Az elsötétített teremben két életnagyságú árnykép a falon. Egy férfi áll, mellette egy nő ül, guggol, gubbaszt — ha jól megnézzük, mindketten éppen vizelnek. A néhány méterre, a földön elhelyezett fényforrás és az árnyképek között félúton egy-egy rakás hulladék. Ipari szemét: kidobott fémdarabok. Ebből a két halomból születne az árnykép? Bizony, a brit művészpáros, Tim Noble és Sue Webster önmagukat megidéző portréja (He/She, 2003) úgy jön létre, hogy a látszólag véletlenszerűen egymáshoz idomuló fémdarabkák egy adott, speciális pontról megvilágítva az illemhelyen dolgukat végző két alakot adják ki árnyképben.
Árnykép: megfoghatatlan, nem is létező. Ha lehajolok, kihúzom a szigetelőszalaggal a földhöz tapasztott hosszabbítóból a zsinórt, kialszik a fény, megszűnik a két alak. Akik ráadásul szemétből jöttek létre, kidobott anyagok összeeszkábálásából; már csak ezért sem léteznek. Sőt, az ábrázolt pózuk is negatív: testükből a felhalmozódott szemetet, fölösleges, használhatatlan anyagot ürítik ki. Ipari hulladékból, egy megfoghatatlan anyag, a fény segítségével, egy közönyösen végzett melléktermék-megszabadulási folyamatban rajtakapva: ez lenne a művész, az alkotó egyén, az európai kultúra romantikus örökségű géniusza, avagy a műtárgypiac mai sztárja? A csupán egyetlen pontból értelmes képként megjelenő árny — ez lenne az ember; ecce homo? Kíméletlen, számon kérő kérdések a fogyasztói társadalomban.
Az ötletében és aprólékos, mérnöki pontosságú kivitelezésében egyaránt zseniális fényinstalláció a bécsi Museumsquartier középső traktusában, az egykori udvari istállók egyik óriástermében fogadja a látogatót. A Modern Művészeti Múzeum — Ludwig Alapítvány csak ritkán használja ezt a teret, korábban egyszer Hermann Nitsch rendezte be egy kiállítás erejéig. A falakon a márványosztás még jelzi, hol abrakoltak egykor a paripák; a térnek így falfelület tekintetében inkább csak egyes sarkai alkalmasak múzeumi célra, míg objekt-művészet, installációk számára viszont a teljes középső része jól használható.
Itt helyezték el a kiállítás legnagyobb tárgy-együttesét. A jamaicai születésű, New Yorkban élő Nari Ward kétszáznyolcvan kiszuperált babakocsit támasztott egymásnak ovális alakban, körülöttük és közöttük járóösvény fut már szintén kimustrált tűzoltó-vízcsövekből. Megint csupa szemét, vagy csak egyszerűen megunt, már fölöslegesnek ítélt, lomtalanításnál kitett tárgy. A babakocsik virágos huzata megkopott, színes díszítésük megszürkült, szinte a hajléktalanok poros kis kocsijaira, húzott-vont targoncáira hasonlítanak. Kisgyerek gőgicsélt egykor bennük, ma hideg megtagadottságukban tömegükkel, egymáshoz támasztott lehetetlenségükkel nyomasztóan hatnak. S az egykor mentőszerepet játszó, életet védő, vizet áramoltató tűzoltóslagokon lépkedünk közöttük. A teljesen elsötétített teremben dermesztő a látvány; a falra pedig jobb nem is visszaemelni a tekintetet, mert onnan Noble és Webster hollószerű árnyalakja kísért. Nem csoda, hogy nem tolonganak a kiállításon, a teremőr sem fél, hogy innen bárki elcsenne valamit: kint telefonál az ajtóban.
A MuMoK és a szomszédos épületben elhelyezkedő Kunsthalle közös rendezésében létrejött kiállítás többi része sem kíméletesebb. Belebotlunk Pawel Althammer padlón fekvő aluljáró-figuráiba, Maurizio Catellan pokrócba burkolt viasz-hajléktalanjának arcából semmit sem látunk, éppen csak cipője orra lóg ki. A Hong Kong-i születésű, Amerikában élő Paul Chan fényinstallációja kísérteties csupasz faágakat meredeztet elénk, a mű áthúzottan írt címe kitűnő szójátékként utal fény és valóság, műalkotás komplex jellegére: 2nd Light (2005). Nigel Cooke megtévesztésig fotószerű óriásfestményén a vad növényi indarengeteg egy koponya körvonalait vonja elénk; Matt Greene mezítelen ősember-figuráinak csurgatott festményén a rejtélyes orgia és a lila-zöld-vörös színpatakok egyaránt kínzó látomással szembesítik a látogatót. Az ember mégis alig tud továbblépni Greene képe (Dismembering the Leviathan, 2005) elől: a rémségesnek tagadhatatlanul van esztétikailag valami vonzereje. Szörnyen szép.
