Kedves Art Lover,

még tart a féltökmeztelen nyár, dagadnak a halálfejes fekete kalózvitorlák meg a kitetovált neo-izmok, messze viszi az aranyosan csillogó véres köpést a meleg délkeletészaknyugati szél és a színezüst robothalak holdas ívben ugrálnak utána, csobbanásuk és a szél zaja alkotják az atmoszférikus hangkép alapját, most jöttem vissza a Little Norway parkból, két óra hiperintenzív testhajszolás után a véremben szaporodó serkentõ anyagoktól, amik arról gondoskodnak, hogy a nap hátralevõ részében stimulálva legyek, pattanásig feszülnek az ereim, így termelem meg minden reggel narkomániás szükségleteimet, egy érvágás vagy vérvétel ilyenkor esik a legjobban, mert megszabadít a túltermelés által okozott felesleges feszültségtõl, miközben futottam vissza az Irodába, a második világháborúban norvég kiképzõtábornak használt parkból, a hajókikötõn keresztül, a Spadina hídon át, különbözõ álnevesek keringtek az agyamban, és az, hogy írok neked egy újabb levelet, amit te kiegészítésként benyomhatsz a készülõ könyved anyagába, aztán amikor már a Ricsmond Sztrít sarkára értem, úgy gondoltam, hogy mégsem írom meg a levelet, mert az álnevesek már a könyökömön jönnek ki és amit meg kellett ezzel kapcsolatban írnom azt már megírtam akkor, amikor megírtam, közben hirtelen beborult és esni kezdett és lehangoló õszi képek sodródtak az agyamba, de mikor az elsõ emeletre felérve kinyitottam a postaládát és találtam két álnevestõl érkezett levelet, akkor azt döntõ jelnek fogva fel megint úgy határoztam, hogy mégis összevágok neked egypár oldalt a témával kapcsolatban és aztán amikor az Irodában egy újabb álneves fax várt, valamint egypár e-mail is érkezett álnevek alatt mûködõ összeesküvõktõl, akkor azonnal le is ültem a kompjúterhez, hogy minden kétség nélkül és azonnal hozzáfogjak a levélhez, az, hogy ma már mindenki álneves és hogy álnevet használni szinte kötelezõ az elektronikus kommunikációs hálózatokban, az álnevesség fogalmát és eredeti értékét elég radikálisan megváltoztatja, ugyanúgy, ahogy a tattoo ma az egyik legpopulárisabb népmûvészeti forma, álnevesektõl is hemzseg a világ, megszállta a népet az egyéniség szelleme, a test külsõ és belsõ transzmanipulálásával, gépesített végtagokkal, mikro-megaagyakkal vagy az egyént megsokszorosító álnevek használatával újítják meg magukat, terjesztik ki mûködésüket, változtatják életüket, az egyetlen jelentõs forradalom, ami ebben az évszázadban lejátszódott, az egyéniség forradalma volt, nemcsak volt, még most is tart a világ frontjait kiszélesítve a totális-tömegkommunikáción és populáris kultúrákon át,

oké, nem megyek bele jobban, mert belebágyadok vagy égetem magam magam elõtt, ez is már túl sok és túl ultrakomolyan hangzik, talán ha tavasz lenne és még csak rügyeznének a torontói ellen-vadalmafák, más stílusban fogtam volna hozzá, de már nemsokára vége az augusztusi proletár-vakációs lázadásnak, alig néhány órám maradt, hogy idevarázsoljam az álneves galcsi néhány tagját, lehetne Lenin is az album címlapján mint a legnevesebb fedõnevesek egyike, de itt most nem arról van szó, hogy történelmi keretbe helyezzük a témát, hanem, hogy a mai néválarcos kommandót sorakoztassuk fel, a katolikusan álruhás, sötét szemüveges gengszter csapatból elsõként lépjen ki a szexepiles és okleveles ipari kém, Ghera, találkoztál vele a neo-váci extázison meg a budapestises puccson, õ szopta a marha nyelvét és fúrt a levegõbe álgéppisztolyos üzeneteket, aztán ott zokogott a Stefánia úti Nagykövetségen mert teljesen kibukott és rájött a rég ismert lelki, testi és kulturális szuperdepresszió, meg az egész megnemvalósulás értékviszonya, területi félreértések, nyomor-uszony szindróma, ismered?, mellek és revolverek, vörös fátyol és csorgó vaslánc, ez csak néhány tárgy a Ghera kelléktárából, Romániából került Montrealba és a kelet-európai õrültekháza továbbra is kísérti mint örök élmény, újabban céltáblákat készít olyan festmények reprodukcióiból, amiken meztelen nõi mellek láthatók és a mellbimbók kerülnek a céltábla közepébe célpontnak,

