A személyesen innen és túl |
---|
• Pilinger Erzsébet: Az „Időtlen idők” kifejezéssel — egy fotósorozatod címének játékos parafrázisával — munkáid nagy részének két fontos vonatkozására is utalhatunk, mind technikai értelemben, mind témaként: a szociális érzékenységre és az idő különleges kezelésére… |
![]() Nemes Csaba ACB-CBA, 2006 |
---|---|
![]() Nemes Csaba Lopott homlokzatok, 1992 fotó: Bozsó András Somlói Zsolt és Spengler Katalin Gyűjteménye ![]() Nemes Csaba Remake — Ha ön forradalmár lenne..., 2007 ![]() ![]() Nemes Csaba Promenade (Séta), story-board, 2002 |
|
![]() Nemes Csaba Afrikai Nap, 2006 |
|
• A film címe ennél valami poétikusabbra utal… • A végén elhangzó elkeseredett mondatból emeltem ki ezt a kifejezést. Az egyik riportalany kifakad, mivel a globalizáció egyik következményeként, meglehetősen reménytelen versenyhelyzetbe kerültek: az óriási üzletláncok külföldről hozzák be az olcsó termékeket. Erre reagálva mondja: „de hát mit lehet kezdeni az afrikai Nappal?” Azaz, hogyan tudnának versenyezni az — úgymond — afrikai Nap melegével. Csak az utolsó pillanatban derül ki — a történet lezárásaként —, hogy mit takar a cím. • Egy különleges környezeti látvány inspirált a film készítésére, amelynek végül a szociális hátterét is felderítetted, ám ez a(z alkotói) folyamat már korábban is lejátszódott nálad némi különbséggel. Az észak-francia bányászvárosokbeli létet feldolgozó — Szépfalvi Ágnessel közösen készített — story-boardok esetében szintén egy különleges — ebben az esetben természeti — forma ragadott meg, s ugyancsak hasonló vonatkozások kerültek felszínre. Ezek a munkák itthon nem igazán ismertek… • Egy észak-francia kisváros kurátora a Lille-i Modern Múzeumban (Musee d’art moderne de Lille Metropole) 2001-ben kiállított story-board nyomán keresett meg bennünket, hogy nem állítanánk-e ki náluk. Lille környéke bányászvidék, ahol főleg külszíni fejtés fojt. Az itteni bányákat az 1980-as években bezárták, ami komoly szociális problémákat eredményezett. • Tudtatok minderről már ezt megelőzően is, vagy csak ott a helyszínen derült ki? • Konkrétan nem ismertük ezeket a városokat, de mivel korábban majdnem fél évig éltünk ezen a környéken, hallottunk már a helyi problémákról. Ez a felkérés pedig egy egy hónapos rezidencia-programmal kapcsolódott össze, tehát volt idő arra, hogy a környéken körbenézzünk, s gyakorlatilag egy kis kutatást végezzünk. Ezt részben spontán módon hozta a helyzet: eleve egy bányász-vendégházban laktunk, ami tele volt az ehhez az életmódhoz kapcsolódó holmikkal, csecsebecsékkel. De igazából a beszélgetések voltak a fontosak a helyi művészekkel, a kultúrházban dolgozókkal, akik sokat tudtak a problémákról, s egy bácsival, aki a bányában dolgozott. Ő szerepel is az egyik történetben. Majd elkezdtünk fotókat készíteni a környéken, főleg a meddőhányókról, mivel nemcsak hogy nagyon karakteres a látványuk, de mindenhol feltűnnek: autópályáról, vonatról is lehet látni őket. Meghatározzák a táj képét, legalább száz van belőlük egy 40-50 km-es sugarú körben: és nem csak a környék, hanem maga a két város — Liévin és Sallaumines — is teli van velük. • S milyen történeteket mutatnak be ezek — a Promenade (Séta) és a Passage címet viselő — story-boardok (2002)? • Az a témájuk — s a felkérés is erre vonatkozott —, hogy hogyan élnek ott az emberek. A mi megoldásunk nyilván inkább egy költői-filozofikus megközelítése ezeknek a konkrét szociális problémáknak… Nem „történetekről” van szó, hanem inkább helyzetek, folyamatok mutatkoznak meg, mint az új