Stanczel Dóra - Sternenfall

Sternenfall, vagyis Csillaghullás címmel nyílt meg Anselm Kiefer kiállítása a párizsi Grand Palais üvegépületében. A Francia Kulturális Minisztérium által régóta dédelgetett ötlet nyomán a Grand Palais közel 13000 négyzetméterén minden évben új művész állít ki majd, Monumenta címmel: Kiefer után 2008-ban Richard Serra, 2009-ben pedig Christian Boltanski. Az 1900-as években épült szecessziós üvegpalota nagy feladatot elé állítja azokat a művészeket, akik vállalkoznak a monumentális épület megszelidítésére. Kiefert persze nem rémiszti meg ez a tér, sőt harmincöt hektárnyi műterembirodalmához képest még kicsinek is bizonyul. A művész ez alkalommal nem pusztán kiállít, hanem áttelepíti az 1993 óta dél-francia Barjac-on berendezett műtermeit. Az acél és üveg épület kitűnően idomul Kiefer mitológiai témáihoz. A törékeny, átlátszó üveg magába öleli Kiefer hét darab 12 és 16 méter magas acélépületét és hatalmas szobrait, fokozva az épület acélszerkezetével való találkozás vizuális élményét. A másik fontos részlet pedig az éjjel szabad szemmel látható csillagos égbolt, melyre a cím is utal. A „csillaghullás” Kiefer művészi tevékenységére utaló metafora. Egy német mesével illusztrálja a számára oly fontos csillagvilág értelmét: egy kislány csillagokat gyűjt a szoknyájába, melyek arannyá változnak. A csillagok születését és halálát az emberi lét törékenységével hozza párhuzamba: „...mikor egy csillag meghal, szétrobban a csillagrendszerben, maga után hagyva a port és gázködöt, melyből újabb csillagok születnek. A ’Sternenfall’ erről a metabolizmusról beszél, a természet és a csillagok közöttiről. (...) Mindig is érdekelt a csillagok és a közöttem lévő kapcsolat, mint a bennem lévő mikrokozmosz és a csillagok makrokozmosza. Önmagunkban találjuk ugyanezt a végtelen csillagrendszert... az ember a mikrokozmosz és a makrokozmosz határán helyezkedik el”. Kiefer a természetbe ágyazott emberi létet az univerzummal köti össze. Számára a világ egésze nem létezhet a csillagrendszer és annak az emberrel való kapcsolata nélkül, mint ahogy az nem létezhet a természettel folytatott kapcsolat nélkül sem. A Sternenfall ezeket a finom szálakból észrevétlenül felépülő kapcsolatokat ábrázolja hét hatalmas, négyzet alakú épület fomájában. A Kiefer által házaknak nevezett acél borítású épületek belső fehér falaira akasztott festmények egész addigi munkásságát idézik, ahol (többek között) a háború borzalmai, a költészetbe ágyazott szavak fontossága, a kollektív emlékezés illetve annak hiánya, a természet egész-sége és a csillagrendszer fontossága jelenik meg. Minden egyes ház előhív valamit ezekből a témákból, de a kiállítás egészét két nagy költő, Paul Celan és Ingeborg Bachmann emlékének szenteli. Ilyen a „köd országa” azaz a legelső ház, melyet Bachmann verse inspirál, s melyben antik egyiptomi motívumok keverednek azték szakrális rítusokkal. Egyetlen monumentális festménybe formálja a versből eredő aggodalmat, ahol a civilizációk sorsa, az élet és a halál kérdése, a valóság és emlékezés kapcsolata ölt formát. Második házát Celannak ajánlja, melyben a „páfrány titka”, annak jó hatásai