra van, és a hajó már járó motorral várakozik az utolsó felszállókra. 50 perc a hajóút, Lopud a második kikötőnk. Utunk apró szigetek között vezet. Némelyik lakatlan, de legtöbbjükön kőből épített, masszív és egyszerű lakóházak állnak, amelyek szinte alig válnak el az anyagukat adó szikláktól. Mikor látótávolságba kerül Lopud, keresni kezdem a szememmel a Pavilont. Bár tudom, hogy valahol a kikötő fölötti domboldalon kell lennie, nem könnyű észrevenni: magas, nyúlánk fák veszik körül az épületet a környező tisztással, a Pavilon frontális oldalának színe mint a homokos domboldalé. A kikötőbe érve azonban semmi sem látszik az épületből. A kiállítótér felé egy keskeny utca vezet a partmenti turista korzóról. A felkanyarodó utat csak egy kis fekete tábla jelzi. Az utcácskát egyforma kőkerítés és -házsor szegélyezi. Hamarosan egy tisztáshoz érek, ahol véget ér a kiépített út. Sem járda, sem kerítés nincsen: olajfákkal beültetett, homokos domboldalon teszem meg az utolsó néhány métert az épület bejáratáig. A modern, minimalista kiállítótér nem bontja meg a természetes mediterrán atmoszférát: táj és épület együtt lélegzik. Nem csak metaforikusan — a TB-A21 missziójában olvastam, hogy a Pavilon tervezése során kiemelten fontos volt az ökológiai szempont: igyekeztek természetes anyagokat, lehetőleg fát használni; napelemeket építettek be és kiküszöbölték a légkondicionálást is (passive solar shading). Abban reménykedem, hogy bent valamivel hűvösebb van, mint a tűző, koradélutáni napon.
Amíg a nyitásra vártam, a parton sétálva rábukkantam egy parkra, ahol hűsítő órákat töltöttem a kabócazúgásban. Hanyag igényességgel rendezett, szabálytalan növényszigetek körül kacskaringóznak az árnyékos ösvények a parkban. Hármas útelágazások vezetnek hármas csoportokban elhelyezett szobrokhoz és oszlopokkal körülkerített kőasztalokhoz: a reneszánsz, neoplatonikus gondolkodás teremtett magának itt meditációs környezetet. A megnyíló kiállítótérbe szabályosan hézagos farácsozat-folyosó vezet, ez képezi az épület frontális oldalát. A folyosó egyrészt a táj és az épület között képez átmenetet, másrészt csillapítja a ragyogó, vad napfényzuhatag és a Your Black Horizon majdnem teljes sötétségének kontrasztját. Olafur Eliasson fényinstallációjába egy rámpán keresztül léphetünk be. A kiállítótér belseje tökéletesen fényszigetelt, a sötétségben viszont, körülbelül szemmagasságban töretlen, vékony, érkezésemkor sárga fénycsík fut körbe. A fénycsík nem marad végig sárga: derengésszerűen változtatja színét, tizennyolc perces ciklusának színsorozatát az Adria-part fényeinek hajnaltól napnyugtáig zajló változásait követve tervezte meg Eliasson.

Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser /
Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007

Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser /
Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007

