Döme Gábor

Arcok és egyenruhák

Rikishi, Sihuhu és a többi...
Fotográfiai portrék és egyenruhák
Charles Fréger kiállítása

Dorottya Galéria, Budapest
2007. május 30—július 8.

Rikishi, Sihuhu és a többi…” — olvashattuk a Dorottya Galéria portáljának üvegén, Charles Fréger fiatal francia fotóművész portré kiállításán. „És a többi…?” Próbálom értelmezni a talányos kiállításcímet, vajon kikre vonatkozhat ez az általánosítás? Mindannyian, így vagy úgy, társadalmi helyzetünk, vagy egyéni irányultságaink alapján, de tartozunk valamilyen csoporthoz: a társadalomtudományi folyóiratoktól egészen a mindennapokig visszhangzó evidencia: a modern ember leginkább addig életképes, amíg része annak a bizonyos szociális hálónak. Találd meg a helyed és nyertél — biztos? Mennyi időre találhatja meg az ember manapság a maga kis csoportját? És meddig nyújt ez a megtalált közösség biztonságot, nyugvópontot? És egyáltalán: mennyi csoport-szerepet lehet párhuzamosan élni? Egészen fiatal kortól van már lehetőség a választásra: a sportegyesületek, tánckörök vagy rajongói klubok mind-mind a beilleszkedést segítik — mindenki elkezdheti megteremteni, saját ideáljait követve, a „szociális én”-t. Később azután lehetsz tűzoltó vagy katona, ha esetleg az egyenruhánál szeretnél maradni. De inkább módosítanám az előző mondatot — egy-két generációval ezelőtt még lehet, hogy így volt, de mára már megváltozott a helyzet. Jóval mobilabb lett a társadalom, radikálisan bővült a szerepválaszték: a szélsőségekig fokozódhat a
távolság aközött, ahol valaki elkezdi, majd befejezi a pályafutását. De ez a végletesség akár két, egyidőben felvállalt szerep között is fennállhat. Csak bizonyos társadalmi sejtekről mondhatjuk el, hogy viszonylag stabil csoportszellemre törekszenek, s így válnak az éppen szocializálódó fiatalok életének színtereivé. Vajon egy fiatalnak hány ilyen egyletnek lehet — és kell — ha csak időlegesen is, a tagjává válnia?
A nyugat-európai portrékép klasszikus elemei a reneszánsz festészet évtizedei alatt forrtak ki: az öltözet, a társadalmi rangot jelző elem, az arc, mely az egyéniség titkát fel- és elfedi, valamint a kezek és a test, melyek hol a tettek, a cselekvés eszközeiként jelennek meg, hol pedig az arcot segítik az egyéniség kifejezésében, illetve sokszor a kettő összefonódásának indikátorai. A fotográfia történetében az 1920-as évek meghatározó, de Fréger által is képviselt2, műfajának, az egyéni portrékból álló, de társadalmi csoportokat bemutató sorozatoknak a megszületése szempontjából August Sander (1876—1964) játszotta a talán legfontosabb szerepet.2 Élethossziglan tartó projektjének eredménye A huszadik század emberei című, több mint 600 portréból álló gyűjtemény3, mely globális képet próbál összeállítani a Weimari Köztársaság társadalának tagjairól. Fotói erősen tipizálnak és általánosítanak: precízen határozzák meg a rajtuk szereplő egyének szociális helyzetét, illetve foglalkozását. A portrék az öltözékek és a környezet kiemelt szerepén keresztül érzékeltetik, hogy az adott egyén társadalmi helye miként határozza meg életkörülményeit. Sander mellet számos korabeli és későbbi fotográfus próbálkozott a társadalom átfogó megjelenítésével. Közülük is az egyik legkiemelkedőbb Erna Lendvai-Dircksen (1883—1962), aki Sander szociológiai szemléletű munkájához hasonlóan kiemeli portréi címében a modell foglalkozását, bár Sandertől eltérően figyelme visszafordul az arcra, felerősítve ezzel a portré individuális jellegét. Az arccal, a fiziognómiával nemcsak a művészet, de a tudomány is komolyan foglalkozik, elég talán csak Lombroso munkásságára utalni, aki arctípusok alapján tett kísérletet az emberi csoportok, személyiség típusok elkülönítésével. S bár az ő neve mára egyenlővé vált a tudományos sarlatánsággal, ha visszatérünk Dircksenh felvételeihez, vagy éppen Fréger kiállításához, arra jövünk rá, hogy az arc valóban válhat „közös viseletté”, csak éppen ezt a közös viseletet nem a születésünkkor húzzák ránk — véleményem szerint legalábbis ezt próbálja bizonyítani a művész a félmeztelen idegenlégiósokat bemutató sorozatával.