jelennek meg párhuzamot vonva a bunkerekkel, a legyőzhetetlenség és láthatatlanság asszociációját felidézve. Német földön gyűjtött páfrányok sokasága formálódik át üveglapjai alatt lévő képekké, s mindezt egy beton-vas építmény szomorúsága egészít ki. A növény mint természeti elem és az emberi kézzel formált, vaskos betonelemek ellentéte adja az installáció erős dramaturgiáját. Az anyag és a kép keveredik egymással, a művet erős esztétikai és emocionális töltettel ruházva fel. Mindkét ház a az emberiség „nagy” kérdéseit veti fel, az embert történelmi eseményekkel vagy mitológiai történetekkel szembesítve. A költészeten keresztül előhívott utalások felmutatják az emberiség létének, alapjainak tragikumát. A növények erezete és gyökerei párhuzamba állítódnak az emberiség gyökereivel, az emlékezés problematikájával.	Anselm Kiefer Az éjszaka végén való utazás, (részlet), Sternenfall, Monumenta, 2007, Grand Palais, Tous droits réservés Ministère de la Culture et de la Communication, © fotó: Marc Domage


Anselm Kiefer Barjac-i műterme, © fotók: José Alvarez / Editions du Regard
A feledésbe merülő részletek, a múlt ködbe tűnő eseményei s ahhoz való töredékes viszonyunk adják Kiefer munkásságának egyik motorját. Az 1945-ben született művészt az emlékezés és a bűntudat visszatérő kérdései gyötrik, a háborút csak közvetett módon megtapasztaló generációra a szüleik által elkövetett bűnök árnyéka vetül. A háborún túllépő Németország lassan elfelejti a borzalmakat — ez az a kérdés, amit Kiefer már legkorábbi műveiben is boncolgat, és ami később műveinek legfőbb morális és politikai mozzanatává tesz. Így jut el azokhoz a képekhez, melyek erős, szinte fizikai próba alá vetik a nézőt: minden érzékszervünk érintve van, miközben a kollektív és az egyéni emlékképeink egyaránt felidéződnek. Festményei az anyag és tárgyi világ keveredése révén háromdimenziósakká válnak. Különféle növényi részletekből, a vastag, repedezett festékrétegből, talált, természetes módon pusztuló tárgyakból, szavakból és mondatokból állnak össze (általában hatalmas méretű) képei. A művészi szándék csak közvetve vezérli az alkotás során, számára a kép „... akkor érdekes, ha mássá válik, mint amit akarok. (...) Nem festek a festés öröméért. Egyik kép festése a másik után nem érdekel. Amikor valami meglep — amit olvasok, látok vagy hallok — az válik művem kiindulópontjává és rögtön dolgozni kezdek rajta... csinálom, javítom, átalakítom, követem azt az irányvonalat, ami kirajzolódik...”. Mindebből az következik, hogy Kiefer munkája sohasem befejezett, hanem állandó mozgásban van. Egy adott impulzus (páldául egy vers) hatására kezd el dolgozni, majd hagyja hatni művein a természetet. A természet legalapvetőbb elemeiről van szó: az agyag vagy föld, a víz vagy savak, a fa vagy növények. Képeit kiteszi az esőre, majd a napra, szobrait esetenként az építés vagy rombolás során bekövetkezett véletlen hívja elő. Az idő és a természet dolgozik képein a természetbe ágyazott műteremvilágának közepén. S hogy megérthessük, miért a műtermét hozta el a Grand Palais-ba, ahhoz érdemes közelebbről megvizsgálni, hogyan is néz ki ez a műteremvilág.