Ghera marhahús szeletet szopogat Ljubjana, 1997 • Fotó: Neoist Archive

amikor két évvel ezelõtt a Niniveh-t forgattam, Ghera feladata volt, hogy Angela Idealismnek segítsen mint személyes asszisztens, ami aztán szintén kiborulással és zokogó görcsös rohammal végzõdött, az Angela-val együtt dolgozni hosszabb idõn át idegõrlõ feladat, hisztérikusan és önkritikátlanul önimádó jelleme már egy rövid együttlét után is irritáló hatást kelt és halálfélelmet okoz minden bankrablóban, neo-nárcizmusa nemzetközi szinten is kimagasló, ha nem lenne humora, vagy ha nekem se, akkor Angelát az amerikai szupersztárkultusz keresztény áldozataként lehetne felértékelni, a Neoizmus?!-ba úgy kuszálódott bele, hogy valamikor a 80-as évek közepén egymásba szédültünk egy New York-i buliban és egypár napig nálam fûtöttünk a fõ-Fõparancsnokságon, ettõl kezdve õ lett a Neoista?! események egyik rendszeres elõadója és hátulkapója, görög bronzvázákat is megrepesztõ földöntúli sikolyával tartotta sakkban a bel- és külváros züllõdõ lakóit és hisztérikusan csapongó hangulat-gesztusaival kényszerítette õket térdepelõ imádatra, aztán egyszerre csak eltûnt és évekig nem került elõ, az a hír járta, hogy átment féldimenziós feleségbe és a férje tiltja a szerepléstõl, a Nagyi is akkor hagyta abba a festést, amikor férjhez ment, gyerekkorunkban a hosszúszipkás, cigarettázós fényképein csodáltuk az egykori õrjítõ festõnövendéket, a gyûrûs elkötelezettség mindent tönkretesz és eltiporja a résztvevõket, de az Angelából nem lehetett végleg kipusztítani az eredendõ vágyat, és egy magá nyos csütörtök este, miközben a férje a boldog-órai viszkijét szürcsölte egy horizontális lebujban, Angela Idealismnek sikerült letépnie a sokáig olyan valóságosnak tûnõ és látszatra kényelmes láncokat és visszamenekülnie a manhattani éjszakába,

Angela Idealism M. C. Niniveh címû videó-alkotásában Toronto, 1995 • Fotó: Neoist Archive

`Itt vagyok újra, itt vagyok, Én, Angela Idealism', hangzott fel a dal és követte a könyörtelen sikoly, csak közben elment öt év és az egykori csodálók nagy része elhúzta a csíkot, minden megváltozott, más lett a diktatúra, hideg szél fújt, a koldusok rátapadtak a meleg szellõzõnyílásokra, az egyik valamikor szintén egy Angela Idealism volt, de nem mindeki lehet Angela Idealism, egy pillanatra az egész belváros halottnak tûnt, angyali öngyilkosságra való megváltó pillanat, de az igazi és örök Idealism nem adja fel a harcot, jazz-bandát alapít és uptown klubokban lép színre, hogy a belvárosi jampecok helyett a polgári közönséget nyûgözze le és így csikarja ki a világsikert, szerepeket kap filmekben, festõi ambícióit új kiállítás jelzi, újra feltûnik az East Village klubjaiban is, Párizsba utazik, Magyarországra is eljut Monty Cantsin-elõadások alkalmával, Torontóban és New Yorkban új stúdiófelvételei készülnek, ajánlatokat kap lemezcégektõl, most kéne, ma, azonnal, hogy végre berobbanjon a sztárok színpadára, ahova mindig is készült, Art Lover, könyörögj a pop-istenhez, imádkozzatok érte gyerekek, hiszen tudjátok milyen csodálatos alkat, ott táncolt veletek a Balázs Béla utcában ezen a forró, puccsos Neoista?! nyáron, és úgy volt, hogy a zaj-generális Gen Ken és a szado-mazo martalóc Cathod Ray is eljönnek és jelenlétükkel bomlasztják a légkört, de a Gen Ken Rómában véletlenül egy Berlinbe induló repülõre szállt a budapesti helyett, az is lehet, hogy nem volt véletlen, a Cathod Ray pedig nem tudott elszabadulni a pokolból, vagy nem is akart, miért is jönnének ezek az agyak Vácra?, mi van Vácon Vácon kívül?, Neoista?! lakásfesztivál?, akkor persze érthetõ, akkor minden világos, hát hogyne, Cathod Ray 82-ben, New York-ban, egy ilyen álarcos buli alkalmával csatlakozott az ellen-mozgalomhoz és eleinte a videódokumentációnak volt a felelõse, mint kommunikációs szerzetes és cethal a mail art hálózatba is beépült, esténként pedig, mikor a gyerekek már aludtak a bölcsõben, még elhúzta a csíkot a klubvilágba, oda, ahol Gen Ken is feltûnt és információt osztogatott a legközelebbi ellen-zenei hangkísérleti elõadásokkal kapcsolatban, ezt onnan tudom, mert általában én is ott voltam, és mikor Gen Ken kinyitotta a Generátort, attól kezdve az lett a központ, ott voltunk a konyha nagyságú szintéren, harminc ember már túlzsúfolta és a legtöbben az utcán, a Generator kirakata elõtt álltak és néztek be, augusztus vége volt, még tombolt a nyár, ami New York-ban gyilkos õrületbe kergeti a nyomorultakat és a patkányokat, az utcák csak naplemente után teltek meg és a Generator is ilyenkor kapott életre és halálra, ezek a kis hangulatkeltõ természeti képek olyan csábítóak, hogy itt-ott bele kell õket tûznöm az ellentmondásos eseményekbe, bent a Generator-ban a zaj mámorától megrészegült közönség türelmesen várt az utolsó fülsértõ hangokig, és amikor hirtelen véget ért a vallástalan csatazaj és váratlanul csönd támadt, akkor a világ is egyszerre megváltozott, eljött a vallásos hétköznapiság hipnotikus bûvölete,