Majdnem nyolcvan év telt el Sander projektje óta. A műfajhoz, melyet elindított, rengetegen csatlakoztak és csatlakoznak ma is, de az univerzális tablók helyett, napjainkban leginkább egyes kiemelt csoportok és képviselőik jelennek meg a kortárs fotográfusok sorozatain. Például olyan kisebbségi csoportok, vagy szubkulturális kisközösségek, amelyekre a művészek fel akarják hívni a figyelmet, vagy olyanok, akiket egész egyszerűen csak elég egzotikusnak vagy érdekesnek találnak. Ámde már egy jó ideje nem tehetünk úgy fel kérdést, hogy utána magára a kérdésre is rá ne kérdezzünk: tehát mi is az a csoport, és egyáltalán van-e értelme rajta keresztül meghatározni bármit is? Hiszen az évezredfordulóra a csoportok születésének, eltűnésének és újjáalakulásának metamorfózisa bámulatos dinamizmusnak örvend. A szilárd csoportképző eszmék hiánya ad hoc-ká és instabillá teszi a kompániákat. Úgy tűnik, szinte a véletlenen múlik, hogy kik kerülnek egy hajóba, azaz egy egyenruha mögé — legalábbis Fréger „dokumentációját” elnézve. Másfelől viszont, túllépve ezen a sokszínűségen, változatosságon rájövünk, hogy maga az uniformizáltság, mint a csoportképződés indikátora áll a kiállítást szervező gondolat középpontjában: ezen belül láthatunk példákat a nemzeti tradicionális jelmeztől (kínai operaszereplő), a (letűnt) eszmét megtestesítő egyenruhán (magyar úttörővasutas) és sportoló „dresszeken” át (ifjú francia rugby-játékos), mondjuk a (belga királyi) díszőrség uniformisáig. Az öltözeten kívül egy másik fajta, alig levetkőzhető uniformizáltsággal is találkozhatunk azon a fotósorozaton, amelyre már fentebb is utaltam. A sportolók csoportját felváltó félmeztelen férfiak portréi megdöbbentő hatást gyakorolnak a nézőre: rövidre nyírt hajukon, jól kidolgozott és gyakran tetovált felsőtestükön túl az arcuk szokatlanul éles, kemény, valamiféle agresszió érződik rajtuk.
Ha az ember szemben áll ezekkel a férfiakkal, önkéntelenül is arra gondol, hogy nem szívesen találkozna velük egyedül az utcán. A képcímre tekintve hamar rájövünk, honnan ez a homályos rosszérzés: az egyenruhájukat ugyan nem viselik, de ők a híres francia idegenlégió tagjai, s ez egyikük arcáról sem hiányzik — ez talán nem uniformis? Hozzájuk képest maskarádés bohémnak tűnik a szomszédos fal medvekucsmás katonája, aki mintha csak véletlenül viselné egyenruháját, s tekintete egész más habitusról árulkodik, mint az elitgárdistáké. Ezek a képek azt tanúsítják, hogy az arc egyfajta szociális maszkként is funkcionál, amely az adott csoport sajátja, nem az egyéné — a mögüle kibukkanó egyéniség az elkapott véletlen ajándéka, mint amikor a fátyol egy pillanatra félrelibben. Sokszor épp ez adja a fotográfiák művészi értékét — a fotóművészetben annyit emlegetett elkapott véletlen pillanat ez, melyet a sportolóknál például, a meccs, a küzdelem utáni fáradtság hoz el —, Fréger-t szemmel láthatóan nagyon érdekli a szerepéből kiesett, a kimerültségtől védtelen egyén arca. Nemcsak az arc, a test is az egyenruha részévé válhat. Egy másik képen fiatal szumóst láthatunk — ilyen szigorú fizikai és életmódbeli meghatározottságra kevés jobb példát lehetett volna felhozni —, egyenruhája saját teste. Egy aggasztó kérdés tudatosul bennünk Fréger munkáit nézve: vajon mekkora mértékben uralhat bennünket az egyén személyiségét fenyegető egyenruha, azaz a társadalmi szerep, és mit követel azoktól, akik számára keretet ad a hétköznapokhoz, és identitást biztosít?

1 Gondoljunk csak a Ludwig Múzeum 2003-as CHINaRT című kiállítására, amely többek között bemutatott portréval foglalkozó munkákat is. (Ludwig Múzeum — Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2003. június 19 - november 2.), vagy a japán fotóművészet új tendenciáiba betekintést nyújtó FLASH című válogatásra (Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, 2001. január 26—március 3.) (ld. még: Szücs Károly: FLASH. Balkon, 2001/4., 14-17.)
2 A kapcsolódási pontokat egy „közös” kiállítás is jelzi: Charles Fréger & August Sander. Kicken Berlin Berlin, 2005. szeptember 23—december 10.
3 A sorozatból néhány felvétel itthon is látható volt: August Sander: Életképek. Mai Manó Ház (Magyar Fotográfusok Háza), Budapest, 2001. november 16—november 12.
(ld. még: Rényi András: A maszk igazsága. Élet és Irodalom, 2001. dec. 7.; Pfisztner Gábor: Látni, megfigyelni és gondolkodn . August Sander és a „huszadik századi emberek”, Balkon, 2001/12.)