finoman eltávolodni a figurativitástól. Nem azért, mintha önmagában bármiféle gond lenne a figuratív-realista festészettel, hanem mert megítélésem szerint ahhoz, amit alapvetően megcélzott, sokkal megfelelőbb az absztrakthoz jobban közelítő hozzáállás. Végül is azzal sincs semmi probléma, hogy a látványtól fokozatosan távolodik el, nemcsak mert a modern művészet történetében számos alkotónál figyelhettük meg ezt az irányt, hanem mert ezzel Szász maga is tanul, alakul, kísérletez.
Fontos leszögezni, hogy az állapot, s megfogalmazása tényleg pillanatnyi, a mostra és a legújabb művekre vonatkozik, és benne van a remény a lehető legjobb kifejletre. Mégis, a Fészekben látottak alapján azt mondanám Szászra, hogy kérdéses. Pozitívabban megfogalmazva: nyitott kérdés. Pont a fentebb már említett átalakulás folyamatába nyújtott betekintést a kiállítás, melyet véleményem szerint éppen ezért nem kellett volna elvállalni. A művek ígéretesek, de tranzitorikus jellegük miatt nem elegendőek. A később beköszönő újnak még távoli előhírnökei, melyek annyira nem erősek, hogy teljesen meggyőzzenek. Az összesen öt darab — igaz, nagy méretű — kép még nem feszíti szét az oly kicsiny kiállítótér falait, és nem kényszeríti térdre a látogatókat.
A művek megtekintése után könnyen elfoghatja a nézőt egyfajta vagy-vagy érzés: a képek vagy előkészítenek valami újat, nincs kizárva, hogy a Szásztól eddig látottakhoz képest radikálisan újat, vagy pedig, ha ez már az új, akkor valami hiányzik. Azt hiszem, a kérdés nem eldöntendő, hanem mindkét fele egyszerre érvényes.
A legújabb öt kép folytatja a korábbi művek, például a Dovin 2006-os Holdfolyosó-kiállításának táj-tematikáját. Akkor konkrét helyekkel nem beazonosítható, (így) nem létező tájak megképezése folyt, ahol Szász sötét színekkel, kékek és szürkék dominanciájával, valamint finoman felépített modulációkkal lényegítette át a látványt. A cél egyfajta belső táj megkonstruálása volt, amire nemcsak abból következtethettünk, hogy nem volt „valós” megfelelőjük — sőt, létező tájakat is lehet „lélektükörként” megfesteni, legalábbis ismerünk példákat az elmúlt néhány évszázadból — hanem magából az absztrahálási szándékból is, mely szándékról most már jobban látjuk, hová fut(ott) ki. Jobban látható, de nem állhatunk meg ennyinél.
Az az érzésem, hogy Szász művészete alakulását mintha maguk a mostani képek is reprezentálnák: valamennyin egy hegyet látunk, óriási, fejtetőre állított gúla egyik csúcsa tör a néző felé, a hegyet pedig minden oldalról ködtenger öleli körbe. Felülnézetből jól látható a hegy mérete, és, hogy nagyon nehezen birkózik meg vele. Csábítja a lehetőség, hogy valamelyik oldalról megkerülje: vagy a korábbi, a látványhoz — még ha egy elképzelt látványhoz is — jobban ragaszkodó utat választ, vagy a jelenleginél sokkal absztraktabb irányba robbantja ki festészetét. Szász esetében azonban most mindkettő félsiker lett volna, az előbbi repetitivitása miatt (ezt jól megérezte, hiszen ezért váltott), az utóbbi pedig talán azért, mert még nem készült fel rá. Nincs más hátra, meg kell mászni a hegyet, ami két szempontból is hasznos lesz. Egyrészt mert így Szász látásmódjának és művészeti céljainak legmegfelelőbb módon egyenlő távolságot tud majd tartani mindkét kerülőúttól, melyek álmegoldásai feltétlenül tévútra vezetnének, akármelyiket választja is. Másrészt a hegymászás közben megtapasztalt küzdelem kiérleltebbé, megfontoltabbá és letisztultabbá teszi majd a mostani alapozó és „feltérképező” jellegű művek olykor tapasztalható összeszedetlenségét, bizonytalan és kereső maszatolását. Ezeket a bizonytalanságokat mind megmagyarázza és igazolja, ha a jövőben megszületnek a kiérleltebb, a „hegymászás” folyamata után megszülető, annak tapasztalatait leszűrő festmények. Ennek ígérete benne van a művekben, feltéve, hogy a gyors siker csábítása helyett időt áldoz arra, hogy nagy utakat tegyen azokon a bizonyos belső tájakon.
Szász Sándor
Folyóhegy, 2007, olaj, vászon, 190145 cm