A párizsi Musée National d'Art Moderne korábbi igazgatója, Werner Spies minden idõk legnagyobb szürrealizmus-kiállítását rendezte meg a francia fõvárosban. A félezernél is több alkotás között megannyi remekmû látható. Dieter Wieczorek a kiállításról és a szürrealizmus nem múló jelentõségérõl beszélgetett Werner Spiesszel.

– Dieter Wieczorek: Mi késztette Önt arra, hogy évtizedeken át a szürrealizmussal foglalkozzon?

– Werner Spies: Kezdettõl fogva lenyûgözött a szürrealizmusban, hogy ez olyasféle mûvészet olyan problémafelvetésekkel, amely és amelyek nem a választ, hanem a kérdést helyezik a középpontba. Én mindig is a Kafkáéhoz vagy a Beckettéhez hasonló mûveket éreztem magamhoz közelállónak - utóbbihoz szoros barátság fûzött. Vagy Max Ernst és Picasso mûveit, jóllehet ez utóbbi mûvei sokkal több talányt és megmagyarázhatatlant vetnek fel. Azt hiszem, a párizsi kiállítás hatalmas sikerének is ez volt az oka: az emberek nem megerõsítést kaptak, hanem meghökkentek és elbizonytalanodtak.

– Van valamilyen különös oka annak, hogy éppen most rendezték meg ezt a kiállítást?

– Amikor kineveztek a Centre Pompidou igazgatójává, azonnal hozzáláttam a kiállítás elõkészítéséhez. Egy ilyen intézménynek ugyanis feladata, hogy eszmecserét kezdeményezzen a 20. század nagy izmusairól. A szürrealizmus a nagy mûvészeti mozgalmak egyike, és egyfelõl nagyon népszerû lett, igaz, hogy inkább a silány, a tulajdonképpeni szürrealizmusnak nyomába eredõ mûveknek köszönhetõen. Másfelõl soha nem készült olyan kiállítás, amely teljes nagyságában, méltóságában és jelentõségében, ráadásul az irodalmat, képzõmûvészetet, filmet és fotográfiát egyaránt felölelve mutatta volna be a szürrealizmust.

– Vannak-e különbségek a párizsi és düsseldorfi kiállítás között?

– Nos, a párizsi kiállításon minden kívánságom teljesült. Valóban a világ minden tájáról megkaptam az összes remekmûvet.

A felét magángyûjteményekbõl, melyek egy része azelõtt soha nem volt látható.

A fogadtatás mind a kölcsönzõket, mind a múzeumokat meggyõzte arról, hogy Düsseldorfban is hasonló, tartalmilag egyenrangúnak tekinthetõ kiállítást tálaljanak. Azt hiszem, Németország számára ez lesz a legragyogóbb kiállítások egyike a második világháború vége óta. Én pedig azt akartam, hogy Düsseldorfban legyen látható, hisz magam is tanítottam az itteni akadémián, s a kiállítás egyfajta tisztelgés a nagyszerû gyûjtemény elõtt.

– Mi izgatta Önt a koncepció kialakításakor? A szürrealizmus új, eddig megvilágítatlan aspektusainak kidomborítása, vagy inkább a szürrealizmus újratárgyalása egy új kérdés-felvetés jegyében?

– A legelsõ feladat lényegesen egyszerûbb volt: elõször is be kellett mutatni a szürrealizmust mint olyat. Mert úgy, ahogyan mi meg tudtuk mutatni, eleddig még soha nem volt látható. A szürrealizmus nagyjainak Franciaországban voltak ugyan retrospektív kiállításai, ilyen ,,össz-szólam" azonban, amelybe az objektek és könyvek is bekapcsolódnak, eddig még egyszer sem jött létre.

– A korábbi szürrealizmus-kiállítások ismeretében nem érzett késztetést egy olyan keresztmetszet kialakítására, amely túllép a recepciókínálaton, és a befogadó közvetlen élményeire apellál?

– A szürrealisták mindig is kutatták az olyan elõadási formákat, amelyekkel megmutathatták, hogy számukra többrõl van szó, mint a falra függesztett szép képekrõl. És azt gondolom, hogy amíg ezt a szürrealisták csinálták - az elsõ és második világháború vége közötti heroikus korszakban, amelyre jómagam szorítkozom -, ez mindenképpen legitim volt. Hiszen voltak olyan személyiségek, mint Duchamp vagy Breton, akik a vizualitással és a dramaturgiával egyaránt foglalkoztak. Ám ha ma próbálkoznánk valami hasonlóval, úgyszólván obszcén lenne, ha a szürrealista alkotásokkal játszani szeretnénk. A mi feladatunk, hogy a csodálat távolságából mutassuk meg a szürrealizmust.

Salvador Dalí Rêve causé par le vol d'une abeille autour d'une pomme-grenade, une seconde avant l'é,veil, 1944, olaj vászon, 51x41 cm Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid © Demart pro Arte B.V./VG Bild-Kunst, Bonn 2002

– Azt hiszem, a szürrealizmus lényegi fogalmai, mint a kollázs vagy a ,,beauté convulsive" - a szövegek és illusztrációk társulásának köszönhetõen - kihámozhatók ebbõl a mostani kiállításból. Korábban soha nem lehetett úgy látni a valódi súlyukat, mint itt.

– A szürrealizmusról rendezett kiállításnak nem kell-e szükségszerûen szembesülnie azzal a paradoxonnal, hogy szürrealista mûvészet a szorosan vett értelemben nem létezik, hanem csak szürrealista cselekvés és kutatás?

