Vékony Délia

A „kérdésben létezés” tere

STRABAG Festészeti Díj 2007

Ludwig Múzeum — Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
2007. szeptember 14—október 14.

A 2007-es Strabag festészeti díj nyerteseinek kiállítását végignézve rengeteg kérdés merül fel a nézőben. Hol állnak most a fiatal festők, és merre tartanak? Egyszerű kérdés, ám a válasz bonyolult. Ahány művész, annyiféle irányzat, stílus és gondolat van jelen a festészetben a mai Magyarországon. Van azonban néhány közös pont, mely kiindulási alapul szolgálhat, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen térben léteznek a fiatal művészek.

Háttér
Az egyik, az egész világot meghatározó tér a technikai fejlődés, illetve annak következményeként létrejött környezetünk. A modernizmus elméleti dekonstrukciója után eredetiségtől, megváltóktól, géniuszoktól és igazságoktól megfosztva bolyongunk a cyber-tér és az illúziók világában, egy tér nélküli térben. Vákuumban, légüres létezésben találtuk magunkat, mely a szimulákrum és a hiperreál tere, ahol semmi sem valós, az igazság és a struktúrák már csak nosztalgikus, letűnt utópiaként léteznek. Média-világban élünk, melyet Baudrillard elsirat, Derrida pedig örömmel fogad. Ez az a világ, ahol a borderline diagnózist eltörölték, mert a határeseti személyiségzavar tudatállapota felváltotta az ‘egészséges’ fogalmát, illetve ez lett a ‘normális’ definíciója. Ez a légüres tér — ahol Derrida szavaival élve csak jelzők léteznek jelzett helyett, ahol a dolgok igazi jelentése mindig kicsúszik a kezeink közül — szolgál háttérül a fiatal művészeknek.
A másik alapot, kiindulásipontot a tradíciók, a hagyományok és a gyökerek kínálják. Ez a modernista tér biztonságot nyújt és azt az illúziót kelti, hogy vannak fix pontok, melyekbe belekapaszkodhatunk. A művészek — többek között Andrási Gábor véleménye szerint — visszanyúlnak ezekhez a gyökerekhez, a nagy mesterek nyomában járnak.
Benyomásom szerint az öt díjazott e két hatás alatt dolgozik, gondolkodik, alkot, miközben a retinájukba beégő valóság alkotja munkáik alapját: a továbbgondolt valóság alakul festménnyé.