Anselm Kiefer A gallyak vasárnapja, Sternenfall, Monumenta, 2007, Grand Palais, Tous droits réservés Ministère de la Culture et de la Communication, © fotó: Marc Domage
Kiefer 1993 óta épít egy sajátos világot Barjackon lévő műtermeiben, melyek több gyárépület és üvegház, számos barlang és alagút, illetve szabad természeti tér sokaságából állnak. Itt, ezen a területen tapasztalja meg a méretek feletti alkotást és fedezi fel saját belső világát. Itt adódik lehetősége a beton használatára, elemekből álló házak építésére, melyeket a természetben felejtve, a természet által hagy formálódni. A „la ribaute”-nak becézett műtreremrendszer nem csupán teret nyújt az alkotáshoz, hanem TÉR, mely nélkül az alkotás nem jöhet létre. Kiefer ezen a 35 hektárnyi területen biciklivel száguld műtermei közt alkotás közben, az alkotásért és az alkotás felé, mint ahogy az alkotás az életébe olvad vagy akár fordítva: az élete lesz az alkotás, nem téve különbséget a kettő között. A természet erőteljes jelenléte formálja munkáját olyannyira, hogy az annak részévé válik. Növényekkel teli mezőkből kiemelkedő szobrai, toronyépületei a tájkép részét képezik, új formát adva annak. A természet erejében bízva alkot, általa éri el a rozsdavörös igazi színét, a napszítta vagy esőverte nyomok valódiságát. Kiefer a természettel együtt, annak alárendelve magát dolgozik, megértve és hagyva, hogy a nagy úr diktálja a tempót, úgy, hogy ő maga ne foglaljon el a rá kiosztottnál nagyobb helyet a kozmoszban. Mindehhez erősen kapcsolódik a kozmoszban és a növényekben való hite, melyet egy XVII. századi gondolkodó, Robert Fludd munkája inspirál, aki kifejti, hogy minden Földön lévő növénynek létezik az égbolton egy (csillag formájában megtestesülő) megfelelője. Kiefer semmit sem dob el, mindent gyűjt tudván, hogy eljön annak az ideje, amikor a tárgy megleli helyét. Mintha egy lekicsinyített univerzumban találnánk magunkat ezen a 35 hektáron, ahol az üvegházakban növesztett növények, az épületekben félrerakott tárgyak legnagyobb természetességgel sorakoznak egymás mellett. Moziszékek, kórházi ágyak, szeméttelepen talált vödrök, kesztyűk és miegyebek mellett gallyak, szalmahalmazok, pálmalevelek, napraforgók, ólomlemezek, stb. hevernek. Mindezek egy darabig árván hevernek az eső, a nap, a hó, a szél hatása alatt, átengedve magukat az idő romboló erejének, melyet Kiefer nemessé és gyönyörűvé formál. Ez a rothadó, a megsemmisülés határán álló világ a halál, a szenvedés, a betegség és háború szinonímája. Ennek ellentéteként jelenik meg a növényvilágban megtestesülő születés, melyet a fehér szín tisztaságával erősít meg képein. Születés nélkül nincs halál, mint ahogy halál nélkül sincs születés. Kiefer színvilágában a születés fehére és a halál feketéje finom kontrasztokban rajzolódik ki. Mindezt a farostlemezre rögzített tárgyak erősítik: székek, kesztyűk, és nem utolsósorban a hajók és a repülők. Kiefer nemcsak gyűjti a tárgyakat, hanem készíti is őket. Ilyenek az ötödik házban található hajótákolmányok, melyek inkább csak idézik a hajók formavilágát, mint ábrázolják azt. „Az éjszaka végén való utazás” háza Louis Ferdinand Céline híres regényét idézi, mely egy menthetetlenül hanyatló utazás története. A könyv oldalainak előrehaladtával egyre mélyebbre süllyedünk, mintha a tenger nyelne el bennünket — az élet előrehaladtával sokasodó félelmek jelennek meg harminc képen keresztül. Kiefer egyszerű anyagokat használva kelt szabad asszociációkat a nézőben. A hatodik házban látható a kiállítás egészének címét viselő installáció. Kiefer itt egy hatalmas könyvtárat rendezbe ólom- és üveglapok sokaságából, ezzel szimbolizálva a csillagok hullását. Utal a gondolatok tisztaságára és törékenységére (üveg), melyek egy nehéz anyagból (ólom) erednek. A természetet és talált tárgyait teszi kísérlete tárgyává (az ólomlapok egy német templom tetejéről származnak), de nemcsak az anyag, de a tárgyak jelentése is fontos. Kiefer számára a könyv és annak készítése művészetének egyik értelme. Könyvei egyszeri és megismételhetetlen darabok, ahol a legfontosabb az idő nyoma — azon időé, mely egy könyv megírásához szükséges, s azé az időé, mely egy könyv elolvasásához kell. S mindezen túl az az idő, mely a könyv olvasásakor képzeletünkben nyílik meg. Ezekből születik többek között a festmény, a szobor. Kiefer számára az olvasás ugyanolyan fontos, mint a festés. Alkotói folyamatának szerves és elengedhetetlen része, melyben a lét és a képzelet a két lap közötti vékony térben lebeg. Mintha a fekete és fehér, a nehéz és a könnyű, a lent és a fent, a kint és a bent, a makro- és mikrokozmosz ebben a térben helyezkedne el. S mintha mi is, Kieferhez hasonlóan, folyton-folyvást ezt a TERET keresnénk.	Anselm Kiefer Barjac-i műterme, © fotók: José Alvarez / Editions du Regard