– Nem, mert a kiállítás megmutatja, hogy szürrealista mûvészet igenis létezik. Még a szürrealizmussal szemben kitartóan szkeptikus franciák is belátták, hogy ,,a szürrealizmus, az csak irodalom" legenda egyszerûen hamis. A kiállítás fogadtatásának alaphangja a kinyilatkoztatásé volt - a kinyilatkoztatásé egy olyan mûvészeti forma láttán, amelyrõl eddig így nem tudtak. A szürrealizmus nem csak álomképzetek és imaginatív helyzetek illusztrálása, hiszen igen erõsen kötõdik az avantgárd valóságához is.

A szürrealisták találmányai, a frottázs, a kollázs és a közvetett technikák egytõl-egyig fenomenálisak. Vannak a kiállításnak szekciói, ilyen például a harmincas években elõtérbe kerülõ objektekrõl szóló, ahol olyan érzésünk támad, hogy kortárs mûvészettel van dolgunk. A kiállítás egyik-másik részlete ugyanígy szerepelhetne a Documentán is.

Max Ernst Au premier mot limpide, 1923, Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen, Düsseldorf / Tehran Museum of Contemporary Art, Iran © VG Bild-Kunst, Bonn, 2002

– André Breton második, 1930-as szürrealista kiáltványában arra panaszkodik, hogy a közfigyelem a könyvekre, képekre, filmekre és fotográfiákra irányul, nem pedig az önfeltárás ezeket megelõzõ folyamatára.

– Azt gondolom, hogy ebben a mostani kiállításban lecsapódik az olyan analitikus gondolkodás is, mint Aragoné. A szürrealista írók és költõk közül õ volt az egyetlen, aki kísérletet tett a szürrealizmus egyfajta poétikájának a leírására. Kimutatta, hogy a szürrealizmuson belül vannak olyan formai megoldások, amelyek kívüle, elõtte vagy utána elgondolhatatlanok.

– Van-e még a szürrealizmusnak aktuális kulturális jelentõsége?

– Olykor az az érzésem, hogy napjainkra nem akad megfelelõje annak a hallatlan energiának, amelyet ez a csoport kitermelt magából. Ma már csak mûvészegyedeket és egyedi egoizmusokat látunk. A szürrealizmust éppen ez az interszubjektivitása különbözteti meg a 20. század avantgárdjától.

– Végsõ soron képes lehet-e egyetlen kiállítás arra, hogy bemutassa a szürrealizmus teljesítményeit - érdeklõdését a parapszichológiai jelenségek iránt, lázadását a hagyományos hatalmi struktúrák ellen, amely abból a kétségbeesésbõl, abból a kulturális csömörbõl táplálkozott, hogy az ember ember általi kizsákmányolása megállás nélkül folytatódik?

– A mostani kiállításból azért ez is kiviláglik. Nyilvánvalóvá válik, hogy a szürrealizmus az avantgárdtól eltérõen politikailag elkötelezett mûvészet, már-már történelmi festészet volt:
a szürrealizmus lényegi kategóriái - kollázs, széttörés, formabontás - a huszadik század meghatározó szimbolikus formái voltak. Ha így nézzük, a szürrealizmust egy napon a 20. század elsõ felét uraló politikai és szociális állapotok legpontosabb tükrözésének fogjuk látni. És ezt vették észre a párizsi kiállítás látogatói is Ernst, Tanguy vagy akár Miró egyik-másik képe elõtt, aki - Miróra gondolok - elsõ ránézésre merõben artisztikusnak hat, biomorfizmusa azonban az identitás felbomlását fejezi ki. Picassónál, Dalinál is többrõl volt szó, mint az avantgárd elsõdleges célja, tudniillik hogy magát a tárgyat eltüntessék. A kockázat, amelyet a szürrealisták ízlés dolgában is vállaltak, végtelenül nagyobb, mint a 20. század egyéb mûvészeié.

– A szürrealista mozgalmon belüli konfliktusok-nak nem szentelt túl nagy figyelmet a kiállítás.

– Az intellektuális konfliktus nem a képeken, hanem gondolatban zajlott. A kiállítás katalógusa pontos képet ad a szürrealizmus politikai és szociális agitációjáról.

– Tanguy és Dali képeit világok választják el egymástól. Az átfogó fogalom nem lehet esetleg akadálya is annak, hogy a különbségek kidomboruljanak?

– Engem éppen ez nyûgözött le. Nincs olyan stilisztikai fogalmunk, amellyel a szürrealiz-must definiálhatnánk. A szürrealizmus olyan, mint egy emberi test - vannak a különbözõ szervek, amelyek együttesen, együttmûködve alkotják az embert. Ez a nagyszerû a szürrealizmusban: ki-ki meglelte a maga kibontakozási terét, anélkül hogy a másikat kirekesztette volna. A többi, stíluson alapuló mûvészetben ilyen nem létezett. A kubizmus vagy az expresszionizmus megmaradt monoteista avantgárdnak. Ott csak egyetlen stílusirány, egyetlen alapmondandó létezett. A szürrealizmus, mondhatnánk, a posztmodern megelõlegezett diadala volt, amelyet - mint a pragmatizmus, pozitivizmus vagy banális raconalizmus meghaladását - bárki a magáénak vallhatott.

fordította: Adamik Lajos