M. C. és DJ Steve a Hungarian Folk Music utcai akcióban New York, 1988 • Fotó: Bizarr

akkor még nem volt meg a Body Archive, amit Cathod Ray alias Matty Jankowski csak a 90-es évek elején alapított, valószínûleg a Gen Ken kísérlettõl kedvet kapva, de ezúttal nem a Lower East Side-on hanem a New York-i húspiac szívében, az Archive jelenleg is mûködik és itt található az egyik legátfogóbb gyûjtemény a testmûvészetrõl, legyen az bármi, tattoo, piercing, klinikai testmódosítás, transz-szexuális alakítás, vérmûvészet, mutiláció, akármi, ami a test gyötréséhez vagy az élvezetek fokozásához hozzájárul, vagy a bõr felszínét fedezi újra fel, vagy a test belsõ terét vetíti ki, S&M szembesítés, homoerotika, leszbiánus tudományok, Neoizmus?!, könyvek, katalógusok, plakátok, képeslapok, lemezek, videók, grafikai mûvek, tárgyak, az Archive sûrûn rendez performanszeseményeket fent a tetõn, vagy klubokban vagy más helyszíne ken, ha mostanában elmész New York-ba, a Body Archive legyen az elsõ hely, amit meglátogatsz, #9 9Ave, NYC, 10014, USA,

és miközben elindulsz, hogy megkeresd, összetalálkozol a bankrabló kinézetû DJ Steve-vel, a St.Mark és a 2nd Avenue sarkán árul könyveket, a legjobban a pornó megy, hogy zenei ambíciói még mennyire fûtik, nem tudom, de hogy õ a scrapmetal vagy hulladékvas zene legnagyobb mestere a világon az teljesen fix, nincs más, aki úgy tudna játszani olajoshordón és vaslemezen, mint DJ Steve, õ nem csak üti-veri a vasat, mint általában azok, akik megpróbálják ezt a mûfajt, hanem recés vasvonójával hegedül a pléhen vagy úgy forgatja a vasdurungot az olajoshordóban, hogy egyszerre szólalnak meg a nyomor-dzsungel harangjai és a városi szirénák, egy idõben a Demo-Moe tagja volt, késõbb velem játszott a HFM-ben (Hungarian Folk Music), én énekeltem vagy ordítottam a megafonon keresztül, õ meg húzta a ritmust, késõbb kibõvültünk újabb tagokkal, mint például Krista Goddess Ceresszel, és koncerteztünk fesztiválokon is, Ceres, akivel egy genetikai trilógiát is alkottunk, baromira megtanulta a scrapmetal mesterséget és eljutott a DJ Steve-vel egyenrangú színvonalra, ami nem könnyû feladat, lehet, hogy ez a megerõltetõ, kevéssé respektált és alulfizetett szakma is része lett annak, hogy cirkuszi együttmûködésünk hirtelen megszakadjon, a DJ más fedõnevek alatt is mûködött és leginkább a mail artban volt tevékeny a

80-as években, tagja volt a Rivington School-nak is, a fénykorszakban, amikor még FA-Q is szabadlábon volt és a Blood Sisters-ék is nyomtak a szoborkertben, ahol Angela is kezdte a karrierjét, ott a sarkon, a nyomorgó rohadásban, a vashulladékból készült büdös Rivington labirintus közepén, ott festette vicsorgó, elmebajos portréit FA-Q és ott húzta-vonta ki a hangokat a vaslemezekbõl DJ Steve, miközben összegyûlt a csõcselék az esti ceremóniára, a néhány éves konstrukciót és a két napos városilag kiutalt bombázást is leszupernyolcasoztam, most egy új lakóház van a szoborkert labirintusa helyén, teljesen normális, egy lakóház, kaputelefonos bejárattal és új ablakokkal, amik jól le vannak szigetelve, hogy ne verjen be az októberi véres esõ,

Amen! és Spiel! M.C. Ideiglenes mûemlék címû kiállításának a romjain Montreal, 1993 • Fotó: Anne-Marie Tremblay

