Felismerjük-e a fekete színt, amikor Ad Reinhardt fekete képeit nézzük?
És ha — joggal — hisszük, hogy felismertük, exemplifikálják-e, példázzák-e Reinhardt képei a fekete színt? És, ha exemplifikálják, ebből következtethetünk-e arra, hogy a fekete szín létezik?
Felismerjük-e a fekete színt, amikor Ad Reinhardt fekete képeit nézzük?
Mi történik, amikor egy fekete Ad Reinhardt képet nézünk? Nos, ez attól függ, hogy az ember mit tud és mi érdekli. A gyakorlatlan néző csak álldogál a fekete kép előtt, a járatos pedig színértékeket és színkülönbségeket lát. Tehát csak a bennfentes érti a képet? Különös kérdés. Mi van akkor, ha a néző ugyan felismeri a színkülönbségeket, de azt nem, hogy képet szemlél?
Új kísérlet: Andy Warhol fekete-fehér fényképén felismerem, hogy a platinaszőke parókáját viseli. Felismerem a felvételen a platinaszőke színt? Igen, felismerem a platinaszőke parókát akkor is, ha a képen nem látom ezt a színt. Tehát nem látom a szőke színt a képen? A képhordozó felületen nem, de a képen igen. Nem értelmetlen ezt a hasonlatot Ad Reinhardt nem ábrázoló képével kapcsolatban felhozni, mikor a képen a színen és a formán kívül semmit nem látunk? De az, aki látja a színkülönbségeket, észreveszi-e a szín terét is, holott a legtöbb kép kétdimenziós? Igen, de ez csak illúzió. Erős mikroszkóp alatt a vér már nem vörös és Reinhardt képe már nem fekete. Emlékeztetnék a szín-fiziológusok megállapítására: a színeket a szem retinájára érkező fényhullámok hozzák létre. A teljes fekete — mondhatnánk — a fény teljes hiánya, így nem is tudjuk érzékelni. De nem úgy van-e, hogy a fény teljes hiányát tudjuk érzékelni és ezt a teljes hiányt nevezzük feketének? Nem mond-e ellent ennek az, hogy a látóidegek egy része állandóan működik és ezért, szigorúan véve, ha a szemünkre koncentrálunk, minimális színbenyomásaink mindig vannak? (Próbáld csak ki, csukd be a szemed). Mondhatjuk tehát, hogy neurofiziológiailag a tiszta fekete, vagyis a teljes fekete „létezése” egyáltalán nem lehet reprezentálva az agyban? De talán épp a kontextust felejtem el itt: a sötétszürkét, amely a vakító fehér mellett feketének látszik? És mi a viszony az egyszerű fekete és a teljes fekete között?
Exemplifikálják-e Reinhardt képei a fekete színt?
Fordulat: hogyan tanulja meg a gyermek, hogy a „fekete” szó mit jelent? Többek között úgy, hogy az anya rámutat egy fekete felületre (, amely esetleg éppen egy Reinhardt-kép). Következtethetünk-e ebből arra, hogy Reinhardt képe olyan fekete, mint Malevics fekete négyzete? De mi van akkor, ha megállapítjuk, hogy Reinhardt képén a legvilágosabb érték is feketébb, mint Malevics négyzete? Ez újabb hibás kérdésfeltevés lenne? Malevics fekete négyzetet akart festeni fehér alapra, de Reinhardt nem akart fekete képet festeni (még akkor sem, ha az egyszerűség kedvéért „fekete” képeiről beszélünk). Tehát a művész puszta szándéka feketévé tehet egy képet? Ez nyilván abszurditás.
Figyeljük meg képnézési szokásainkat: a Malevics képet nem úgy kezdjük nézni (legalábbis általában), hogy a fekete felületre figyelünk, és reméljük, hogy majd egyszerre csak különböző színértékeket látunk. De Reinhardtnál éppen ezt tesszük. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Malevics a végsőkig leegyszerűsített tárgyábrázoló képet festett (olyan képet, amely a semmit vagy Maleviccsel szólva „a tárgynélküli érzést” ábrázolja), míg Reinhardt a legvégső absztrakt képet festette meg (képet a „semmi” közelében). Míg tehát Malevics a képen a tárgyi festészet utolsó nyomait semmisíti meg, Reinhardt a szín, mint ábrázoló eszköz utolsó látható lehetőségeire világít rá tárgy nélküli képein. Emiatt van az, hogy nála a „legérzékenyebb” szín- és festéknyomok is jelentőséget nyernek, míg Malevicsnél a képhordozó a háttérbe szorul és azok a tulajdonságok, amelyek valóban jelen vannak (például a fekete festék felhordásának nyomai) másodlagosakká válnak, egészen a fekete-négyzet-fehér(vászon)-alapon tényéig. Malevics képe ebben az értelemben az írott szöveghez áll közel, amelynek anyagisága, ha egyáltalán, csak járulékosan érdekel bennünket. Minthogy a képet ebben az összefüggésben nézzük, nincs jelentősége annak, hogy a feketéje oly távol áll a tiszta feketétől, mint festett négyzete az ideális, szabályos négyzettől. (Amikor először láttam Malevics egyik fekete négyzetét, nagyon meglepett, hogy mennyire ferde.) Jobban mondva, azért játszik szerepet az, hogy a forma és a szín meg sem közelítik az ideális formát és a színt, mert ebből látszik, hogy a kép egy ideális absztrakt tárgyat ábrázol (fekete négyzetet fehér alapon), de mint valós tárgy, az ideálisnak szükségszerűen a közelébe sem jut. Ez a tény talán hasonlít
az ISTEN
kifejezéshez, amely Istent nevezi meg, de az evilágisága végtelen távolságra van tőle (és csak kevesen mondják, hogy ez a kifejezés Isten ideális vonásait — mindentudó, végtelen jóságú, végtelen hatalmú — valóban tartalmazza).
