,,Ismerek egy félmilliós várost, ahol bizony egyetlen mozi sincs." JAMES JOYCE, az író keltette fel így néhány trieszti üzletember érdeklõdését az ír fõváros, Dublin iránt, ahol 1909-ben még valóban nem volt egyetlen állandó filmszínház sem. Meglepõ, hogy bár a tizenkilencedik század végének nagy találmánya, a mozgókép igen korán eljutott az ír színházakba, vásárokba különféle ,,vándorvetítések" útján - így például a Lumiére-fivérek lokomotívjától borzonghatott az európai kortársakhoz hasonlóan az ír közönség is az 1895-ös párizsi õsbemutató után néhány hónappal - Joyce elõtt mégsem jutott senkinek eszébe, hogy az ír szigeten mozit nyisson. A vállalkozás ötlete Triesztben született, bár korántsem bizonyos, hogy Joyce itt látta élete elsõ filmjeit.

Az író szülõvárosában, Dublinban töltött diákévei egybeestek az írországi vándorvetítések népszerûvé válásával az 1900-as évek kezdetén. A fiatal Joyce, a fõvárosi zenei, színházi események állandó résztvevõje és kritikusa, a dublini éjszakai élet legendás figurája nyilván tudott az új divatról, bár nincs nyoma, hogy már ekkor eljárt volna az elõadásokra. Mikor 1902-ben elõször utazott Párizsba, hogy egyetemi tanulmányait ott folytassa, a francia fõvárosban a mozi akkorra már kinõtte a vásári szórakoztatás kereteit, egyre magasabb fokra küzdötte fel magát a kulturális élet ranglétráján. Joyce ideiglenes szállása a Grand Hotel Corneille-ben volt, nem messze a Robert Houdin Színháztól, ahol Georges Méliès mutatta be rendszeresen filmjeit. Nem lehetetlen, hogy Joyce már itt láthatta a cirkuszi bûvészbõl filmrendezõvé avanzsált mûvész darabjait, és ha igen, nyilván õt is lenyûgözték a filmes trükkök adta lehetõségek, melyeket Méliès egy varázsló hozzáértésével alkalmazott mûveiben. Nem lenne meglepõ, ha a korai némafilm francia mesterének álomvilágot sejtetõ darabjai is felidézõdtek volna Joyce emlékezetében másfél évtizeddel késõbb, az Ulysses éjszakai epizódjának írásakor. Az elsõ sci-fi mozi, Méliès 1902-es Utazás a Holdra címû filmje igazi kasszasikernek számított, a francia bemutató után nem sokkal külföldön is vetítették. Apró érdekesség, hogy a dublini Tivoli Színházba már ugyanazon év decemberében eljutott, épp akkor, amikor Joyce a tanulmányait megszakítva a karácsonyi ünnepekre hazautazott. A filmbõl vett, még ma is hatásos és híres kép: az emberi arcú hold (maga a rendezõ) a jobb szembe fúródott rakétával minden filmtörténeti könyv elsõ illusztrációi között szerepel. Méliès filmjeiben bármi átváltozhat bármi mássá, az elsõk között kísérletezik a kettõs, vagy többszörös exponálás adta lehetõségekkel. Az ilyesfajta trükkök, az illúziókeltés Joyce-tól sem idegen módszerek. Az Ulysses fent említett álomszerû fejezete, a Méliès-filmek átváltozásaihoz hasonlatos megoldásokkal van teletûzdelve: tükrökben, falakon régen volt emberek jelennek meg váratlanul, és beszélni kezdenek. Vajon nem Méliès holdarca járt-e Joyce fejében, mikor a fõhõse, Bloom nadrágzsebébõl származó citromszappant hirtelen nappá változtatta, és a benne megjelenõ szeplõs arcú patikust megszólaltatta? A Gumifejû ember címû filmben (1901) Méliès kétszer jelenik meg egyazon képben: egy teljes ember, és ugyanazon ember hatalmassá felnagyított feje. Joyce sem marad le: Bloom nagypapája (a regény szerint mellesleg magyar nemzetiségû, szombathelyi Lipoti Virág) lecsavarja a saját fejét, mely ezután is képes beszélni, majd a testtõl függetlenül, de azzal egy idõben a helyszínrõl távozik. A filmes trükkök hatása Joyce írásai közül legjobban talán, itt az Ulysses 15-ik fejezetében érzõdik, elõkészítve utolsó könyve, a Finnegan ébredése még valószínûtlenebb, álomszerûbb képi világát.

Joyce tanulmányai befejezése után nem sokkal, 1904-ben Nora Barnacle, késõbbi felesége társaságában elhagyja Írországot, és az Oszták-Magyar Monarchia nyüzsgõ, adriai kikötõvárosában, a kozmopolita Triesztben, a helyi Berlitz nyelviskolában vállal angoltanári állást. Korabeli dokumentumok szerint Joyce a helyi mozik közül az Il Bioscopo Elettrico nevûben járt elõször. 1905-ben megépül Trieszt elsõ állandó mozija, az Il Cine Americano, amely Edwin S. Porter 1903-as Tamás bátya kunyhója címû filmjével indít, de hamarosan francia, olasz és trieszti produkciók is vetítésre kerülnek. A színes filmkínálatból biztosan felkeltette Joyce figyelmét az 1905-ös Grand corsa automobilistica per la Coppa Gordon Bennett címû darab, hiszen két évvel korábban ugyanezt a sporteseményt Dublinban rendezték, és ez adja a hátterét Joyce akkoriban írt, a késõbbiek során a Dublini emberek gyûjteményben megjelent, Verseny után címû novellájának.