hullámos filmekben, például Godard-nál. A szereplők párbeszédeiből nem alakul ki klasszikus dramaturgiára épülő történetsor, ahol a bevezetőt követően kibontakozik egy dráma, s poénszerű megoldás a vége. Összetettebb az egész ennél azáltal, hogy a helyiekkel tett sétáink során kialakult helyzeteket idézi fel: miközben felmegyünk a meddőhányókra, beszélgetünk a már említett öreg bácsival, a fiatalokkal, hogy milyen ott az élet, ők pedig történeteket mesélnek, leírnak egy-egy jelenséget. Például azt, hogy ezeken a szénkúpokon nagyon nehezen élnek meg a helyi növények — távolról ezért többnyire csak feketének látszanak —, ugyanakkor más, abszolút nem erre a vidékre jellemző növények valahogy gyökeret vernek, s meg is maradnak. Ez egy csak közelről látható, külön kis növényi kultúra, egészen finomam vonja be a fekete hegyeket, amelyekről az ember azt hinné, hogy a legtöbbet könnyen meg lehet mászni, de vannak meredek lejtők is, amelyekre nem lehet felmenni, mert a széndarabokon állandóan visszacsúszol. A lankásabbakon, amelyeket jobban benőtt a növényzet, úgy lehet mászkálni, mint máshol a régi földsáncokon, földvárakon. Egy ilyen séta során derült ki, hogy a tárnákat — mivel fennállt a veszélye, hogy előbb-utóbb beomlanak — úgy zárták le, hogy teleengedték őket vízzel. A tárnák pedig sok esetben benyúlnak a városok alá is, s ezekről a mélyben húzódó, vízzel teli üregekről nem lehet tudni, hogy viselkednek majd a későbbiekben… Nagyon érdekelt ennek a vidéknek az építészete is. Bár vörös-téglás borítású, falanszter-jellegű kisvárosok jöttek létre, mégis hasonlítottak azokhoz a nálunk a szocializmus éveiben kialakult kubisztikus városokhoz, mint amilyen például Dunaújváros, ahol az ipar kapcsán kialakul egy infrastruktúra, odavonzza a munkásokat, ám ha az eredeti tevékenység megszűnik, akkor hirtelen lehetetlenné válik az ott élők helyzete. Nekem az volt az érdekes, hogy mennyire biztosak voltak abban, hogy ez örökké így lesz. Aztán a házak, amelyek azért épültek fel, hogy munkáscsaládok ott lakjanak — s nagyon sok családról volt szó —, hirtelen funkciójukat vesztették. És persze mindez nagyon komoly társadalmi feszültségeket eredményezett. • Egy nagyon egyszerű, jellegzetes látvány vagy forma hátterét felderítve komplex összefüggés-rendszereket tártatok fel. • Igen, én mindig bízom benne, hogy egy történet — egy kis utánjárással — izgalmassá válik. Egy portré készítésekor is az az érzésem, hogy minden arc érdekes lehet, és nincs olyan, hogy egy bizonyos arcot szívesebben megfestenék, egy másikat meg kevésbé. Körülbelül ugyanígy bízom abban, hogy egy ígéretesnek tűnő forma kapcsán egy egész történet mutatkozik meg. • Az elkészült strory-boardok ott maradtak a helyszínen? • Az egyiket megvették, a másik letétben maradt, s egyenlőre tisztázatlan a sorsa… Egyébként annak idején nagyon vágytam arra, hogy Magyarországon is megkeressen minket valaki egy ilyen megrendeléssel, hogy készítsünk el egy hasonló story-boardot a városáról… • Ha nem is egy strory-boarddal, de az Afrikai Napban ez félig megvalósult… • De nem felkérésként. A story-boardok viszont csak ennek nyomán jöttek létre. Nekem nagyon tetszett ez a mostanában szokatlan sorrend, hisz manapság ezzel ellentétben a művészek általában úgy dolgoznak, hogy műveket készítenek, amelyek aztán valahogy megtalálják a helyüket. • Az, hogy egy művész megbízást kap, a kortárs művészetre egyáltalán nem jellemző… • Igen, de a story-boardoknál ez nagyon jól működött. Tizenhét valósult meg, s mind felkérésre készült. A kiállításra felkérést