Sternenfall, vagyis Csillaghullás címmel nyílt meg Anselm Kiefer kiállítása a párizsi Grand Palais üvegépületében. A Francia Kulturális Minisztérium által régóta dédelgetett ötlet nyomán a Grand Palais közel 13000 négyzetméterén minden évben új művész állít ki majd, Monumenta címmel: Kiefer után 2008-ban Richard Serra, 2009-ben pedig Christian Boltanski. Az 1900-as években épült szecessziós üvegpalota nagy feladatot elé állítja azokat a művészeket, akik vállalkoznak a monumentális épület megszelidítésére. Kiefert persze nem rémiszti meg ez a tér, sőt harmincöt hektárnyi műterembirodalmához képest még kicsinek is bizonyul. A művész ez alkalommal nem pusztán kiállít, hanem áttelepíti az 1993 óta dél-francia Barjac-on berendezett műtermeit. Az acél és üveg épület kitűnően idomul Kiefer mitológiai témáihoz. A törékeny, átlátszó üveg magába öleli Kiefer hét darab 12 és 16 méter magas acélépületét és hatalmas szobrait, fokozva az épület acélszerkezetével való találkozás vizuális élményét. A másik fontos részlet pedig az éjjel szabad szemmel látható csillagos égbolt, melyre a cím is utal.
A „csillaghullás” Kiefer művészi tevékenységére utaló metafora. Egy német mesével illusztrálja a számára oly fontos csillagvilág értelmét: egy kislány csillagokat gyűjt a szoknyájába, melyek arannyá változnak. A csillagok születését és halálát az emberi lét törékenységével hozza párhuzamba: „...mikor egy csillag meghal, szétrobban a csillagrendszerben, maga után hagyva a port és gázködöt, melyből újabb csillagok születnek. A ’Sternenfall’ erről a metabolizmusról beszél, a természet és a csillagok közöttiről. (...) Mindig is érdekelt a csillagok és a közöttem lévő kapcsolat, mint a bennem lévő mikrokozmosz és a csillagok makrokozmosza. Önmagunkban találjuk ugyanezt a végtelen csillagrendszert... az ember a mikrokozmosz és a makrokozmosz határán helyezkedik el”. Kiefer a természetbe ágyazott emberi létet az univerzummal köti össze. Számára a világ egésze nem létezhet a csillagrendszer és annak az emberrel való kapcsolata nélkül, mint ahogy az nem létezhet a természettel folytatott kapcsolat nélkül sem. A Sternenfall ezeket a finom szálakból észrevétlenül felépülő kapcsolatokat ábrázolja hét hatalmas, négyzet alakú épület fomájában. A Kiefer által házaknak nevezett acél borítású épületek belső fehér falaira akasztott festmények egész addigi munkásságát idézik, ahol (többek között) a háború borzalmai, a költészetbe ágyazott szavak fontossága, a kollektív emlékezés illetve annak hiánya, a természet egész-sége és a csillagrendszer fontossága jelenik meg. Minden egyes ház előhív valamit ezekből a témákból, de a kiállítás egészét két nagy költő, Paul Celan és Ingeborg Bachmann emlékének szenteli.
Ilyen a „köd országa” azaz a legelső ház, melyet Bachmann verse inspirál, s melyben antik egyiptomi motívumok keverednek azték szakrális rítusokkal. Egyetlen monumentális festménybe formálja a versből eredő aggodalmat, ahol a civilizációk sorsa, az élet és a halál kérdése, a valóság és emlékezés kapcsolata ölt formát. Második házát Celannak ajánlja, melyben a „páfrány titka”, annak jó hatásai jelennek meg párhuzamot vonva a bunkerekkel, a legyőzhetetlenség és láthatatlanság asszociációját felidézve. Német földön gyűjtött páfrányok sokasága formálódik át üveglapjai alatt lévő képekké, s mindezt egy beton-vas építmény szomorúsága egészít ki. A növény mint természeti elem és az emberi kézzel formált, vaskos betonelemek ellentéte adja az installáció erős dramaturgiáját. Az anyag és a kép keveredik egymással, a művet erős esztétikai és emocionális töltettel ruházva fel. Mindkét ház a az emberiség „nagy” kérdéseit veti fel, az embert történelmi eseményekkel vagy mitológiai történetekkel szembesítve. A költészeten keresztül előhívott utalások felmutatják az emberiség létének, alapjainak tragikumát. A növények erezete és gyökerei párhuzamba állítódnak az emberiség gyökereivel, az emlékezés problematikájával.

