Máthé Andrea

Suavitas coloris

Színerő — léptékváltás 2. Festészeti projekt Pécsett

Zsolnay Gyár üzemcsarnoka, Pécs
2007. szeptember 7—szeptember 16.

A különböző színelméletek (Alberti, Newton, Goethe) és a kolorizmus megszületése előtt a középkorban „a színek szépségét mindig egyszerű, közvetlenül érzékelhető, osztatlan természetű szépségnek tekintették”, a színek iránti „érzékenységet pedig a szépség és a tisztaság” jellemezte, írja Umberto Eco. A régiek színérzéke arról árulkodik, hogy „rendkívüli mértékben vonzották őket a valóság érzékelhető aspektusai”. A színek kedvelése, a színek kellemének felismerése spontán reakció volt. Ezzel egyidejűen a színeket — mint a fény sajátos megnyilvánulásait és emanációjának mintegy „eredményét” a transzcendens kivételes megnyilvánulásának is tekintették. Amikor Suger apát a Párizs közeli St. Denis székesegyház ablaknyílásaiba behelyeztette az első színes üvegeket, tettét így indokolta: „…hogy az emberek materiális beállítottságú értelme arra irányíttassék, ami túl van már minden matérián”.
Ma olyannyira mesterséges, „műanyag” színekkel telített világban élünk, a hétköznapok környezetét is annyira ellepi a mesterkéltnek ható, feltűnésre törekvő, rikító színek kavalkádja, hogy mindez elfeledteti azt, hogy léteznek alapszínek, hogy van a színeknek rendje, mintahogy elfedi azt is, hogy vannak természetes színek, amelyek nevükben is hordozzák, hogy a természet — fák, lombok, virágok, folyók, hegyek — színeit idézik meg. A festészetnek mindig is a színek és a fény összefüggései, illetve ezek megjeleníthetőségének problémái adták fel a legalapvetőbb és legmesszebbre vezető kérdéseket, hogy azután korszakonként különböző, egyre inkább árnyaltabb és összetettebb válaszokat adjon rájuk. Mindezeket egyszerre tudva és elfeledve vághat bele ma a festészet bármilyen vállalkozásba.
Pécsett 2007. tavaszán és nyarán, a PTE Művészeti Karának DLA programjának keretében Ilona Keserü Ilona elképzelései és vezetése alapján nagyszabású festészeti projekt kezdődött Színerő, léptékváltás (1., illetve 2.) címmel, amelynek a tervek szerint még lesz folytatása: bemutatkozik majd szélesebb körben is, országon belül és kívül. A cím első fele nyilvánvalóan utal arra a szándékra, hogy a festészetet újra ráismertesse a színek erejére, a léptékváltás pedig a nagyságrend elmozdulására: a „táblaképeknél nagyobb” művek létrehozására utal, ahogy ezt a projekt kiírása is tartalmazza. Mindez a hagyományhoz való kapcsolódást és az ahhoz való viszony újrafogalmazását jelenti, hiszen a táblakép elnevezés a középkori oltárképekre utal, amelyek összetettségükből — ki-, behajthatóság — adódóan eleve kivételes méretű terekben, kivételesen nagy méretben valósultak meg. A Színerő-projekt teréül a pécsi Zsolnay gyár kiüresedett, hatalmas termei szolgáltak, amelyek eredendő profanitásukkal még fokozni és hangsúlyozni is tudták annak szándékait. A térhez való egyéni viszony kiegészülhetett az alkotók egymáshoz és egymás munkáihoz való kapcsolódásával, ami láthatatlanul alakította ki azt a sajátos légkört, ami az alkotásokban is érzékelhető, ösztönző erőt jelentett. Ilona Keserü Ilona nemcsak kezdeményezte, végigkísérte és konzultálta, hanem együttműködve maga is „végigdolgozta” a kurzust, amelynek szándékai között ott rejlett az is, hogy sajátos lehetőségeivel hozzájáruljon az Európai Kulturális Főváros — még eredetileg megfogalmazott, de ma már ki tudja, hol tartó — „határtalan város” elképzeléseihez.
