Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, most, hogy férfiak, nõk, gyerekek lejöttünk ide, és széttapostuk a két kiállító mûvész által vödrökben lehordott és az imént szépen elsimított homokot, nézzünk körül e kertben. Merthogy ott állunk, dacára annak, hogy pincében, annak viszont nem ellenére, hanem amellett, hogy nõben.

Ha a közönség csak férfiakból állna, s a megnyitó beszédet mondó személy számára kellõképpen léhának tûnne, közeledhetnénk úgy is e kiállításhoz, hogy azt mondanánk: kapcsoljuk le a villanyt, itt van a sötét pincében ez a kõnõ, teremtse meg ki-ki a maga számára a legautentikusabbnak gondolt befogadói, mûélvezõi viszonyt. Ez persze csak elsõ, felületes olvasatban lenne lehetséges. (Egyik irodalomkritikus kérdi a másiktól — ad notam Juhász Gyula : „milyen volt Jolán elsõ olvasatban?" De félre a macho viccel, és bár más kontextusban lesz még szó férfiasságról, hagyjuk az erotikát másra.) Ugyanis ezek a szobrok a tüzetesebb szemügyrevétel, a taktilis érzékelés bevonása, a tapogatás után nem bizonyulnak erotikusaknak.

Nem véletlenül mondtam azt az imént, hogy a két mûvész saját kezûleg hordta le és egyengette el a homokot. A szobrászat amúgy is olyan mûvészet, amelyben az anyaggal kemény küzdelem zajlik, s én néha irigykedve gondolom el ezeket a heroikus férfiakat, máskor meg, persze, amikor rohammunkában, például egy kiállításra, éjt nappallá téve dolgoznak, a talpuktól a fejük búbjáig kõporosan, s látom, hogy a fáradtságtól még a beszéd is nehezükre esik, nos, ilyenkor sokkal jobban kedvelem az irodalmat. Nyári Zsolt és Kotormán Norbert azonban ízig-vérig szobrászok, akik számomra emblematikus figurái e mûvészetnek, amely a legközvetlenebbül õrzi az antik görögök techné szavában szétválaszthatatlanul benne rejlõ egységét a gondolati-érzelmi-indulati munkának, valamint a megcsinálásnak, a mesterségnek. Jirí Menzel egy a filmcsinálás hõskorát életre keltõ filmjének címét és szellemét kis változtatással ideidézve: Mesés férfiak vésõvel. Van bennük valami nemes archaizmus, amely nem csupán abban mutatkozik meg, hogy nem kenyerük a videoinstalláció (ha szabad ezzel a szándékolt képzavarral élnem). Az általuk elgondolt és gyakorolt mûvészet nem trendi, nem konceptuális, nem ironikus, ugyanakkor nem patetikus, nem pusztán ösztönös és nem is olyan, amely valami homályos õsiség vagy bármiféle ideologikum által lenne vezérelve. Úgy gondolom, az általuk megtestesített attitûd a Nietzsche-féle korszerûtlenséggel tart rokonságot, amely egyszerre próbálja meg tekintetét az eredetre (vagy kevésbé metafizikus kifejezéssel szólva: keletkezésre), valamint a végre vetni, s nem sandít a kor szempontjaira. Nem közvetlenül kritikai intenciójú mûvészet ez, de segédfogalmait nemegyszer (mint most, e kert létrehozásánál is) a japán kultúrából veszi, s ez áttételesen jelzi, hogy szerinte az európai olykor korrekcióra szorul.

De térjünk vissza megint a vödrökhöz. Vagy inkább ejtsünk szót arról a három köbméter homokról, amely most a lábunk alatt elterül. Hogy ezt is képesek voltak lecipelni ide, ez már szinte a Kopár sziget képsorait indítja el a befogadóban, s adaléka lesz egy olyan mûvészi magatartás megjelenésének, amelyben jó adag szenvtelenség van a nehézségek elviselését illetõen. Talán azért is nem az „alázat" kifejezést tartanám itt megfelelõnek, mert egyrészt a „gályázás-romantika" kontextusában eléggé elcsépelt, másrészt nem fejezné ki pontosan a kedélynek és a léleknek azt a rendíthetetlenségét, amelyre gondolok, s amelyet a görögök az ataraxia szóval illettek. Meglehet, még alkalmasabb lenne keleti, buddhista konnotációt keríteni a dolognak, amely megerõsítené, hogy esetükben nem a modern, európai mûvészöntudat, hübrisz patetikus-fájdalmas feláldozásáról kell beszélnünk, hanem a világgal szembeni szenvedélymentes elfogadásról, belátásról. Azt hiszem, e vonatkozásban is lényeges, hogy ketten faragták ezeket a szobrokat, tehát valóban közös kiállítást, közös munkát látunk, s ez a mozzanat is olvasható az individuum egyediségének eszméjével szorosan összekötött európai mûvészi magatartás egyfajta korrektívumaként.

Nyári Zsolt és Kotormán Norbert kiállítása „megcsinált" kavicsokból áll, ezúttal nem talált kõvekbõl jöttek létre, nem egy már eleve meglévõ formát „teljesítettek ki" a szobrok, mint azt az alkotók eredetileg szerették volna. (Igaz, talán a korábbi terv jelzéseként elhelyeztek itt egy igazi kavicsot, egy ready stone-t is.) Ám a természeti formához és az anyagszerûséghez való vonzódás így is nyilvánvaló, a bizalom az ekként adottban, a ráhagyatkozás a nem ember által teremtettre. Az a véletlenszerûnek tûnõ tény azonban (mármint hogy a munka kiindulópontja most nem talált kavics volt) akár a fentebb vázolt mûvészi vagy szélesebb értelemben egzisztenciális pozíció nehezen megvalósíthatóságáról, ellentmondásairól is hírt adhat, s arról is, hogy egy efféle megnyitóbeszédben leegyszerûsítve megfogalmazott mûvészi habitus mennyire nem evidenciaként valósul meg. De arról is, hogy miféle tétje, személyes kockázata van, és mennyivel gazdagabb létezõ ez a mû, mint amit itt akár csak jelezni is tudnánk. A japán kertmûvészetben kialakult egykor az úgynevezett szárazkert, amelyben a folyócskát homokkal helyettesítették, s abban köveket elhelyezve jelezték a vízesést. Itt most egy nõt jeleznek nekünk.

Ez a nõ azonban, megint csak azt mondom, nem erotikus. Számomra ez a nõ sokkal inkább kert, amely az Édent idézi, ahonnan az ember kiûzetett.

Kedves Közönség, kertrongálók és más erõszaktevõk!
Egy sarkos, a jelentéseket szigorúan megnevezõ értelmezés így is összefoglalhatná, mottószerûen ezt a kiállítást, a Bibliát parafrazeál-va: Nõbõl vétettél, és porrá — illetve ezúttal —, homokká leszel. És persze benne lenne a már emlegetett keletkezés és vég, minden mindennel klappolna. Nekem azonban ilyesmi eszembe sem jut, inkább azon töprengek, vajon nem lett volna-e helyesebb, ha e megnyitó szövegének azt a címet adom, hogy „Visszatérés a nõkertbe".