egy hirtelen eltûnt éjjel arra sétáltunk Oli O-val és Gherával, de akkor még csak szeptember volt és annak is csak a legeleje, lehúztuk a csíkot egy videófesztiválra és tartottunk egy koncertet a VOID klubban, Oli O még jól volt, senki nem sejtette, hogy három hónap múlva eltemetik, megálltunk a Gas Stationnél, ami teljesen kietlennek tûnt, sehol egy patkány, néhány héttel elõbb bezárták hasonló okokból mint a Rivington labirintust, de a sötétbõl hirtelen elõbukkant egy görnyedt árnyék és felénk köpött néhány véres szót a kihullott fogai közül, hogy tûnjünk a francba vagy valami ilyesmit, és bár próbáltam nem hinni szemeimnek és lehetetlennek minõsíteni a helyzetet, láttam, hogy õ is felismert és nem volt menekülés, a Richard Hambleton volt, egy közeli barát, akivel a kapcsolatom sztárrá való alakulásának fázisában gyakorlatilag megszakadt, õ bekerült a market-központba, én meg egyre inkább kikerültem a kül-zónába, te biztos, hogy ismered mail art-os Mr. Reeee korából, nem jut eszembe a másik álneve, a detektív, Dick Tracy?, és lehet, hogy Montrealban találkoztatok is, Vancouver-bõl Montrealon át költözött át New York-ba, hogy itt legyen öngyilkos, amire állandóan készült, de aztán hirtelen sztármûvész lett a graffitigeneráció tagjaként és öngyilkos szándékáról lemondott, vagy lehet, hogy nem, csak gondolkodási vagy felkészülési idõt kért, késõbb Ghera kérdezte, hogy ki volt az az öreg kiszédült junky, akivel a Gas Station-nél beszélgettem, mondtam, hogy nem olyan öreg, nálam fiatalabb, ezen az Oli O is kerek gyerekszemekkel csodálkozott és õszintén kérte, hogy még meséljek Richardról, de nem nagyon volt kedvem, különben is elég szarul éreztem magam már a találkozás elõtt, nyomasztott a vissza-lebombázott környék, lehet hogy ledöbbentett Richard sárguló heroinfoltos csontváz-lénye is, a FA-Q-t is az vitte palánkra, voltak akik meg tudtak valahogy menekülni, de Richard keményen beletaposott, meg rá is tapostak a siker érdekében, hallelujah, lehet, hogy ezt választotta öngyilkosságként, se nem olcsó, se nem kényelmes megoldás, de valahogy túl kell hogy essünk ezen a másik nyomoron,

Oli O is túlesett, már tíz éve lupusza volt, egy ellenállóképességgel kapcsolatas alattomos betegség, mentségére csak az szolgál, hogy elég ritka szörny Oli O, aki 14 éves kora körül lett divatmodell sztár Párizsban, 19 éves kora óta szenvedett a lupusztól, én csak életének utolsó évében lettem közeli barátja, 26 éves volt, filmszakon tanult és csatlakozott a zaj-performansz csoportomhoz, aminek Ghera, Ceres, Lian, JAT, Brian Damage (Phycus), Bill Satan (Songs of the New Erotics) is tagjai voltak, Puppet Government név alatt, a 90-es évek eleje óta majdnem mindent a Puppet Government nevében csinálok, a Puppet Governmenttel mentünk le New York-ba Oli O kocsiján, és Angela Idealism-nél szálltunk meg, a földön, matracokon, meglátogattuk a Body Archive-ot, a Gen Ken is elõkerült egy este egy margarétára a Hatnél (Ludlow és Stanton sarka), Oli O bemutatta csodálatos divatmodell barátnõit, valamint különbözõ unalomfeszítõ hírességeket, akik mind meg akartak továzni, köztük volt Anthony Haden-Guest, a Vanity Fair sztár-írója, aztán egy másik agy, aki a New York-i mûvészet adminisztrációs diktátora, valamint néhány lézengõ kokain-fej, mit mondjak, lazán siklottak az esték, az egyik délután az East River Parkba is kimentünk videózni, Angela sikoltozott, én megafonoztam, Oli O és Ghera hulladékvasaztak, és fekete zászlókkal csépeltük a levegõt meg a falakat, egy ideiglenesen felállított építõipari sátorban a Williamsburg híd alatt, Darius videózott, hívtam DJ Steve-t is, de sosem érkezett meg, este meg a St. Mark bárban léptünk fel, de a tulajdonos öt perc után kikapcsolta az áramot, mert nem tetszett neki a zaj, zuhogott az esõ, bõrig ázva és káromkodva mentünk vissza Angela lakására, de annyira azért nem voltunk odáig, hogy ne vegyük le a vizes ruhánkat, és amíg száradtak a konyhában tartottunk egy csoportos orgazmus-fõpróbát a szexuális gondviselés dramatikus megfogalmazására, késõbb, már emeltebb hangulatban, elhúztunk táncolni a Pyramid-ba,

mindebbõl az derül ki, hogy a szálak valahol mindig összefutnak, hogy álnevesek hálózzák be a világot, hogy álneves konspiráció tartja kézben a diktatúrát, megpróbáltam ezt az írást olyan gyorsan összecsapni, ahogy csak lehetséges, így aztán csak néhány kiválasztott került bele, de így is attól félek, hogy túl jól sikerült és valamilyen irodalmi és történelmi mellékstílus is belekerült, ne haragudj, tudod jól, mennyire utálok írni és mégis erõltetem magam a billentyûkkel, valami betegség, megrögzött mánia, idétlen képzelõdés eredményeként, valaki majd megmagyarázza, lehet, hogy te, kedves Art Lover, akinek írtam ezeket a leveleket,

mi van most Novi Sad-ban?, szúrós alkonyat?, az utcákon remegõ erotikus árnyékok csatangolnak, néhány száradó szabad levél már le is esett a kertben, agyonkúrt gyümölcsfákról, amik alatt romantikus terrorista kommandó akciókat terveztünk a Neoizmus?! nevében, Alan Ford, G. Abort, Art Lover és Monty Cantsin, 1982 szeptemberében, még a világvége elõtt, amikor erotikus léghajókon közlekedtünk a felhõk felett és a nyomor kacajára táncoltunk a Vámpír-klubban, ennyi elég, már alig várom a Nullákat, és a szent varjak hulla-károgását, loholok tovább a pezsdítõ halálfürdõbe,