Anselm Kiefer
Az éjszaka végén való utazás, (részlet), Sternenfall, Monumenta, 2007, Grand Palais, Tous droits réservés Ministère de la Culture et de la Communication, © fotó: Marc Domage

Anselm Kiefer Barjac-i műterme, © fotók: José Alvarez / Editions du Regard

A feledésbe merülő részletek, a múlt ködbe tűnő eseményei s ahhoz való töredékes viszonyunk adják Kiefer munkásságának egyik motorját. Az 1945-ben született művészt az emlékezés és a bűntudat visszatérő kérdései gyötrik, a háborút csak közvetett módon megtapasztaló generációra a szüleik által elkövetett bűnök árnyéka vetül. A háborún túllépő Németország lassan elfelejti a borzalmakat — ez az a kérdés, amit Kiefer már legkorábbi műveiben is boncolgat, és ami később műveinek legfőbb morális és politikai mozzanatává tesz. Így jut el azokhoz a képekhez, melyek erős, szinte fizikai próba alá vetik a nézőt: minden érzékszervünk érintve van, miközben a kollektív és az egyéni emlékképeink egyaránt felidéződnek. Festményei az anyag és tárgyi világ keveredése révén háromdimenziósakká válnak. Különféle növényi részletekből, a vastag, repedezett festékrétegből, talált, természetes módon pusztuló tárgyakból, szavakból és mondatokból állnak össze (általában hatalmas méretű) képei. A művészi szándék csak közvetve vezérli az alkotás során, számára a kép „... akkor érdekes, ha mássá válik, mint amit akarok. (...) Nem festek a festés öröméért. Egyik kép festése a másik után nem érdekel. Amikor valami meglep — amit olvasok, látok vagy hallok — az válik művem kiindulópontjává és rögtön dolgozni kezdek rajta... csinálom, javítom, átalakítom, követem azt az irányvonalat, ami kirajzolódik...”. Mindebből az következik, hogy Kiefer munkája sohasem befejezett, hanem állandó mozgásban van. Egy adott impulzus (páldául egy vers) hatására kezd el dolgozni, majd hagyja hatni művein a természetet. A természet legalapvetőbb elemeiről van szó: az agyag vagy föld, a víz vagy savak, a fa vagy növények. Képeit kiteszi az esőre, majd a napra, szobrait esetenként az építés vagy rombolás során bekövetkezett véletlen hívja elő. Az idő és a természet dolgozik képein a természetbe ágyazott műteremvilágának közepén. S hogy megérthessük, miért a műtermét hozta el a Grand Palais-ba, ahhoz érdemes közelebbről megvizsgálni, hogyan is néz ki ez a műteremvilág.

Kiefer 1993 óta épít egy sajátos világot Barjackon lévő műtermeiben, melyek több gyárépület és üvegház, számos barlang és alagút, illetve szabad természeti tér sokaságából állnak. Itt, ezen a területen tapasztalja meg a méretek feletti alkotást és fedezi fel saját belső világát. Itt adódik lehetősége a beton használatára, elemekből álló házak építésére, melyeket a természetben felejtve, a természet által hagy formálódni. A „la ribaute”-nak becézett műtreremrendszer nem csupán teret nyújt az alkotáshoz, hanem TÉR, mely nélkül az alkotás nem jöhet létre. Kiefer ezen a 35 hektárnyi területen biciklivel száguld műtermei közt alkotás közben, az alkotásért és az alkotás felé, mint ahogy az alkotás az életébe olvad vagy akár fordítva: az élete lesz az alkotás, nem téve különbséget a kettő között. A természet erőteljes jelenléte formálja munkáját olyannyira, hogy az annak részévé válik. Növényekkel teli mezőkből kiemelkedő szobrai, toronyépületei a tájkép részét képezik, új formát adva annak. A természet erejében bízva alkot, általa éri el a rozsdavörös igazi színét, a napszítta vagy esőverte nyomok valódiságát. Kiefer a természettel együtt, annak alárendelve magát dolgozik, megértve és hagyva, hogy a nagy úr diktálja a tempót, úgy, hogy ő maga ne foglaljon el a rá kiosztottnál nagyobb helyet a kozmoszban. Mindehhez erősen kapcsolódik a kozmoszban és a növényekben való hite, melyet egy XVII. századi gondolkodó, Robert Fludd munkája inspirál, aki kifejti, hogy minden Földön lévő növénynek létezik az égbolton egy (csillag formájában megtestesülő) megfelelője.
