Králl Csaba

A semmi ágán

Frenák Pál Társulat: Instinct (Ösztön)

Sziget Fesztivál, Budapest
2007. augusztus 7—8.*

A természet hosszú ideig fekhet a sírjában, írja Francis Bacon, de az alkalom vagy a csábítás életre kelti. Frenák Pál nagyon is érti, mire gondolt a XVI. századi angol filozófus, jogtudós, hivatkozik rá maga is, hiszen koreográfusi pályájának voltaképpen minden megnyilvánulása alkalom és csábítás — amely kiugrasztja az emberi ösztönt. Új bemutatójának tömör címét (Instinct) ebből kifolyólag bármelyik előadása viselhetné. Freuddal vagy nélküle, intuitíve vagy sem, alkotói fantáziájának bugyrain keresztül ugyanis mindannyiszor e fogalom jelentéstartományát próbálja megfejteni az emberi test kifejezőképessége révén. Az Instinct ennek ellenére nem pszichoanalitikai kézikönyv, mint ahogy a korábbi darabok sem voltak azok, hanem maga a testképekbe átírt nyílt és cenzúrázatlan szenvedély. A felpiszkált ösztön-én gátlástalan tivornyája.
Nincs Frenák-premier kellő rizikó nélkül. Ezt érthetjük egyrészt tartalmilag, hiszen sokadjára tárul fel olyan (nem feltétlenül személyes) élményanyag az alkotó színpadán, amelyet a közfelfogás legszívesebben visszagyömöszölne az intim szféra tulipános ládájába. Frenák azt nyilatkozta nemrég, hogy nem mindig értik meg idehaza, mert a magyar közönség túl konzervatív. Igen, ha úgy vesszük, Frenák művészete irritál, mert mindazt, ami az emberi lényeghez tartozik, de par excellence nem publikus, szűnni nem akaró figyelemmel ragozza-boncolja immár bő másfél évtizede. Belső kényszer hajtja-űzi, mely sok kortárs művész motívumából hiányzik. Frenák nem alternatív botrányhős. Alkotói habitusától mérhetetlenül távol áll a tudatos provokáció. Nyers őszintesége, arcpirító hitelessége mégis azt a látszatot kelti, mintha provokálna.
A rizikót mint alaptételt vonatkoztathatjuk magára a táncra is. Ilyen értelemben az Instinct mozgásanyaga is ki van téve a labilitásnak. Nem is akárhogy.
A színpadot egy gigantikus, homorú díszletlejtő, egy égszínkék „lesiklópálya” teríti be, csupán elől és a két szélén van pár méternyi sík felület, balra fekete zongora, jobbra az ütős szekció kellékei. E speciális építmény felső széle hatalmas paravánként szolgál. A mögüle élő bábként kiemelkedő táncosokat rejtélyes erő mozgatja. Olykor puhán, szinte lebegve érkeznek a takarásból, mintha gumiasztal röpítené fel őket, máskor meg halált megvető bátorsággal vetődnek hátra az emelvényről a semmibe. Frenák a repülés, az instabilitás érzékeltetésére eddig csak tárgyakat (gördeszka, kötél, görkorcsolya, óriási gömbhéj) használt. Most tovább lép: magát a tánc terét billenti meg — kihúzva táncosai lába alól a biztos talajt. A bravúrosan felkészített szereplők (négy férfi és egy nő) az első pillanattól az utolsóig hadban állnak a fizika törvényszerűségeivel. Elsődleges feladatuk mégsem az, hogy látványosan legyűrjék az előttük tornyosuló akadályt, és kihívóan „mutatványoskodjanak”, sokkal inkább, hogy játékba elegyedjenek az ismeretlennel.
A mozgásszekvenciák térbeli elhelyezésének, a lentnek és a föntnek, hogy ki, hol — és miért éppen ott — bukkan fel, külön jelentősége van. Az előadás három, jól elkülönülő színtérre oszlik: a jó három méter magas rámpa felső peremére, az előtér keskeny, vízszintes sávjára, és a kettőt összekötő, alapvetően „táncolhatatlan”, íves felületre. A felső régió mintha az érzékiség elemelt birodalma lenne. Itt demonstrál az a három nárcisztikusan pózoló díszhím, akik mint galambok a villanydróton, kiülnek a díszlet szélére, és pipiskedve, nőiesen átvetett lábakkal bámulnak mereven előre — a szigeti éjszakába. Ám idefenn, e távoli, szinte csak a vágyálom szintjén létező érzéki világban a nő az úr. Ezt erősíti a férfiaktól felé irányuló minden gesztus és kezdeményezés. Hogy épp kinek áll a zászló, és hány férfinak egyszerre, vagy csak etetés és átejtés az egész, nehéz kibogozni, hiszen a nőben mindvégig van egyfajta rideg eltartás, közöny, amely az egész szerelmi cécót zárójelbe teszi. A nő vékony pántú, mélykék selyemkombinéjában kirakati áru. Egy igazi nőstény, ahogy mállékonyan, erotikus fűszerezéssel elnyúlik és kiteszi magát odafönt a „placcra”. Emlékezetem szerint Frenáknál ritkán jelenik meg a nő — mint princípium — ennyire sztereotip módon, nőiességének teljében. Egészen új, hogy nem férfias vonásokkal, magatartással van felruházva, hanem csábos és szexi. (Frenák egyébiránt előszeretettel manipulál a nemi identitással előadásaiban, a férfiak sokszor nőiesek, a nők férfiasak, ide-oda folyatja közöttük a nemi szerepeket. Máskor viszont esztétikai értelemben űz tréfát velünk, és a megvilágítással éri el azt a hatást, hogy a férfitest szép lehet, a női meg nem.) Az ábrándos nőből itt kivételesen nem lopakodik elő az agresszív hímállat. Egyesegyedül ő az, aki nem hagyja el a felső régiót. Nem ereszkedik le a rámpa aljára, a barbár, földi pokolba, hanem mint egy plasztikus idol, egy reklámcikk, egy csábító szexbálvány mindvégig fent „trónol” az elérhetetlennek tűnő messzeségben.