Monty Cantsin? Amen! augusztus 33, 1878, hat óra

„Kedves Art Lover,

veled mi a zsír kishúgom?, én nem tudom, hogy velem mi a franc van, gyógyíthatatlan beteg vagyok vagy õrültül egészséges, de már megint dõl belõlem a szó, és ez gyanús, mert ha az íróból dõl a szó, az mindig alapvetõen gyanús, mert az igazi nagy idétlen írók véresre összeszorított szájjal, zsebredugott kézzel, szótlanul hallgatnak, nem írnak le egy vacak szentségtelen tetû betût sem, csak félholtan gyötrõdnek zseniálisan lázas gondolataikkal és vöröslõ szemekkel bámulják a le nem írt durcás semmit,

de én nem vagyok igazi író, ha-ha-ha, én csak felelõtlenül pózolok és kritikátlanul felszínes modorban imitálom az írást, émelygõs utálattal töltöm ki az üres oldalakat és nem értem, hogy tulajdonképpen miért csinálom?, a hazáért?, kifosok napi ezer oldalt olyan ütemben, hogy senki nem tudja követni, de nem tudom, hogy hova a francba sietek, háborúba? kinek írok?, a mentõknek?, oké, ez most neked megy, de ez csak egy kis unalmas kerületi ellenforradalmi levél, amiben már megint a fõálnevesekrõl lesz szó, azaz az álnevesekrõl, csakhogy még mielõtt hozzákezdtem volna, már könnyû bemelegítésként megírtam két filozófikus pornónovellát és három százoldalas kalózesszét a Neoizmus?!-ról, összedobtam egy áldoktori ellendisszertációnak a felét, amit a kétszázötvenhatodik oldal után finoman behajítottam a tûzbe, lefejeztem az elsõ bevonatát a Két hetes vetített vakáció címû két hetes játékfilmem forgatókönyvének, belezavartam egy csecsemõknek szóló három lemezes pszichotronikus adógép lejátszására tervezett hipno-digitális élettankönyvet, amibõl életük elsõ hat hónapjában az édes álomba ringatott vallástalan újszülöttek elsajátítják mindazt, amit a börtönrácsos iskolákban húsz év alatt se tanulnának meg,

ámulsz?, hát ne tedd, csak szédült fejjel ábrándozok egy gecifoltos fekete zászlón heverve és próbálom rászánni magam az írásra, meg vagyok zavarodva és már nem tudom, hogy tulajdonképpen mi a tisztátlan igazság, ami jelzi, hogy megfelelõ ellenszellemi kondícióban vagyok a levél hatósági elkezdéséhez, aminek ez volt a hivatalos bevezetõje, tehát ez is csak modoros stílus-erõszak, de éppen ez az, amit ma az álnevesek kapcsán itt helytelenül kísérlek meg demonstrálni, `nem jövök sehonnan és nem tartozok sehová', mondja a bennem élõ Monty Cantsin? Amen!, `nem jövök sehonnan és nem tartozok sehová', hallom SPIEL! foszforos szem-hangját az ágyalatti sötétségbõl kipárologni, a múlt utolsó fals sikolyából ontott ólom-vészharang némán és fenyegetõen függ felettünk, hanyatt fekszünk a bársonyos ágyon, meztelenül kicövekelve, és nem tudom, hogy melyik szóhalmaz testbe markoljak, hogy kinek a szívébe marjak,

BMZ performansza Torontó, CineCycle, 1996 • Fotó: Neoist Archive

itt állunk az OSP kapujánál és várjuk, hogy az Univerzális Menekült láthatatlansága megjelenjen a palota elõtti képernyõn, bal kezével egy kávéspoharat emelve, jobb kezével halvány kékesen és vékony csíkban füstölgõ cigarettát tartva, elegáns mozdulattal, mint egy tibeti láma, ezrek verõdnek itt össze minden este, hogy beírják álnevüket az OSP álnévalbumába, a Pártnak csak álnevesek lehetnek tagjai és csak olyanok, akik totálisan leszámoltak a múlttal és a múltjukkal, akik számára nem létezik a kacskaringós világ, akik minden viccnek ismerik a poénját és mindent kacagva megtagadnak, beleértve mindenekfeletti önmagukat,