A Színerő-kurzus résztvevői jelenlegi doktorandusz hallgatók, korábban végzett DLA és MES (Mesteriskola) hallgatók, valamint meghívott alkotók; a konzulensek Ilona Keserü Ilona mellett Tolvaly Ernő és a művészként is részt vevő, Hollandiából érkező Elizabeth de Vaal voltak. Az öthetes kurzus során, amelybe a résztvevők tetszés szerinti időpontban, az adott térben a maguk kiválasztotta falfelületre feszített vásznakon, a maguk választotta módon dolgozhattak, a nagy szabadság mellett láthatóan nagy feladatot és kihívást jelentett a rögtönzés és az átgondoltság összhangjának megteremtése.
A megközelítően harminc művész annyira különböző stílusú és minőségű műveket hozott létre, hogy szinte lehetetlen rendszerező összefoglalót adni a munkákról. Mindez főként annak köszönhető, hogy a hívó szópár — színerő és léptékváltás — jól működött: kereteiken belül mindenki ösztönző, invenciózus erőt érezhetett az alkotásra. Voltak, akik a tőlük már ismert és változatlan magas színtű tudással és eszköztárral — profizmussal — oldották meg a tér- és színkihívást; lásd Mátis Rita, Korodi Luca, Radák Eszter, Nyilas Márta, Szegedi Csaba festményeit vagy Losonczy István színtanulmányát. Voltak, akik mindemellett vállalták a kísérletezést — Tari Eszter a tőle eddig látott figuralitással szemben absztrakt formákat helyezett előtérbe a színek javára. Ernszt András képeinek jót tett a korábbi „szorosabb”, aprólékosabb alakzatok lazítása és a színek érzékenyebbé tétele; Katharina Rothers színes „vaktérképe” is letisztultabb, mint korábbi művei. A helyszínre és a Zsolnay-hagyományra reflektált Fejős Miklós az eozin színére rájátszó, finom színáttűnéseivel, míg Varga Rita a Zsolnay-gyár régi és újabb épületének konkrét és szimbolikus megtörtségét helyezte adoptált formákkal és eszközökkel képének középpontjába. Ficzek Ferenc a ’colour locale’-ra játszott rá ironikusan a vászon-takarta felület mimetikus újrafestésével. Két szobrász is volt a résztvevők között: Kuti László, akinek impresszionisztikus tájképe azzal okozott meglepetést, hogy lírai hangvétele ellentétben állónak tűnik szobrászi tevékenységével; valamint Böszörményi István, aki festményein a tiszta, élénk, diszharmonikus színfelületekkel megoldott plaszticitással hangsúlyozta egyébként is erőteljes témáját. Hegyi Csaba alkotásainál ingadozik a befogadó, hogy az erőteljesen fényessé tett Yves Klein-kék kontextusba helyezett — nagy precizitással és átgondoltsággal megoldott — folklór motívumok világát ironikusan vagy komolyan olvassa-e.
A Színerő, léptékváltás-kurzus eredményeként látható alkotások összességében elgondolkodtatóan és nagyvonalúan mozdítják meg a lokális és az univerzális hagyományokat; nem pusztán visszaveszik, de újabb rétegekkel gazdagítják azt a jelentést, amelyet a ’suavitas coloris’ ma is hordozhat: a „színek kedvelése és kelleme” megtelik egy újraértelmezett egyszerűséggel, letisztultsággal, amely a tér és a hely szellemét éppen úgy tiszteletben tartja, amiképpen az alkotás folyamatának értékét sem kérdőjelezi meg. Ugyanilyen lényeges, hogy a kurzuson születő alkotások, habár valóban — és nagyon helyesen — különböznek egymástól, mégis megerősítik azt a trendet, amely már más PTE Művészeti Kar képzőművészeti kiállításokon is felsejlett, miszerint kialakulóban van a fiatal művészeknek egy Pécshez kapcsolódó generációja, amely a művészetről újfajta felszabadultsággal és határozottan gondolkodik. Így az a hagyomány, amely Pécset már hosszú ideje a képzőművészet jelentős helyszínévé tette és teszi, folytatásra talál.


1 Umberto Eco: Művészet és szépség a középkori esztétikában, Budapest, Európa, 2007., 89,, 91.o. fordította: Sz. Márton Ibolya
2 Idézi Johannes Itten A színek elmélete című munkájában, Budapest, Corvina, 1978., 47-48.o. fordította Karátson Gábor; U. Eco is utal erre, in op. cit.