is így értem. Nem mindig volt szigorúan megszabott téma, de sok esetben nyilvánvaló volt, hogy szeretnék, ha azzal foglalkoznánk, ami az ő saját, az ottani környezetből fakadó problémájuk. Főleg a külföldi kiállításokon volt ez így, s a legutolsó, Hollandiában készült story-board esetében is ez történt. • Konkrétan? • Csendes, hétköznapi kisváros Hollandiában, a szokásos kép: csatornák, kispolgári lét. Ám épp pár nappal az érkezésünk előtt meggyilkoltak egy fiatal srácot. Ez nagyon felzaklatta a kisváros életét, különösen amiatt, hogy a származása nyilvánvalóan szerepet játszott a történtekben. Az idegengyűlölet ebben az időszakban nagyon felerősödött, ekkor gyilkolták meg Theo van Gogh filmrendezőt is, ami nagyon felkavarta Hollandiát, hiszen az egyik legbefogadóbb társadalomként tekintettek magukra. A helyzet rendkívül ellentmondásosnak tűnt: tradicionális épületek, otthonos kis házak, giccses kis tárgyak az ablakokban, amelyeken ha benézünk, láthatjuk, hogyan élnek a családok. Mintha minden átlátható, nyugodt és kiegyensúlyozott lenne, de közben óriásiak a feszültségek. Ezt mutatta meg a munkánk is. • Hogyan fogadták ezt a helyiek, hisz nyilvánvalóan szembesítette őket a saját helyzetükkel? Bár feltételezem a többi munkátok alapján, hogy ez sem volt provokatív hangvételű. • Abszolút nem, a korábbi story-boardok lírai hangvétele itt is megmaradt. Szerették ezt a történetet, ami megint csak nem volt egy a görög tragédiára emlékeztető szigorú konstrukció pontosan kijelölt kezdettel és véggel. A taktikánk is ugyanaz volt, mint korábban a francia bányászvárosokban: megkerestünk az embereket, akik a szereplőivé váltak a történetnek. Nagyon jól hatott a közönségre is, hogy róluk volt szó, s nem csak abban az értelemben, hogy valaki felismerte, hogy szerepel a történetben, hanem úgy, hogy a háttér, az egész gondolatvilág is ismerős volt számukra. Hollandiában is az volt a helyiek szándéka, hogy megvásárolják a munkát is, de az végül — nagy örömünkre — a Kiscelli Múzeumba került… • Ezt a story-boardot olyan napi események inspiráltak, amelyekkel a média is kiemelten foglalkozott, s mindezt egy filmek készítéséhez használt technikával valósítottátok meg, s épp így történt a legutóbbi munkád, a Remake (2007) esetében is… • Tíz rövid animáció foglalkozik a 2006. őszén, a budapesti utcákon történtekkel. Aktuális politikai eseményre reagálok, s sokan számon is kérték már, hogy hogyan merek ennyire friss és nagy érzelmeket kiváltó eseményhez nyúlni, de — és ezt el is mondtam többször — nem a hatásvadász mozzanatokkal akarok foglalkozni, hanem azokkal, amelyek megmutatják, hogyan élünk, s milyen problémákkal küszködünk. Az animáció technikáját választottam, mert ez lehetővé tesz egy bizonyos távolságtartást a témától — azaz a munkám nem annyira kötődik konkrét dokumentum-felvételekhez, s így valami általánosabbat tud elmondani —, másrészt mert az irónia lehetősége is jobban benne rejlik. • A dokumentum fogalma számodra, a forrásaidat áttekintve, elég tágnak tűnik, hisz, tv-híradókból származó és profi netes hírportálokon megjelenőn képek mellett felhasználtad magánszemélyek video- vagy mobiltelefon-kamerával készített, video-megosztó honlapokon nyilvánosságra hozott felvételeit is. Ezzel nemcsak általában a médiafogyasztási szokásaink modelljét villantod fel, hanem egy — az internet használat sajátosságait tükröző, s Nicolas Bourriaud által az utóbbi időszakban — meghatározónak tartott alkotói attitűdöt valósítasz meg, amelyben az a legalapvetőbb, hogy a művészek „korábban