szükségszerûen nekidõlök egy sárguló fényoszlopnak, rokkant kémként pózolva várakozok egy csokor rózsával a kezemben, hogy elsuhanjon mellettem FA-Q, csak egy pillanatra vigyorít felém, kihullott fogai helyén begyulladt ínyén sötéten csillog a vér, zsebredugott kezében egy koszos és gyûrött noteszt szorongat, amiben ma legalább huszonöt kis fekete golyóstoll-önarcképet firkált össze, és úgy volt, hogy beugrik az Emerging Collectorhoz és elnyomja tíz dollárért, de aztán meggondolta magát, baszódjanak meg, inkább megtartja a füzetet még néhány napig, hogy legyen legalább valami, amihez ragaszkodni tud, köp egy nagyot és véreset, ami hirtelen megtöri a lendületet, megáll, megfordul és visszasétál hozzám, `nem ismer meg senki', mondja, `már kiraboltam az összes ismerõseim lakását', kikapja a füzetet a zsebébõl és elémnyomja, `nézd meg', elkezdem lapozni, tele van zseniálisabbnál zseniálisabb kis szar firkálással, leginkább arcszerû figurák, `mikor jöttél ki?', `két napja', lapozom tovább a füzetet, majdnem ugyanaz az arc minden oldalon, portrétanulmányok az Univerzális Menekülthöz, a SPIEL! alakításában, lehet hogy másképp valósul meg, de az összefüggés kétségtelen és nyilvánvaló, a 80-as évek közepén a Missing Foundation lefelé fordított `the party is over' pezsgõspohár graffitijén és a hatóra jeleken kívül FA-Q neve is mindenütt ott feketedett a New York-i üszkös börtönfalakon, az Emerging Collector-nál, a Kazukónál, a Rivingtonon és a Pamela Stockwell-nél voltak kiállításai, de a megnyitó bulik után csak néhány prófétának álcázott leopárdszõrös patkány sziszegett oda egy-két ragyogóan fogalmazott epileptikus frázist, pár évig Manonnal hajt, a Blood Sisters énekesével, gyerekük születik, de még néhány hetes korában örökre elalszik, Manon még küzd egy darabig a világon maradással, karjaival kapálja a levegõt, heroinfoltos nyomor-görcsökben vonaglik, és csak aztán szökik el, miután rájön, hogy nincs ereje az öngyilkossághoz, egyedül húzza fel a csíkot Montrealba, ahol néhány hónapos kezelés után újabb punk bandát alapít, már fújja a haját a szél, és amint fagylaltot nyal a St.Laurent-on, szembe jön vele SPIEL! és Gina, ahogy elhúznak egymás mellett, csak a sejtjeik rezonálnak össze a genetikai kódokon felüli sejtelmesség értelmében, de találkozás nem jön létre, SPIEL! és Gina beülnek a Shedhez kávézni és várni a csodára, a Manon pedig felmegy a barátjához kefélni,

eközben, csak néhány percnyi gyaloglásra, egy testes és elsõ pillanatra szigorúnak tûnõ alak szivarozva ül a kompjútere elõtt és egy madárként repülõ lángoló gõzvasaló animációján dolgozik, Boris Wanowitch (polgári neve Pierre Zovil) otthonában vagyunk, ami egyben a Computer Graphics Conspiracy fõhadiszállása, a CGC a Neoista?! propagandagépezet egyik legelkötelezettebb ügynöksége a 80-as évek kezdete óta, Wanowitch a katonaság elõl szökve, Párizsból érkezett Montrealba, és most utólag már úgy tûnik, mintha ez így lett volna precízen kiszámítva, mérnökien megtervezve a Világ 14 Titkos Mestere által, hogy ezek az álnevesek mind Montrealban csõdüljenek össze a 70-es évek végén, 80-asok elején, Cantsin, Lazer, Brotgehirn, Terre Z, Wanowitch, R.U.Sevol, Via Vidorea, Bonbon, Adrenalin, Moondog, SPIEL!, Gina, Ghera és mások, egymásról semmit sem tudva, valahonnan a világ egy másik tájáról menekülve itt futnak össze, de miért pont Montreal?, mert erre az ellenség nem számított, erre senki nem készült, csak én,

FA-Q a Neoista Fõparancsnokságon New York, 1987 • Fotó: M. C.

Montreal csöndes faluként ábrándozott a közelítõ tél hófúvásos napjairól, amikor három napon át senki nem mozdul ki otthonról, szeptember közepe volt, még sütött a nap és a leszálláshoz készülõ Boeing 747 szárnyai káprázatosan csillogtak és az utastérbõl kinézve úgy tûnt, mintha nem is repülõszárnyak lettek volna, hanem egy hatalmas meztelen angyal élõ testrészei, az utas, egy fekete bajuszos, hosszúhajú fiatalember, aki ezt a bibliai megállapítást tette, Csõ Kántor volt, aki a világ számára hamarosan mint Monty Cantsin lesz ismert, és aki az egész utazás során feszülten bámult ki az ablakon az elkövetkezõ új korszak akcióit tervezve, valahol lent néhány társa már türelmetlenül várta, nem tudatosan, csak készülve valamire, ami majd ultra-radikális változásokat produkál számtanias életükben, vagy valami hasonló totális történelmi baromságon meditáltak, a felettük elhúzó repülõgép zúgása ugyan elért hozzájuk, elvegyülve a szobák és a városi környezet zajával, de semmi különöset nem jelentett a megszokott morajon kívül,

Boris kiveszi a szivart a pofájából és leereszt néhány kortyot a saját készítésû húgyszínû, habos sörbõl, nagyot böfög, ami visszhangzik a tágas stúdióban és aztán lerágott körmû keze visszatér a kisegér hátára klikkelni, ez már tíz évvel késõbb van, a CGC állomás a Neoista Nagykövetségrõl átköltözött egy St. Laurent utcai épület második emeletére, ajtók nélküli, nyitott, padlástérszerû helyiség, a falakon ott lógnak a kompjutergrafikát imitáló Wanowitch-festmények, az Ismeretlen Neoista portréja, az éppen a sivatagban kacsázó, világot járó háromkerekû terepjáró és nomád konspirációs mobil festett tervrajza, egy Cantsin által vérrel vandalizált repülõ gõzvasalós tájkép, ez a lobogó jelképpé vált gõzvasaló-üstökös az, ami most is ott repül Boris számítógépének a képernyõjén, kint az ûrben, meteorokkal versenyezve és zuhanó csillagokba ütközve,

