A fotó mint önálló műfaj rég kinőtte már a csupán ábrázolásra, leképezésre képes médium szerepét. De mi a helyzet a megfestett-átfestett fotókkal? Avagy a fotó alapján dolgozó festészettel? Estes óta ezt az eljárást is mindenféle céllal és igénnyel felhasználta már a festészet. Ami biztos: a realitáshoz való kapcsolódás adott marad ezeken a képeken, bármi is történjék velük, míg a vásznon formát öltenek.
Az Octogonart galériában kiállító Horváth Dániel nagyon, nagyon fiatal festő, tavaly végzett. Képeinek fő témái már évek óta a gyerekjátékok. Őket fotózza, majd festi.
Ha körbepillantunk a kiállítóterekben, egész arzenált találunk: ólomkatonák, lego, porcelánbabák, kirakatban várakozó kisautók. Olyan tárgyakat nagyít fel, és tár a hagyományos olaj-vászon technikával elénk, amelyeket mindenki ismer, mégpedig nagyon régről. Hiszen pontosan ilyen lego-fáim nekem is voltak!
Poussinről tudjuk, hogy sok képéhez babákat készített, és azok alapján festett. Be lehet őket állítani, nem mozognak, és szerencsés módon egyhelyben marad rajtuk a mesterséges fény is. A kész képen pedig lehet észre venni ezt a kis trükköt, főleg ha ilyen nagymester használja. Kisebb mesterek sem vetették meg ezt az eszközt a tizenkilencedik században, és elgyűrűzik a dolog a filmig: gondoljunk a makettel felvett nagy-totálokra, vagy a fekete vászon előtt elhúzó mini űrhajókra.
A Lego erre játszik rá tudatosan. A jólismert gömb alakú lego fák mögé papírlapot helyeztek, amin kis festett táj van. Mindezt úgy, hogy lássuk a papír szélét, pillanatig se képzeljünk valódi tájat mögéjük. Ezt így szépen összerakta, nem is a festő, hanem ebben a pillanatban még inkább fotósnak nevezhető művész. A kép ráadásul szemmel láthatóan elég parasztos módszerrel, felvillanó vakuval készült. Ez a megvilágítás átkerül a festményre: a lego rücskei, a fáknak a papírra vetett árnyékai élesen, feketén rajzolódnak ki. Valószínűleg ez a koncepcióban az újabb csavar, minden valóság-szintre külön hívódik fel a figyelmünk: játék, rajz, fotó, festmény.
Az ábrázolás-valóság szintek között morfondírozva azonban nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy az egész, ahogy van, nem túl vonzó a szemnek. A Lego zöldje kifejezetten csúnya árnyalat, a vaku által vetett árnyékok szintén kissé fájnak.
Ugyanígy nem találtam „kellemesnek” ránézni a legtöbb újabb képre (Porcelán I-IV, Kirakat, Márvány). Kifejezetten visszataszítóak ezek a színek, de rendben van, el kell fogadnom, valószínűleg nem a dekorativitás volt a cél. A különböző anyagok visszaadását fontosnak tekinthette Horváth, van itt márvány, porcelán, csillogó játékkatona. A csillanások néha egész vastag, tubusból kinyomott festékadagok, de előfordulnak fújt, összekent felületek is. Néhány régebbi, 2003-as kép zománcfestékkel csurgatva készült. Újabb képein a street art-ból ismert technikával, sablonnal fújva készülnek bizonyos részek (pl. Tornaterem). Egészen neon színeket is használ (Porcelán IV.) Ettől lesz az eredeti fotó festőibb?
A régebben festett Katonák I, II, vagy az Akció, a címadó Parádé a legvonzóbbak a kiállításon. Ezeken kicsit érezhető egy gyerekkor-nosztalgia: a mikrovilág nő meg festménnyé, óriássá és fontossá, ahogy a gyerek univerzumában is.
Jellemző irányvonal ma a vetített fotó alapú festés: legnevesebbektől (Birkás, Fehér, stb.) az újabb generációkig akad képviselője. A technikának széles a felhasználási skálája, a grafikától az olajképig, akvarellig mindenre alkalmas lehet. Vagyis annyi mindenre jó, mint a fotó maga.
Horváth Dánielhez hasonlóan fotót használ az a művész is, akinek munkáit a Deák Erika Galéria mutatta be. Alexander Tinei moldovai származású, már jó pár éve Budapesten élő művész, aki itthon szinte évente jelentkezik egy-egy kiállítással, és külföldön is többször szerepelt már. Deák Erikánál legutóbb tavaly állított ki, akkor a rendőrtiszt édesapja szerepelt a fotók alapján festett vagy rajzolt művein.
A téma ehhez képest teljesen megváltozott most: a divatmagazinok cseppet személyes fénykép-világa váltotta fel a családi archívumot. Nem csak lerajzolja vagy festi a vetített képeket, hanem deformálja, átalakítja. Horrorisztikus csajok néznek ki kacéran, vér folyik a szemekből, furcsa élőlények nőnek a hasakban, mindenki ijesztően sápadt, torz. Ezek a figurák, beállások mégis abszolút tipikusak, szinte látjuk a képek mögött, milyen lehetett az eredeti. Pont olyan, mint minden divatkatalógusban. Ugyanazt a néhány fotót használta fel az összes művön: a napszemüveges-retikülös szőke nőt, a falnak támaszkodó nagyhajú lánykát, stb. A hatalmas papírokra ceruzával viszi fel az alakokat, majd filccel rárajzol, nyúlványos növényeket, izgatott formákat. Legtöbbször a belsőségek fordulnak így ki, vagy a talán gyomor tartalma? (There is something brown in my body?). Barna hurkák hullanak a szerelmespár felnyíló hasában. Vagy kifejezetten a Chloé gyomrából kinövő lótusz jut eszembe Boris Vian Tajtékos napok-jából (I don’t feel distraction). Egy nő magokat eszik és egy fej nő ki a hasából, valami terjeszkedő lénnyel együtt.
Az vagyok, amit megeszek? A szupercsinos szőke nőknek is undorítóak a belsőségei?
A plázacicákat is utoléri a halál?
Ezek a képek egyszerre kapcsolódnak a pop art hagyományaihoz a tömegmédia oly jellemző termékeinek felhasználásával, és az expresszív, lírai, brutális festészethez. Hiszen a termék adott esetben emberi lény, bár egyre kérdésesebb, milyen mértékben. Gyúrjuk át, tépjük szét, majd kiderül, az-e.
A legütősebb a „Life is simple” sorozat (ezek olajképek, míg szinte az összes többi mű grafika), három vámpírszerű, falnak támaszkodó modell, fehér, fekete és újra fehér háttér előtt. A szép modell-lányoknak egyszerű lenne az élet, csakhogy ismét átalakultak valami mansonos halál-idollá.
Kifolynak a szemek, szürke, hullaszerűek az arcok, de a képek összhangja is feltűnik: a finom, színekben is harmonikus festői világ.
Horváth Dániel
Katonák, 2007, olaj, vászon
Alexander Tinei
I dont feel distraction, 2007, papir, grafit, filc, 150110 cm