megalkotott alakzatokat használnak fel”. Ezt az új modellt „felhasználói vagy tevékeny kultúráként” határozza meg, s az ebben a szellemben létrejött munkákat korábbi történeteket folytató, újra értelmező elbeszélésekhez hasonlítja. Az utóbbi megállapítás is igaz a Remake-re. • Tényleg rengeteg felvételt, fotót kutattam fel és gyűjtöttem össze az akkori eseményekről, főleg az internetről, de a látottak inkább csak inspiráltak, kiindulópontul szolgáltak. Folytattam, fikcióvá alakítottam a történeteket, s a munkának csak egy részénél használtam egészen konkrét dokumentumokat. Szélsőséges példa az utóbbira az Elindul a tank című, ahol egy az egyben azt a — valószínűleg egy Deák téri emeleti ablakból készült — nagyon ismertté vált felvételt alakítottam át rajzzá, ami több honlapon is megjelent. A tank így felülről távirányítós játéknak látszik, ami kicsit bizonytalanul mozog, furcsa irányokat vesz, elugranak előle az emberek. Átvitt értelemben is távolságot ad ez a megközelítés, nemcsak amiatt, hogy ez valóban egy felülnézeti kép. Szintén nagyon jellegzetes látvány alapján, eredeti dokumentumok átdolgozásával készült egy másik animáció, ami egy október 23-i, Deák téri összecsapást idéz fel a tüntetők és a rendőrök között. Épp, mint a tankos történetben, itt is a hivatalos ’56-os megemlékezések kapcsán az utcán lévő dekoráció kerül az események középpontjába: a Fővárosi Önkormányzat által az Erzsébet térre kirakott „BUDAPEST A SZABADSÁG FŐVÁROSA” óriásbetűs feliratból a „SZABADSÁG” szót használták barikádként a vízágyúk ellen. • Ez az emblematikus látvány tökéletesen megfelel annak a szóképnek, a szituáció pedig annak a helyzetnek, amiről Bourriaud a Spektákulum társadalmának kapcsán ír: „ma a spektákulum statisztáinak a szerepét osztják ránk… Mivel a kapitalizmus a teljes társadalmi mező fölött rendelkezik, megengedheti magának, hogy arra ösztönözze az egyéneket, hogy a szabadság általa behatárolt terében hancúrozzanak…„ Ilyen ironikus és kritikus a te munkád hangvétele is? • Igen, a történet abszolút groteszk jellege izgatott. Ilyen például a Knoll Galériában bemutatott, részben fiktív túró rudis-történet is: amikor a demonstrálók betörnek a tv-székházba, igazából nem nagyon tudnak mit kezdeni a helyzettel, így valamiféle vákuum jön létre. Láthatóan nem készültek fel rá, hogy minek kellene következnie, nem tudatosak, előre eltervezettek a cselekvéseik, hanem improvizálnak. Elkezdenek automatákat kirabolni és összetörni, nézik a monitoron az éppen futó híreket, tehát önmagukat, mert nyilván ők szerepelnek bennük… • Szerepek sokaságát játsszák el a résztvevők, saját maguk és egymás számára is, de főleg a média számára… Különösen abban a jelenetben, amikor észreveszik, hogy a kamera épp őket veszi, miközben ők maguk is a mobiltelefonnal felvételt készítenek magukról. • Felülről, kvázi egy ipari kamera nézőpontjából látjuk az eseményeket, mintha valaki megfigyelné az MTV-székházába betörőket. Ők meg mintha belemennének ebbe a játékba, időnként grimaszokat vágnak, gesztikulálnak, be is intenek, vagy túró rudit mutatnak — a kamerának. Ez az animáció a valós történet átdolgozása, s tényleg fontos rétege a médiajelenlét befolyása. • Ugyanezek a magatartásformák — szerepjátszás, passzivitás, pótcselekvés — jelennek meg a Combino Song című munkában is, amely szintén fikció, s ez is a legszélesebb nyilvánosságot érintő, s nyilvános térben zajló eseményeket mutat be, méghozzá a tömegközlekedés terében: az új villamosok — szélsőséges indulatokat kiváltó — beüzemelésének az utcai demonstrációkkal