`adjál öt dollárt, ez mindenem', mondja FA-Q, és vigyorogva mutat a vállán lógó zsákra, odanyomom az összes aprópénzem, megmarkolja és gyorsan elhúz, és a festményeivel mi lett?, hol vannak?, holnapután megint börtönben lesz és hamarosan minden nyom nélkül örökre eltûnik, kit érdekel?, FA-Q-t legkevésbé, hogy visszatérjen a színre, annak semmi valószínûsége, õ tudja a legjobban, hogy nem lenne semmi értelme, a dzsankiságon keresztül a képzeletvilága teljesen kielégül, és végre azzá lett, aki a képein mindig is volt, a torzultan vigyorgó szörny, a kihullott fogú, véres nyelvû pusztuló szent-farkas, a sátánképû leprás koldus,

most gyorsan itt azzal szakítom meg ezt a már költõi megfogalmazást, hogy szerencsétlenül utálatos vasárnap délelõtt van, az autók zajából hallom, hogy vizes az úttest, tehát esik, az ablakok be vannak sötétítve, hogy ne lehessen belátni és hogy ne jöjjenek be a romboló napsugarak, már egy éve, hogy nem élek a családommal, itt lakom az irodámban, a földön alszom egy fekete és egy vörös zászlón, egy másik fekete zászlóval takarózva, nappalra minden nyomot eltüntetek, hogy senki ne tudja meg, mivel az irodaépületekben illegális lakni, voltál itt néhány évvel ezelõtt, azóta csak nagyobb lett a látszólagos káosz, és nemcsak ebben a belsõ környezetben, hanem úgy általában, hogy a Krista és köztem mi történt az még most sem teljesen világos és a helyzet még továbbra is periódikusan alakul,

tavaly nyáron történt, hogy kirobbantak a dolgok, itt volt a BMZ (Baji Miklós Zoltán), hat hónapra jött annyi pénzzel, amennyi egy hónapra is kevés, és még egy mûvészangyalnak se elég, én is teljesen le voltam robbanva, kenyérre és vízre alig volt pénzem, sírtak a gyerekek a konyhában és az asztalon halmozódtak a kifizetetlen számlák, békétlen periódus volt és egyre nõtt a feszültség, amihez hozzájárult, hogy a mûvészangyal nem mosta el a tányért maga után és Kristának abszolút nem imponált a viselkedése, én meg az irattartó vasszekrények gépesítésével voltam elfoglalva, valamint más elõadásokra való felkészüléssel, közben Quebec-ben újra összetalálkoztam JAT-tal és egy pillanat múlva már összezúgtunk, annyira, hogy újból életvidám lettem és még felelõtlenebb, egy évvel korábban a Krista és én buzdítottuk JAT-et, hogy hajtson végre egy nem hivatalos performance-akciót egy Quebec-i fesztivál alkalmából, 19 volt, millió gondolattól zúgott a feje és sajgott a teste, meghívott minket vacsorára, szerintem egyszerûen belénkszeretett és mindkettõnkkel le akart feküdni, de az nem jött össze, viszont másnap az elõzõ esti tervek szerint végrehajtotta az akciót, váratlanul levetkõzött és belefogott egy monológba a nõiség és szexualitás témában, egycsapásra õ lett az új csillag a vásárlócsarnok neonfényes egén,

az irodabútoros, vasszekrényes premieremen, ami júniusban volt a Music Gallery-ben, JAT is résztvett, BMZ, Lian, Oli O, Ghera és Krista is benne voltak, de a második elõadásra Krista már nem jött el, azt találta ki, hogy a gyerekekre nem volt ki vigyázzon, de az igazság az, hogy beleunt a vasak nyomorult csépelésébe, elege volt az egész lélekromboló balhéból, kész, és ezzel véget is ért 89 óta tartó totális kollaborációnk, ami fõmûként egy genetikai trilógiát eredményezett, bár a BMZ kiköltözött tõlünk (kapott egy lakást annak fejében, hogy napi félórát beszélget egy magyar nyelvû macskával) és az én anyagi helyzetem is idõszakosan valamennyire megjavult, az egyik kialvatlan reggelen Krista kihajította az összes holmim a házból, úgy mint az olasz vagy amerikai filmekben, azóta, kisebb kibékülési periódusokkal megszakítva, itt lakom az irodámban,

bár a lakást azóta Krista többször átrendezte, az ebédlõben továbbra is ott lóg két kisebb vigyorgó FA-Q, és ezzel kapcsolatban most valami filozófikus osonásba kéne fognom és úgy hozni össze a levélnek ezt a részét, hogy az összes dolog, amirõl eddig szó volt összekapcsolódjon, de az ilyen kikerekített baromságokat mindig utáltam, és most inkább azon kéne tépelõdnöm, hogyan lehetne szakszerûen jobban megkeverni a folyamatot, mert úgy érzem, hogy ma nem vagyok eléggé csapongó, hogy hiányzik belõlem a tökéletes összefüggéstelenség mámora, a kábítás, hogy túlságosan elkapott a képépítõ logikusság, lehet, hogy azért mert istenséges vasárnap délelõtt van és esik az esõ, szótlan a telefon, csak két rövid e-mail üzenetet kaptam, semmi vészes, rendkívüli,

Boris Wanowitch az általa épített Neoist Igloo elõtt Montreal, 1983 • Fotó: Michel Dubreuil