Ez a vékony fénycsík lenne a végtelen horizont, a kozmikus fényjáték színtere? Az installáció címe nem erről árulkodik. A horizont, a látvány tündöklésének — majd eltűnésének — helye inkább a sötét, belső tér: minden elme sötétkamrája. Résnyire összehúzott szemem nem pusztán határvonal a világ és közöttem. Hiszen ezen keresztül jön létre az én és a külvilág kapcsolata, amelyből megszületik a látvány. A világot látom — de én látom a világot. Így lesz az enyém; a tiéd, a tiétek, mondja Eliasson: Your Black Horizon. A szem camera obscuraként működő szerkezetében a külvilág éles, fordított, és kicsinyített képe jelenik meg, ezt jeleníti meg agyunk életnagyságú tájképként. A Your Black Horizon terében hosszan nyúlik el a résnyi, homályos fénycsík, amely az elme láthatatlan és megfigyelhetetlen vakfoltjára nyílik.
Elképzelem az egykor Lopudon időző tudósokat, akik évszázadokkal ezelőtt a tengerparti, hűs, árnyas parkban talán Leonardóról beszélgettek, aki először írta le a camera obscurát, vagy a késő-reneszánsz Athanasius Kircher 1650 körül kiadott Ars Magna Lucis et Umbrae című folióját forgatva vitatkoztak, amelyben először közöltek illusztrációt az eszközről. Majd elismerő csodálkozással gondolok évezredekkel korábbi társaikra, akik tekintetüket az égre emelték, megrajzolták a csillagok és a bolygók pályáit, és kitalálták a csillagképeket. Végül eszembe jut, hogy én egyedül csak a Göncölszekeret ismerem fel, és talán egy kis segítséggel a Cassiopeiát, és ha megkérdeznének, milyen színekben jelenik meg a hajnali, reggeli, majd alkonyuló ég, én nem tudnám pontosan leírni ezt a mindennapi és olyan sokszor látott jelenségsorozatot.
De nincs arra időm, hogy a Szigeten figyeljem meg az esti fényeket. Délután ötkor indul Dubrovnikból a buszom, amely reggel, valamivel nyolc óra után ér majd Triesztbe.
Bécs mindig is összekötő kapocsként szolgált Európa nyugati és keleti része között. Habár a Monarchia már lassan egy évszázada felbomlott, Ausztria kulturális érdeklődése nem szűnt meg a keleti térség iránt. (Az osztrákok alapították többek között a CEEPUS elnevezésű, multilaterális ösztöndíjat is, amely Moldáviától Szlovéniáig az összes Közép-Kelet-Európai állam, valamint Ausztria egyetemi diákjai és oktatói között teremti meg a rövid vagy akár hosszú távú kapcsolat lehetőségét. Ez az igen kedvező és flexibilis ösztőndíjlehetőség sajnos jórészt ismeretlen a magyar diákok körében, pedig sok lehetőséget kínál szerte a térségben.2) A Thyssen-Bornemisza Contemporary hasonló szellemben, művészeti networkjének kiszélesítése és felpezsdítése céljából fogalmazta meg misszióját. Az Alapítványt 2005-ben hozta létre Francesca von Habsburg.3 Nem ez az első szervezet, amelynek von Habsburg áll az élén: 1995-ben alakult meg az ARCH, mely a kulturális örökség megóvását tűzte célul. Az egyre szélesebb körben ismert TB-A21 profilját a „new media” multidiszciplináris és helyspecifikus projektjei, az idő komponensével is dolgozó installációk (time-based installation art) és a performance alkotják. Az Alapítvány közel sem csak a császárvárosban aktív. Magyarországon 2006-ban mutatkozott be. A dunai árvíz károsultjainak megsegítésére hívták életre a Küba: Utazás az árral szemben című projektet4, melynek keretén belül a hét dunai országban az Alapítvány megrendelésére készülő, az árvíz témájához kapcsolódó műveket mutattak be az egyes országok képzőművészei. Magyarországon Csáki László és Pálfi Szabolcs Agár — Projekt a magyar agárról 5 című filminstallációját mutatták be a Néprajzi Múzeumban. Júniusban a Kübát jótékonysági aukció is kísérte a budapesti Műcsarnokban. A TB-A21 a profiljába vágó installációk megrendelésével patrónusi művészetpolitikát kíván megvalósítani: célja, hogy a művészeti ipar kényszertempójától megszabadítsa az alkotókat, és megteremtse annak lehetőségét, hogy a választott témákat saját, személyes tempójukban dolgozzák fel. „Mi ezekkel a személyre szabott és helyspecifikus megbízásokkal stabilitást, állandóságot próbálunk adni nekik” — mondta az önjelölt kulturális nagykövetként működő Francesca von Habsburg.6

Olafur Eliasson
Your Black Horizon, 2005, installáció
Thyssen-Bornemisza Art Pavilion in Lopud, Horvátország, © fotó: Michael Strasser /
Thyssen-Bornemisza Art Contemporary, 2007