egybeeső időszakát idézi fel. Teljesen zavarba ejtő, hogy mi és hogyan történik: nem írhatók le egyenes vonallal az események, hanem sokféle helyzet sűrített reprezentációja ez a film. • Igazad van. Ez a munka egy video-klipre hasonlít. Ennek a műfajnak az a sajátossága, hogy inkább egy helyzetet, egy atmoszférát érzékeltet, s az időhasználat és a narrativitás nem feltételen lineáris. Akárcsak a Combino Songban. Úgy éreztem ebben az időszakban, hogy bármi megtörténhet az emberrel, ha fellép a villamosra, hisz sok estben ott utaztak a tüntetésről, a demonstrációkról hazatérők is. Furcsa, anakronisztikus helyzet volt, ahogy a hipermodern dizájnú új villamoson — ami olyan érzést kelt, mintha egy világvárosban lennénk — hirtelen árpádsávos zászlóval jelennek meg emberek. Ezt a hangulatot, helyzetet idézi fel ez az animáció: felszáll egy demonstráló a villamosra, árpádsávos zászló van a nyakán, úgy, ahogy a futball-szurkolók szokták használni a zászlókat, s elkezd jegyeket-bérleteket kérni, s így bizonytalan helyzet adódik: nem tudjuk, hogy ellenőr-e. Nyilván nem az, és különben sincs rajta uniformis. Az utazók pedig vagy elfordulnak, vagy egyszerűen fölállnak és odébb mennek. Nem veszik komolyan a helyzetet, ugyanakkor óvatosak is. • Ez a szituációt akár — általánosabb szinten — a nyilvános terekben vagy a közéletben követett viselkedés-modellként is értelmezhetjük: nem vállalunk fel bizonyos szerepeket, kívülállók maradunk, s inkább kivárásra alapozunk… De konkrétan az őszi eseményekkel kapcsolatos attitűdnek is tekinthetjük ezt a magatartást, hisz szinte mindenki tanácstalan, a többség elfordul, kívülálló marad, míg egy másik réteg „jeleneteket rendez”… • Persze, mindenki óvatos, nem akar állást foglalni. Nekem mindenesetre van egy élményem még 1996-ból, amikor Rómában voltam. Épp választások előtt volt az ország, s a buszon valaki elkezdett elég hangosan arról beszélni, hogy ő milyen politikai nézeteket vall, s rögtön kialakult egy vita, mert azok, akik mást gondoltak erről, ezt nem hagyták szó nélkül. Úgy érezték, hogyha valaki a nyilvánosság előtt megszólal, akkor arra reagálni kell, de mindez nem torkollott verekedésbe. Nem biztos, hogy ott ez az általános, de néha mégis úgy érzem, hogy mi nálunk viszont az a jellemző, hogyha nem is értünk egyet valamivel, azt nem jelezzük. Kerülni próbáljuk a konfrontációt, vagy kivárunk: azt gondoljuk, majd csak túl leszünk rajta, s ez nyilván az elodázása a problémáknak. Az őszi események is nyilván részben korábbi feldolgozatlan gondokból származnak, mintha ezek a szőnyeg alá söpört konfliktusok hirtelen valami torz formában törtek volna elő. Valahogy olyan érzésem volt az egésszel kapcsolatban, mint amikor egy újraforgatott filmet látok. Legyen az egy sikeres európai történet után amerikai recept szerint készül film, vagy egy régi magyar film adaptációja a mai helyzetekre, valahogy mégsem hiszem el. Hasonlít az eredetihez, de mégsem működik igazán, s furcsa, kínos érzést eredményez: a dolog hitelessége válik kérdésessé. A cikk a Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíj támogatásával készült. ![]() 1 http://www.exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=353 2 Művészcsoportként is ezt a nevet használták. 3 Kéz a felhők között 4 Nicolas Bourriaud: Relációesztétika. Műcsarnok, Budapest, 2007, 94.o. 5 Pierre Nora: Emlékezet és történelem között — A helyek problematikája, http://www.aetas.hu/1999_3/99-3-10.htm |
![]() Nemes Csaba Afrikai Nap, 2006 ![]() ![]() ![]() Nemes Csaba Remake — Barikád, 2007 |