De térjünk vissza kérdésünkhöz: exemplifikálják-e, felmutatják-e Reinhardt képei a fekete színt? A kérdés megválaszolásához előbb két állítás:
1. Egy tárgy, függően a kontextusától, különböző jelentéseket mutathat fel.
2. Szigorúan véve kifejezéseket, és nem pedig tulajdonságokat mutatunk fel.
Válaszunk: kontextusunkban Reinhardt képei felmutatják a fekete színt, illetve szigorúan véve a „feketét” mint kifejezést.
Ámde:
Létezik-e fekete szín?
Ha erre a kérdésre választ akarunk adni, okosabb lenne a következő kérdésre is választ keresni: léteznek-e színek egyáltalán?
Számos agykutató, fizikus, sőt, filozófus állítja, hogy nincsenek színek, legjobb esetben az agy állítja elő őket. Ezeket a kutatókat nem zavarja, hogy állításuknak mindennapi gondolkodásunk és beszédünk mélységesen ellentmond. De, ha nem is fogadjuk el ezt a felfogást és azt hozzuk fel vele szemben, hogy a színek a fény tulajdonságai, akkor sem állíthatjuk, hogy létezik a fekete szín. (Az impresszionisták és tudományos támogatóik felfogása is ez volt.) Ám ez az állítás is ellene mond mindennapi gondolkodásunknak és beszédünknek. Például, remekül megért engem az, akitől fekete kartont kérek. Ez a festékkereskedőre is érvényes, aki fekete festéket ad el nekem. Még akkor is érvényes, ha „tiszta” feketét éppúgy nem tart raktáron, mint a papírkereskedő nem árul „igazi” négyzetet. Eltekintve attól, hogy sehol a világon nem találunk ideális négyzetet és tiszta feketét, a filozófusok meg vannak győződve arról, hogy ezek a tulajdonságok éppúgy léteznek, mint aljasság és kapzsiság — vagy azt gondolják talán, hogy a „dinoszaurusznak lenni”, mint tulajdonság azért nem létezik többé, mert nincsenek már dinoszauruszok?
Ezek és a színek létezésére vonatkozó kérdések kétségtelenül nehéz filozófiai kérdések, amelyekre még ma sincs általánosan elfogadható válasz. A különbség azonban, amelyet fontosnak tartok, a következő: míg Malevics képe leképezi a tiszta fekete színt (mint ahogy Cervantes leírja Don Quijote fiktív alakját) Reinhardt képe nem ábrázol semmit. Sőt, a tiszta fekete szín létezését is tagadja. Mert nyilvánvaló, hogy amit látunk, azok a fekete árnyalatai, de nem a tiszta fekete. A tökéletes fekete nem szín, amely a színgömb (vagy más, hasonló szín-tér megjelenítések) valóságos része lehetne, hanem ideális tulajdonság, amelyet csak megközelíteni lehet: „olyan fekete, mint a karton, csak még sokkal feketébb”. Ebben az értelemben a színgömb legfeketébb pontja bár utalhat a teljes feketére — úgy, ahogy ezt Malevics fekete négyzete teszi —, de sohasem lehet azonos vele (nem beszélve arról a kérdésről, hogy a pont lehet-e egyáltalán színes). De mint ahogy az „Isten” kifejezés létezéséből nem következtethetünk Isten létezésére, és az „1,2,3,…”-ból a „…” nem jelenti a végtelen létezését, ugyanígy nem következtethetünk a színgömbök „még feketébb” fokozataiból vagy Reinhardt fekete képeiből a tiszta fekete létezésére. Ennek ellenére Ad Reinhardt fekete képeinek szemlélésekor felismerhetjük a fekete színt, és tekinthetjük a képeket a fekete exemplifikálásának, amiből a fekete szín létezésére következtethetünk. Malevics képe éppen azért nem tekinthető a tiszta fekete felmutatásának, mert a „tökéletes fekete” egyetlen tárgyban sem jelenhet meg, és így a „Fekete négyzet fehér alapon” témájú képben sem.
Fordította: Maurer Dóra
*
Példázat (exemplifikáció) mint művészet
A St. Johann Galéria és Kiadó, Saarbrücken nemzetközi konkrét művészeti kiállítása a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) szervezésében,
Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeuma,
2007. november 2—2008. január 6.
Résztvevők:
Hiromi Akiyama, John Carter, Jo Enzweiler, Hans Jörg Glattfelder, Heijo Hangen, Ewerdt Hilgemann, Vera Molnar, Ben Muthofer, Yves Popet, Dirk Rausch, Sigurd Rompza, Klaus Staudt, Peter Weber.
Az írás a kiállítás katalógusából való.
|