Kiefer semmit sem dob el, mindent gyűjt tudván, hogy eljön annak az ideje, amikor a tárgy megleli helyét. Mintha egy lekicsinyített univerzumban találnánk magunkat ezen a 35 hektáron, ahol az üvegházakban növesztett növények, az épületekben félrerakott tárgyak legnagyobb természetességgel sorakoznak egymás mellett. Moziszékek, kórházi ágyak, szeméttelepen talált vödrök, kesztyűk és miegyebek mellett gallyak, szalmahalmazok, pálmalevelek, napraforgók, ólomlemezek, stb. hevernek. Mindezek egy darabig árván hevernek az eső, a nap, a hó, a szél hatása alatt, átengedve magukat az idő romboló erejének, melyet Kiefer nemessé és gyönyörűvé formál. Ez a rothadó, a megsemmisülés határán álló világ a halál, a szenvedés, a betegség és háború szinonímája. Ennek ellentéteként jelenik meg a növényvilágban megtestesülő születés, melyet a fehér szín tisztaságával erősít meg képein. Születés nélkül nincs halál, mint ahogy halál nélkül sincs születés. Kiefer színvilágában a születés fehére és a halál feketéje finom kontrasztokban rajzolódik ki. Mindezt a farostlemezre rögzített tárgyak erősítik: székek, kesztyűk, és nem utolsósorban a hajók és a repülők.
Kiefer nemcsak gyűjti a tárgyakat, hanem készíti is őket. Ilyenek az ötödik házban található hajótákolmányok, melyek inkább csak idézik a hajók formavilágát, mint ábrázolják azt. „Az éjszaka végén való utazás” háza Louis Ferdinand Céline híres regényét idézi, mely egy menthetetlenül hanyatló utazás története. A könyv oldalainak előrehaladtával egyre mélyebbre süllyedünk, mintha a tenger nyelne el bennünket — az élet előrehaladtával sokasodó félelmek jelennek meg harminc képen keresztül. Kiefer egyszerű anyagokat használva kelt szabad asszociációkat a nézőben. A hatodik házban látható a kiállítás egészének címét viselő installáció. Kiefer itt egy hatalmas könyvtárat rendezbe ólom- és üveglapok sokaságából, ezzel szimbolizálva a csillagok hullását. Utal a gondolatok tisztaságára és törékenységére (üveg), melyek egy nehéz anyagból (ólom) erednek. A természetet és talált tárgyait teszi kísérlete tárgyává (az ólomlapok egy német templom tetejéről származnak), de nemcsak az anyag, de a tárgyak jelentése is fontos. Kiefer számára a könyv és annak készítése művészetének egyik értelme. Könyvei egyszeri és megismételhetetlen darabok, ahol a legfontosabb az idő nyoma — azon időé, mely egy könyv megírásához szükséges, s azé az időé, mely egy könyv elolvasásához kell. S mindezen túl az az idő, mely a könyv olvasásakor képzeletünkben nyílik meg. Ezekből születik többek között a festmény, a szobor. Kiefer számára az olvasás ugyanolyan fontos, mint a festés. Alkotói folyamatának szerves és elengedhetetlen része, melyben a lét és a képzelet a két lap közötti vékony térben lebeg. Mintha a fekete és fehér, a nehéz és a könnyű, a lent és a fent, a kint és a bent, a makro- és mikrokozmosz ebben a térben helyezkedne el. S mintha mi is, Kieferhez hasonlóan, folyton-folyvást ezt a TERET keresnénk.