Az előtér, ahol a lejtő belefut a színpad síkjába, a létezés másik szintje. Éppen gondolati-logikai pandanja az előzőnek. Itt nincs semmi, ami mosolyt fakasszon, míg odafent minden kissé elemelt és burleszkszerű. Ez egy lecsúszott világ — nemcsak fizikai értelemben. Az agresszió terepe. Az állati ösztönök peepshow-ja. A férfiak közül hárman csontszínű maszkot hordanak, egész fejet beborítót.
A maszkra rögzült kifejezés lélektelen és együgyű. Aki felveszi, anonimmé válik. A férfiak meztelen felsőtestén kigombolt, fekete zakó. Egyvalaki van csak fedetlen arccal és többnyire pőrén, kiszolgáltatottan közöttük. Ő szenvedi el a részekre hulló világban e sötét árnyalakok vad tombolását. Súlyos jelenet, ahogy két Mephisto-álarcos közrefogja és a földre alázza védekezni képtelen társát.
Az meg végtelenül bizarr, amikor az egyik maszkos testszínű gyolcsba tekerve, lógó plasztik emberfejjel a lába közt, mint egy véglény kitekert, öngerjesztő táncot jár. A figurákat valósággal szétrobbantják a gyomormélyből a törzsbe, végtagokba, ujjpercekbe, fejbúbba kilökött ingerek. Ezeket a mozdulatokat lehetetlen kívülről ráaggatni a táncosokra, őbelőlük kell kisajtolni. Frenák jó pedagógusnak bizonyul, mert alkotótársai — Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Nelson Reguera és Várnagy Kristóf — szédületesen teljesítenek.
Az előadást a Bipolar német-magyar kulturális együttműködés jegyében Helmut Oehring kevés eredetit mutató, hang- és ritmusjátékon alapuló, fragmentált kortárs kompozíciója kíséri, melyet Hudacsek László és — a táncos szerepkörből most DJ-vé avanzsált — Gergely Attila szólaltat meg. Heather O’Donnell viszont Chopint zongorázik, amikor a varázslatos nőnek jelenése van. Ragyogó ellenpont: improvizatív, szörcsögő hangeffektek és a lágy, folyamként hullámzó Chopin. (Úgy értesültem, nem kis hadakozás előzte meg a bemutatót, mert Frenáknak nem tetszett a kérésére komponált zenemű, állítólag alig tudtak egyeztetni róla a német zeneszerzővel, ezért — mint hírlik — engedélyt kért és kapott tőle a darab szétdarabolására, valószínűleg így kerültek a „hézagokba” a nagy lengyel zeneszerző üde zongorafutamai.) Lisa Kosturnak a koreográfia csak fekvő és ülő helyzeteket enged meg, ezért legfőképp a jelenlétével és gesztusaival kell egy hűvös bombázót eljátszania. És megtörténik, aminek meg kell. Unott, amikor hat férfikéz matat a testén (a nőt szemből látjuk, fekve, arccal felénk, a férfiakból pedig csak a tapogató kezeket). Engedékeny, amikor a négy hím sorban ülve végigbújócskáztatja fekvő testét a karok és törzsek izzadt erdején. Beletörődő, amikor meztelen párja rongybabaként forgatja, szeretgeti, és hosszas előjáték után meghágja. Fanyar, amikor az egyik maszkos minden testhajlatára nyomott csók után a gyönyörtől elalél.
A harmadik színtér maga a lejtő, a hatalmas kék ív, a senki földje, ahol — szó szerint — nincs megállás. Csak zuhanni lehet: az ábrándok babarózsás világából vissza a reáliák kegyetlen völgyébe. Itt függ a nyitóképben, „a semmi ágán”, ég és föld között kapálózva, hevederrel a derekán a három maszkos „jövevény”, akiket imént köpött ki a „túlvilág”. Itt, a homorulaton, egy fénytéglalapba zárva fejlődik a szemünk láttára „emberszabásúvá” egy egészen cicomátlan, animális mozdulatsor — meglepő duó. Itt kísérli meg egyre feljebb tornázni magát szinte a földhöz lapulva, groteszk lábkulcsolással a megalázott, pucér férfi. És ide vetik le magukat egymás után a magasból a táncosok, hogy mint gyerekek a domboldalról, újra és újra lehemperegjenek a lejtőn, vad körforgásban. Eközben kialszik a fény, és nem marad belőlük más, csak a legörgő testek surrogó zenéje.
Itt ér véget az előadás. Vagy mégsem?
A szereplők előrejönnek meghajolni, a közönség szedelőzködik. És ekkor Frenák odanyom a színpadra egy dögös rock and rollt. A három maszkos vonaglik, tépi magát, mikrofonnak látszó lámpával világítja meg alulról az arcát, mialatt a nő négykézláb, anyaszült meztelenül, kéjesen átmászik a színen. Bulvár? Geg? Fityisz? Rendezői fogás, amivel Frenák mindent idézőjelbe tesz?

*
A Szigeten történt munkabemutató után a darab hivatalos, kőszínházi bemutatója 2007. november 9, 10, 11, 12-én lesz Budapesten, a Trafóban.