SPIEL! eddig mindig megbukott és bukásainak egyik oka, hogy meg akar bukni, bármihez hozzáfog valaminek történni kell, ami megakadályozza a sikerben, és õt pontosan az érdekli, hogy mi lesz az akadály, SPIEL! nem a sikert tagadja meg, hanem a siker érdekében tett erõfeszítései közben számára a bukás körülményei sokkal izgatóbbak, mint bármilyen siker, de hogy végeredményben mi az OSP elsõdleges célja, azt senki nem tudja, és nem is érdekes, az a fontos, hogy a szervezet ott van és adott pillanatban kész teendõinek ellátására, csak ez az adott pillanat még nem jött el, és valószínûleg sose jön el, SPIEL! dolga az, hogy várjon a csodára és amikor a csoda eljön, akkor õ legyen a csoda, mint Lenin vagy Hitler, például, de az OSP közelebb áll a rock'n'roll összeesküvéshez, mint a politikai mozgalmakhoz, az OSP a rock-sztároktól kizsarolt tagdíjakból szervezi az örökös bukásra ítélt ellenforradalmat,

az elektronikus hálózatban cirkuláló üzenet sebessége és a fénysebesség közötti analógia Boris egyik jelenlegi kedvenc témája, ezzel kapcsolatban készült háromperces animációs videójának a címe A Hazugság Sebessége, amiben egy gõzvasaló kirepül az ûrbe, majd vissza a földi garázsba, ami egy ben Neoista?! Kutatóközpont és Archívum,

itt láthatók olyan mûvek, mint a monumentális Unicum-os üvegszobor, a lakásfesztiválok plakátjai, a Wanowitch-festmények, stb., a Boris még a Nagykövetségen lakott, amikor SPIEL! és Gina is ott kértek menedéket valamikor 84 nyarán, Torontóból menekülve, kijártak egy közeli parkba az új szerepüket gyakorolni egy dialógushoz, amit a nyilvánosságnak szántak, valamint egy helyi újságban elhelyezett apróhirdetésen keresztül meghallgatást kértek Leonard Cohentõl, egyik este megettünk egy pizzát a szalonban, különben nem nagyon láttuk egymást, csak fontosabb és megrendítõbb események kapcsán, mint a koldus-színház akció, amit a belvárosban, a St.Catherine úton hajtottak végre,

dél körül lehetett, SPIEL! letérdepelt a járdán, egy templom elõtt, homlokán 888 felirattal, aranyra festett `vérzõ' kezét koldulásra nyújtva, majdnem meztelenül, csak ágyékát fedve egy gyolcsdarabbal, elõtte az aszfalton egy Zilon által készített `Save your Saviour' szövegû graffitivel, Gina meg ott keringett körülötte mint egy ideges dongó, és vártuk, hogy valami történjen, én filmeztem, szép látvány volt és összegyûlt néhány ember, Gina, mintha idegen lenne, elkezdte kérdezgetni SPIEL!-t, hogy mit csinál itt és mit akar, kialakítva egy folyamatos dialógust, amire még többen összegyûltek,

`a munka koldulás, a koldulás munka', magyarázta 888 és aztán még egyszer megismétel te, de most már ordítva, hogy az ebéd után csaholó egész belvárosi nép odasereglett, végre egy igazi idegen, egy sötétbõrû, középkorú hölgy is beszállt a játékba és saját haláláról kérdezte a térdeplõ szentet, ekkor már az utcát teljesen elállta a tömeg, megbénult a forgalom és néhány percen belül megérkezett a szirénázó rendõrség is, rövid tanácskozás után illegális koldulás címén letartóztatták a Megváltót és a tiltakozó Ginával együtt betuszkolták a rendõrkocsiba, lehet, hogy ezt egyszer már megírtam neked?, nem emlékszem, az is lehet, hogy csak álmomban meséltem róla, mindegy, most itt van egy ilyen rövid szubinformációs külalakú sztori, mint felejthetetlen leltári emlék,

és persze valószínû, hogy ezek az összes siralmasan zseniális rossz agyak mindig itt lesznek velem, akárhogy is próbálok megszabadulni vészes és veszett terhüktõl, pusztuló koldusalakjaik inkább szaporodnak mint fogynak, és hipnotikus erõszakkal, zsarolva kényszerítenek halálba rohanó örök életem álnevesekhez kapcsolódó eseményeinek csábító megírására, hogy megemlékezzek képtelen álmaikról, hogy idézzek idétlen gondolataikból, hogy bemutassam õket felszínes és irodalmiatlan álstílusomban, és én megteszem, ha õszinte és legyõzhetetlen utálattal is, oké, ezekben a neked írt hipertudományos levelekben nem jön ki olyan rosszul ez az egész cifra

balhé, és el lehet viselni mint Neoista?! ingyen bolhacirkuszt,

akkor most kirohanok a parkba a darazsakkal gyakorlatozni, hogy felstimuláljam a hirtelen zéróra csökkent szellemi érdeklõdésemet, a jövõ héten néhány napra elhúzom a csíkot XXX-be és aztán a Stefánia úti Nagykövetségen leszek egy maradék hatot, a legnehezebb az utolsó lelket ámító és lélegzetelállító, mindent jóvátevõ monstrum mondatot lekeverni, mert annak van a legnagyobb jelentõségû jelentõsége a jelen jelentéktelen jelentõségtelenségében, FA-Q2, Amen!

Monty Cantsin