Tim Noble—Sue Webster
He/She, 2004, Courtesy The Dakis Joannou Collection, Athens
Nari Ward
Amazing Grace, 1993, 280 babakocsi, tűzoltóslag, CD-lejátszó, Courtesy The Dakis Joannou Collection, Athens
Chris Ofili fehér kobrájának és kék lovasának ölelkezése a sejtelmesen fénylő telihold előtt nem kevésbé gyönyörködtető és hidegrázós mese-látomás. Az ilyen, álomként és rémálomként is értelmezhető képek, képzetek, víziók miatt lett a kiállítás címe Traum und Trauma (Álom és trauma); a szójáték magyarul jobban visszaadható a (rém)álom kettősséggel. Többségben mindazonáltal az emberi lét, fantázia fekete oldalának, eltitkolt, elfojtott motivációinak megjelenítése szerepel. Cindy Sherman, Kiki Smith, Paul McCarthy és mások munkáin egyértelműen a tudatalattinak az erőszakkal, torzulással, halállal, a nem polgárian jól nevelt erotikával kapcsolatos rétegei dominálnak.
Sigmund Freud városában alighanem lehetetlen is volna csupán a kortárs művészet negédes álmaiból kiállítást rendezni. Ám a két intézmény — amelynek ez volt az első közös kiállítása — nyitottságán, a két (egyébként igen eltérő karakterű) igazgató ilyen irányú érdeklődésén túl kellett ehhez egy harmadik személy is: a műtárgyak kölcsönadója. A tárlat a világhírű görög Dakis Joannou Gyűjteményből mutat be egy szerény merítést. A nagyiparos Jeff Koons egy műve láttán kezdett el gyűjteni 1986-ban (One Ball Total Equilibrium Tank, 1985; nem szerepel a kiállításon, de Koons két másik kompozíciója igen).
Más milliárdosokkal szemben, azonnal a kortárs művészekkel foglalkozott, és nem részesíti előnyben hazája alkotóit, bár a kollekciójába bekerülő görög művészeknek — a bécsi kiállításon is — természetesen óriási rangot jelent a közös szereplés a globális műtárgypiac mai üdvöskéivel. Számos alkotóval személyesen is jó barátságba keveredett Joannou. Koons mellett Maurizio Cattelan tekinthető az egyik kedvencének, akitől rendszeresen rendel vagy még terv-szintű állapotban megvásárol már kompozíciókat, ezzel is mecénási szerepet keresve. Kezdettől fogva együtt él a művekkel athéni otthonában, majd 1998-ban létrehozta a Deste Alapítványt, egy régi athéni gyárépületet Christian Hubert New York-i építésszel átalakíttatva. Gyűjteménye két évvel korábban még más athéni helyszínen mutatkozott be először átfogó jelleggel — tízévnyi szerzeményezés után többek között Rineke Dijkstra, Pipilotti Rist, Gilbert és George vagy éppen Martin Kippenberger alkotásaival a The Factory területén, Everything That’s Interesting Is New címmel. A Deste megnyitása óta a kollekció új szerzeményei (Vanessa Beecrofttól Takashi Murakamin át Shirin Neshatig) és egyéb kiállítások immáron rendszeresen az athéni központban tekinthetőek meg.
A kurátorok jól ismert nemzetközi szereplők (Joannou leginkább Jeffrey Deitch műkereskedő, kiállítás-szervező szavára hallgat), s ez nagyot lendített Athén kortársművészeti életén. A kollekció bemutatkozásai általában tematikusak; a Destében például Panic Room címmel tártak a közönség elé egy anyagot, ennek tematikus rokona a mostani bécsi tárlat. Az eddigi legnagyobb szemle Párizsban valósult meg 2005-ben, ahol Joseph Kosuth munkája adta a kiállítás címét is: Monument To Now. A bécsi kiállítás lehetőséget nyújtott Joannou számára, hogy folytassa a gyűjtemény külhoni utaztatását, a két vendéglátó intézményigazgatónak ahhoz, hogy példát mutassanak a bécsi közönség, művészetpártolók és gyűjtők előtt az athéni kollekció három erényét kidomborítva. Joannou mindig új munkákból, az elmúlt két-három év alkotásaiból vásárol; nemzeti hovatartozástól függetlenül, egyetemes művészetben gondolkodik; és nem etetős, könnyen befogadható, dekoratív festményeket, hanem nyers, kutató-szembesítő jellegű műveket keres. A traumatikus kiállítás ugyanakkor ne legyen megtévesztő: ezek nem a gyűjtő sötét vágyainak kivetülései, hanem reflexiók egy általános emberi létállapotra.
S hogy milyen ő maga, az unokáitól körülvett műgyűjtő? Amint a katalógusban egy amerikai pszichoanalitikus tanulmányában ő maga fogalmaz, a kiállítás nem erről szól: „A művészet védőpajzs, amely megvéd attól, hogy valóban lássanak.”
Pawel Althamer
Cím nélkül, 2006, 3 figura, vegyes technika, Courtesy The Dakis Joannou Collection, Athens