Bodor Kata

Rózsás álmok

Pierre & Gilles, double je 1976—2007

Jeu de Paume, Párizs
2007. június 26—2007. szeptember 23.

Párizs, megirigyelvén a madridi PhotoEspaña 2007 fesztivál keretében nyíló mintegy hetven fotókiállítást1 elcsábította a kortárs fotó egyik vitatott, ám nagy népszerűségnek örvendő párosát egy tárlat erejéig. Pierre & Gilles munkásságából bő három évtizedet átfogva 120 művet vonultat fel a kiállítás.
A harminc évbe sok minden belefért, kivéve az olyan fogalmakat, mint az unalom vagy a középszer, amely esetükben, nemcsak művészi értelemben, de szexuális hovatartozásuk — és ez által tematikájuk — miatt sem képzelhető el. Minden további nélkül belefértek viszont a három évtizedbe olyan szélsőségek, mint a gátlások nélkül felvállalt homoerotikus képi világ, a vallási érzékenység figyelmen kívül hagyása, a sztárvilág irreális felmagasztosítása, a szerepjátékok, és mindezek émelyítően édeskés, sziruposan csillogó — villogó látványba plántálása, csomagolása. Belefért továbbá számtalan vita, persze nem köztük, hanem róluk folytatva, azok részéről, akik a felháborodáson vagy a zsigeri elutasításon túl is hajlandók bármit is gondolni művészetükről2. A szűkszavú párossal szemben azonban ők sincsenek könnyű helyzetben. Megnyilatkozásaikból az mindenesetre kiderül, hogy lényegtelennek tarják, vajon giccses-e vagy sem, amit vagy ahogy alkotnak, de nem akarnak humorosak, ironikusak vagy polgárpukkasztóak sem lenni. Műveik, szándékuk szerint, egy általuk megélt vagy remélt és megálmodott valóság közvetítői. Számukra mindez így teljesen komoly, vegyük tehát mi is annak.
A kiállításon van, ahol ez könnyen megy, néhol viszont nagy kihívás. A sztárokat felvonultató sorozat főszereplője az imázs, amit felépítettek maguk köré — szándékosan vagy a médiától kikényszerítve — a szórakoztatóipar „nagyságai”. Catherine Deneuve királynőként pózoló alakjában (A fehér királynő, 1991) látjuk a sztár törekvését, hogy örökké szőke fenség maradjon, akárcsak az ezt a vágyat mélyen megértő Pierre & Gilles helyeslését is. Deneuve itt nem önmagát „alakítja”, hanem a legtöbb kislány mennyasszonyos álmát, s az álomkép — műfaji törvényei szerint — csillogó, túlcsorduló, felhőkben és hófehérekben tobzódó. Nem a kép égbekiáltóan giccses, hanem az álom, amelyről szól, s amelyet Pierre & Gilles tovább színez. Nina Hagen székéhez kötözött, fekete bőrszerkós, copfos punkként (Nina Hagen, 1993) nagyszerű képi ellenpontja Deneuve-nek, de ő is saját imázsának foglya. Az, ahogy Pierre beállítja a modellt, majd Gilles kifesti a fotót és keretet tesz rá, megfelel annak gesztusnak, amellyel kiszínezzük a vágyálmainkat, melyek már eleve nem reálisak. De őszintén, van ember, aki ezt sosem tette meg? Hogy ezeket az imázsukba belefeledkezett embereket megmosolyogjuk, megvetjük vagy megértjük, s az, hogy az alkotópáros ez utóbbira szavaz, a mű szempontjából irreleváns. Pierre & Gilles valójában nagyon is irigyli ezeket az eredményesen és jól kialakított imázsokat, részben önmagukért, részben a létrehozásuk, a megteremtésük siker(esség)éért. Ezért vállalkoznak rá, hogy mások számára viszont ők alkossanak meg egy ilyen „arculatot”, vagy magukat képzelik bele hasonló helyzetbe. Szerepjátékaik — vagyis önarcképeik — egy véget nem érő farsangi mulatságot tárnak elénk: a cuki-fiú matrózoktól, a mennyasszony-vőlegényen, a bohócdoktorokon és a James Bondokon át, a vastag farkát markolászó, pokolban égő vadember résztvevőig.
A szerepjáték egy-egy közhelyről is szólhat. A mesterien rendben tartott kertet vizeletével öntöző, félmeztelenül pózoló kertészről (A kis kertész, 1993) könnyen asszociálhatunk arra a bizonyos kertészre, aki szerszámát nem csak a ház körül használja akkurátusan. A Kis kommunista (1990) portréja az elirigyelt imázsteremtés mintapéldánya. A már önmagában is komikus, a jövő felé lelkesülten tekintő ifjú prototípusát használják fel, amikor az állami ünnepségek vörös szegfű koszorúját idéző (de itt rózsa látható, hiszen a szegfű a valóság spórolós változata) keretbe foglalta a saját magától meghatódottan könnyező katonát. Pierre & Gilles nem vele, és még csak nem is érte sír, de nem is mosolyogja meg, egyszerűen csak konstatálja ezeket a könnyeket. Irigyli, és tovább cicomázza, mint valami értékes kincset azt az imázst, amit ezek az egykori, lelkesültségről és odaadó hitről tanúskodó képek hordoztak. Számukra tejesen mindegy, hogy mindez minek szólt és őszinte volt-e, a hangsúly azokon az érzelmeken van, amit e képek átadni voltak hivatottak.
Korunk kultikus figurái mellé felsorakoznak a mitológiák, vallások bizonyos szempontból szintén saját imázsukba, ikonográfiai klisékbe rögzült alakjai is. Míg a korábbi példák pusztán sokak által ízléstelennek vélt voltuk miatt osztják meg a közönséget, ezek kapcsán már a hívők érzéseinek semmibevétele, a tiszteletlenség és a blaszfémia vádja is több alkalommal megfogalmazódott. A szentek alakját az aktuális korba helyező festmények a művészet történetében egykor teljesen elfogadottak voltak, de ma már ez sokkal visszafogottabb formában is meghökkenést kelt (lásd Bettina Rheims Jézus sorozata). Pierre & Gilles azonban nem csupán időbeli ugrás hajtott végre, hanem kulturálisat is, mely megbocsáthatatlanabbnak tűnik kritikusaik szemében. A szent, nemes és magasztos tematika szubkultúrába való le- vagy átemelése a téma iránti tiszteletlenség jele, s nem annak, hogy valaki a saját valóságában akarja szentjeit látni. Pedig elég csak egy pillantást vetnünk Leonardo Keresztelő Szent Jánosára, hogy lássuk, minden korban találunk példát arra, amikor egy alkotó a saját szépségideálját (vágyálmát?) emeli be egy magasztos témába (vagy amögé bújva), legfeljebb kevéssé volt megbotránkoztató az, ahová és ahogy helyezte. Pierre & Gilles világa sokak szemében giccses és ízléstelen, ezért elfogadhatatlan a számukra, hogy ebbe közegbe helyezik és ez által lealacsonyítják a szenteket és a hozzájuk kapcsolódó kultuszt.
Valójában csak arról van szó, hogy ha mindezt tényleg komolyan vesszük — ahogy Pierre & Gilles kéri, és nem iróniának vagy karikatúrának, ahogy hajlamosak lennénk gondolni —, akkor a kérdés csupán annyi, kinek mennyi fér bele a személyes valóság- vagy álom fogalmába?

1 X Festival Internacional de Fotografia y Artes Visuales Madrid, 2007. május 30—július 22. http://www.phedigital.com