Batykó Róbert a hétköznapi tárgyak megfigyeléséből indul ki. Kazetta-sorozata vagy a betonvésők ábrázolása légüres térben elméleti, gondolati és esztétikai tanulmányként közelíti meg a művészetileg látszólag semleges tárgyakat. Itt kiállított hangszer-sorozatában, a hangszerek „életét” ábrázolva ad egyfajta líraiságot képeinek: a hetvenes évek koncertfelvételeit veszi alapul, a fények és tárgyak játékát, ahogy a fény belesüt a cintányérba és elvakítja a rajongókat. A képeken belül a formák nemcsak színvilágukban, hanem textúrájukban is elkülönülnek egymástól; olyan érzésünk támad, mintha Batykó építené, nem festené képeit. Az éles kontúrok miatt a háttér külön életet él, a kép szerves, non-figuratív alkotórészeként funkcionál. A textúrájukban különböző felületeket puzzle-ként lehetne egymáshoz illeszteni: Batykó ezzel a világot egy szétszedhető és összerakható játékként illusztrálja.
További gondolattársítások csak a tárgyakon belül lehetségesek. A cintányér egy Fekete Lyukká lesz, ami egy mélyebb valóságot sejtetve, kapcsolódási pontok nélkül lebeg a szürke háttérben. Az optikai játék gondolati játékká alakul, ahol a pozitív (figura) keveredik a negatívval (háttér), a líra és a kemény geometriával. Batykó ebben a köztes térben dolgozik, de nem állít semmit, a formák és dimenziók játékában derridai jelzők között táncol ‘jelzett’ és ‘jelentés’ nélkül.
Tóth Miklós képein a halálfélelem, a halál mint hétköznapi rutin jelenik meg: a képeken fal-, illetve tapétamintává változtatja azt a szorongást, ami ellen a 21. században oly hiábavalóan küzdünk. A nyugati kultúra fantáziavilágokba, szimbolikus valóságokba menekül, hogy ne kelljen szembenéznie a halálfélelemmel. Az individuum, az egyéni lét fontossága Tóth munkáiban értelmét veszti: a modern, magát halhatatlannak gondoló nagyvárosi világpolgár is csak egy csontváz lesz a sok közül. Életünk nem több, mint fonal, amit Atropos elvág, vagy egy lámpa, amit lekapcsolnak.
Tóth ugyanakkor eljátszik a festészeti hagyományokkal is: Páter noster című munkájában a lift teherbírását jelölő, hiperrealista módon megfestett táblák stílusa ütközik a nyitott lift konstruktivista stílusú ábrázolásával. A kép bal síkján a hálós térfelosztás felhőkre nyit betekintést, előttük liftező csontvázakkal.
Tóth rousseau-i naivitással nyúl vissza az egyszerűséghez: kigúnyolja a „nagy trendeket”, és az élet hétköznapi egyszerűségére hívja fel a figyelmet. Kibújva a modernista valóságok hatása alól egy egyszerű, letisztult, ironikus térbe invitál, ahol nincsen poszt és nincsen modern, egy olyan helyre ahol senkit sem érdekelnek a nagy gondolkodók, ahol az élet zajlik a maga természetességében.
Barakonyi Zsombor szürreális világként fogja fel fotó által dokumentált hétköznapjait. A street art és a graffiti technikáival indított el egy számára új irányt: elhagyta az ecsetet, hogy stencil és spray használatával alakítsa képeit, melyeket vászon helyett fadobozokra fest. Az összetett technikai folyamat eredményeként megszülető munka pontos tervezési folyamat eredménye. Bár a szerkesztettség látható a munkákon, mégis könnyed, álomszerű, több síkon, térben megjelenített tájakat látunk. Az itt kiállított reptérrészleteken a fények sejtelmessége, többirányúsága egy szétfoszló, de mégis állandó utazás-érzetet kelt.
A média-világ, a graffiti és a klasszikus festészet összeolvadása egy olyan köztes állapotot hoz létre, ahol a technika és az információ harcban áll a buja, öntudatos, én-központú világgal. Barakonyi világában az én sziluett marad, a személyeket kisatírozza a média; a film világában, a cyber-térben mozgunk, ahol mindannyian puszta alakok, letűnő imidzsek vagyunk.
Benedek Barna az alapformákhoz, illetve a forma alapjához, a vonalhoz nyúl vissza. A nagyméretű vásznak optikai illúzión és egyszerű, párhuzamos geometriai struktúrákon alapulnak. A fekete-fehér játéka, a vonalak párhuzamossága és görbülete alakít ki egy fals, optikailag csalóka dimenzióérzést. Benedek számítógépes grafikára alapozza munkáit, a kép esetlegessége tehát korlátozott. A képek az optikai illúzióval, illetve a tudományosan kimért színhatások vizuális csapdájával játszanak.
Benedek alapstruktúrát keres az egyenesek végtelenjében: egy tudományosan modellezhető, alapjaira lebontható világot mutat. A fiatal festő a tudomány, a mértan és a számítógép segítségével keres rendszert, próbál egy abszolút valóságot teremteni.
Verebics Ágnes pontosan tudja, hogy nincs ilyesfajta abszolút valóság, fix ideál. Verebics témájában és technikájában is különbözik a fenti művészektől. Képeiben belső vizsgálódásnak lehetünk tanúi, egy fiatal, vonzó nő identitáskeresésének abban a világban, ahol az én egy köztes állapotban létezik.
Verebicsre többek között Cindy Sherman, Jenny Saville és Mary Dumas gyakorolt nagy hatást. A figuratív, ugyanakkor erőteljesen, gesztusszerűen megfestett vásznak teret adnak az indulatoknak, témájuk a tárgy és az alany, a figyelő és a megfigyelt viszonya.
A képeken egy tükörben grimaszoló fiatal nőt látunk, aki saját arcát torzként, idegenként és érthetetlenként ábrázolja az egészséges szépségideálok, bomba nők világában. De ki az, aki néz és ki az, akit néznek? Ha minket, akkor pózolunk, odafigyelünk, elfordulunk, de mindenképp a nézőn keresztül választjuk meg a szerepünket. Ha azt mondják, szépek vagyunk, szépnek érezzük magunkat — másokon keresztül létezünk, azonosulunk a ránk osztott szereppel. Mi történik azonban, ha saját magunkat vizsgáljuk? Tudjuk-e magunkat nem a mások által meghatározott nézőpontból szemlélni? Verebics erre mintha azt válaszolná: ha magamat vizsgálom, akkor torz kép néz vissza rám, egy olyan arc, amihez nekem semmi közöm. Ha megmozdítom az arcom, a tükörkép ugyanúgy mozdul, tehát a grimaszban élek. Felmerül a gondolat, hogy mit is keres valójában Verebics a saját portréiban. Lehet-e egyszerre valaki néző és nézett? Meghatározhatom-e én saját magamat, vagy mindenképp a külső impulzusok fognak felépíteni és egyben távol tartani saját magamtól?
Az „én”, a személy mintha mindannyiuknál elveszne: Batykó Róbertnél a formák és jelzők, világában, Tóth Miklósnál a nosztalgiában, Barakonyi Zsombornál a cybertér személytelen rabjaként. Benedek Barnánál tudományos rendszerekbe menekül, Verebics Ágnesnél pedig többfelé hasadva próbálja megtalálni magát. A személyiség olyan köztes térbe kerül, ahol megszűnik mint független lény, ahol a lét folyamatos és kölcsönhatásoktól meghatározott, fluktuáló jelzők és meg nem fogható jelentések sorozata lesz. Ez a „kérdésben létezés” tere, ahol rengeteg felfedezés vár ránk, hogy aztán újabb kérdéseknek nyithassunk utat.