A TB-A21 nemzetközi művészetpolitikájának újabb állomása a Pavilon-projekt, melynek prototípusát a korábban Velencében, majd most Lopudon felépített, mobil és ideiglenes kiállítótér kívánja nyújtani. Von Habsburg elképzeléséhez híven a Pavilon és az installáció építész és képzőművész szoros együttműködésének terméke. A kívánt eredmény egy olyan kiállítótér, amely a természeti és kulturális környezettel harmonizál, a „landscaping architecture” szellemében megfelel az ökológiai elvárásoknak, műszaki felszereltsége pedig alkalmassá teszi a legkomolyabb technikai hátteret igénylő multimediális művek bemutatására is. Tervük szerint hasonló pavilonok épülnek majd rövidebb vagy hosszabb időre különböző természeti helyeken, és a pavilonból pavilonba költöző installációk megteremtik a művészek nemzetközi bemutatkozásának lehetőségét.
Az elképzelés tiszteletreméltó, de a koncepció néhány (és ráadásul sarkalatos) kérdésben pontatlan. Az Alapítvány missziója szerint a Pavilonok gazdaság-turisztikai szempontból hasonló szerepet játszanának az adott térségekben, mint a bilbaoi Guggenheim (’impacting the region with Bilbao-effect’ — olvasható a misszióban). „A Bilbaóban álló, Frank Gehry tervezte, titánnal borított épület, mely alkonyatkor még a földrész felett elhaladó űrhajókból is látható (sic!), egy rossz állapotban lévő iparváros és régió számára teremtett új gazdaság- és kultúrtörténeti korszakot” — írja György Péter.7 De Lopud, a világörökség részét képező Dubrovnik közelében fekvő sziget valóságos turistaparadicsom: két hajótársaság indítja naponta oda-vissza 5-5 járatát a szigetre. A Guggenheimmel való összehasonlítás egy további szempontból sem helytálló. György így folytatja: „A Bilbao Guggenheimben az a megkapó, hogy tervezése első pillanatától fogva elszántan semmi köze, semmiféle kulturális kapcsolata nincs az adott várossal — azaz épp olyan idegen ott, mint amilyen komoly hasznot hoz várhatóan.”8 A TB-A21 deklarált célja viszont éppen a lokális természeti és kulturális adottságok figyelembe vétele. A Dubrovnik térségében fekvő Lopud választása e gazdasági-turisztikai szempontból indokolatlan, viszont egyáltalán nem véletlen: 1956-ban ugyanis itt rendezték meg a CIAM (Congrés Internationaux d’Architecture Moderne) utolsó kongresszusát, melynek során építészek egy csoportja végzetes kritikával illette az 1928-ban alapított szervezet misszióját, amely az építészeti modernizmus elméletét és célkitűzéseit fogalmazta meg. A CIAM-ból jött létre a kritikus építészek vezetésével a Team X, amely „bevezette a humán- és társadalomtudományok szempontjait a designba, és felfedezte a kulturális, történelmi, vallási különbözőség fogalmait az építészetben; bevonta a használót is a tervezés folyamatába; továbbá elhatárolódott az egyszerűség és reduktivizmus modernista ethoszától a komplexitás és az ellentmondás jegyében, és végül, de nem utolsó sorban visszautasította a nemzetközi stílus fogalmát.”9
E szempontok kardinálisak lennének a TB-A21 pavilon-koncepciójában is, de sajnos közülük egyetlenegy sem állítható a jelenlegi prototípusról. A humán- és társadalomtudományok szempontjai észrevehetetlenek, bár az utóbbi talán megfeleltethető az ökológiai szempontnak; kulturális, történelmi vagy vallási különbözőségről a minden környezettel tökéletesen konform pavilon esetében hiba lenne beszélni. A térség és a sziget reneszánsz kulturális örökségére ugyan rímel a fényinstalláció és a camera obscura, de ugyanennyi erővel felhúzhatták volna a pavilont Chalon—sur Saone-ban, Niépce szülővárosában is. Az egyszerűség és a reduktivizmus szempontjai minden további nélkül alkalmasak a pavilon jellemzésére, szintúgy a nemzetközi stílus fogalma is, hiszen a minimalista épület állhatna bárhol a világon, akár természeti, akár városi környezetben. „Globális technológiák és lokális ikonográfia” (György) együttállása lett volna a cél, mely nem jött létre: a helyi fényviszonyok figyelembevételét mint couleur locale-t kevésnek érzem. Így a TB-A21 pavilon-koncepciója — bár nagyvonalú és szimpátiát érdemel — nem felel meg deklarált céljainak.

1 Az 52. Velencei Biennále keretein belül, 2005-ben épült meg először a Pavilon, San Lazzaro szigetén. Az installáció nem változott sokat, csak annyiban, hogy Lopudon a helyi fényviszonyokat figyelembe véve kalibrálta a fényt Eliasson.
2 A CEEPUS weboldala: www.ceepus-info.org
3 Az Art Magazin 2005/4. számában Erdősi Anikó írt a TB-A21-ről (pp. 38-40).
4 „[Francesca von Habsburg akkor] a Küba projekt miatt járt Magyarországon, a Dunán több ezer kilométert utazó Negrelli uszályt kísérve. A Negrellin Kutlug Ataman 40 képernyős projektje. A hajó gyomrában Isztambul favellaszerű negyede, a Küba lakói beszélnek, a beszédáradat egyes hangjai egy-egy tévéből szólnak, és mindenki arról mesél, hogyan is van, él, küzd ott a kitörésre kevés lehetőséget adó gettóban.” (idézet Erdősi Anikó cikkéből)
5 Sebők Zoltán: Agarak országa. Balkon, 2006/5., pp. 7-8.
6 Kortárs Grófnő a Dunán. Winkler Nóra interjúja Francesca von Habsburggal, Art Magazin, 2006/3, pp. 36-37.
7 György Péter: Az eltörölt hely — a Múzeum. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. p. 134.
8 I.m.
9 A Pavilon lopudi felállítását konferencia is kísérte (2007. június 20.). Az idézet e konferencia hivatalos bossúrájából származik.