Joyce az anyagi elõrelépés reményében banktisztviselõi állást vállal néhány hónapra Rómában. Ez az idõszak csalódásokkal terhes: az unalmas és kimerítõ munka után nem marad ereje az írásra. Bátyjának, Stanislaus-nak írott levelében így számol be: ,,Hónapok óta egy sort sem írtam, még az olvasás is fáraszt. Lassacskán kicsúszik a lábam alól a talaj, szinte már semmilyen téma sem érdekel.(...) Korábbi önmagamból semmi sem maradt, hacsak nem egyfajta megnövekedett érzelmesség, ami csak valami mozgófilm 60 mérföld per órás pátoszában talál kielégülést." A család szállása egy apró szoba volt a Spanyol-lépcsõ közelében, ahonnan nem kevesebb, mint kilenc filmszínház volt sétatávolságnyira. Nora számára a mozi jelentette az egyetlen szórakozást az Örök városban, egyéves kisfiúkkal szinte minden magányos estéjét ott töltötte, a korszak divatos kalandfilmjein ábrándozva.

Hamarosan visszatér a család Triesztbe, amely 1909-re már 21 mûködõ mozival büszkélkedhetett, sõt a város ekkora már a Monarchia egyik fõ filmforgalmazó központjává nõtte ki magát. Filmek százait vetítették minden évben, melyek mûfajukat és színvonalukat tekintve is széles skálán mozogtak. Rendkívül népszerûek voltak ez idõben az úgynevezett operafilmek - James Joyce és Nora, mindketten szenvedélyes zenerajongók és operába járók, többek között a Faust, a Varázsfuvola és a Don Giovanni filmes átiratát is láthatták. Ilyen elõzmények után nem meglepõ, hogy éppen a mozikedvelõ James Joyce látott elõször fantáziát egy dublini filmszínház alapításában. Leendõ üzlettársai, három trieszti befektetõ és egyben mozitulajdonos azonnal elfogadták a lelkes fiatalember tervét, tõke nélkül is bevették tulajdonostársnak, bízva Joyce kapcsolataiban és helyismeretében. Joggal gondolhatták: ha Triesztben 21 mozi megfér a piacon, az elsõ dublini intézmény csak jó befektetés lehet.

James Joyce kész tervekkel érkezett Dublinba 1909 október 21-én. Napokon belül megtalálta a megfelelõ épületet a Mary Street-en, a mai O'Connell Street egyik mellékutcájában. Manapság is ez az ír fõváros legnyüzsgõbb része: a Liffey-folyótól északra vezetõ fõutca környéke nemcsak Dublin bevásárlónegyede, de az itt álló General Post Office (a dublini fõposta épülete) 1916-ban, a Húsvéti Felkelés idején betöltött szerepe óta az ír nemzeti függetlenség egyik legfontosabb emlékhelye is egyben. Joyce nehezen találhatott volna ideálisabb helyet a leendõ mozinak. Az épület már megvolt, de ekkor jött a neheze: az engedélyek beszerzése, belsõépítészeti változtatások kivitelezése, személyzet felvétele, mozijegyek nyomtatása, plakátok tervezése (ezt maga Joyce csinálta) és természetesen a megfelelõ publicitás megszervezése.

A megnyitást hirdetõ szendvicsembereket David Allen cége biztosította, ugyanõk sétálgatnak majd késõbb az Ulysses lapjain, mint a csábító, Blazes Boylan emberei. Végül 1909 december 20-án, kevesebb mint két hónappal Joyce visszaérkezése után megnyitotta kapuit Dublin és egyben Írország legelsõ mozija: a feltaláló Alessandro Volta nevét viselõ Volta Filmszínház. Minthogy a trieszti partnerek egyben filmgyártással is foglalkoztak, nem jelentett problémát a legújabb filmek biztosítása sem. A Volta délután 5 és este 10 között óránként három-négy európai rövidfilmet mutatott be, ehhez a heti vetítési rendhez jött egy szombat kora délutáni matiné-elõadás is. Mivel a filmek olasz nyelvû feliratokkal érkeztek Triesztbõl, a dublini közönség nyomtatott fordítást, illetve rövid angol nyelvû tartalmi összefoglalót kapott kézbe a vetítések elõtt. A megnyitón Pathé Boszorkánykastély és Az elsõ párizsi árvaház, valamint Mario Caserini Beatrice Cenci és La Pourponniere címû filmjeit vetítették. Komoly és humoros filmek váltogatták egymást, a korabeli dublini mozi nézõ ilyen címekkel találkozhatott: A tanfornani vízesés, A kis Jules Verne, A félbeszakított randevú, Érdekes utazás Marseille-be, Teljes feledékenység, Berrilli kisasszony szöktetése stb. Mivel a filmek kiválasztása Joyce vezetése alatt történt, ezért a program részben tükrözhette az õ ízlését és érdeklõdését. Bizonyára szívesen nézte a korszak olasz filmkészítõinek klasszikus irodalmi adaptációit: Dante Poklának Liguro általi filmes értelmezését, Caserini a homéroszi Odüsszeia alapján készített moziját, illetve a hanglemezekkel kísért operafilm tekercseket.

Még ma is élnek Dublinban olyanok, akik emlékeznek az 1948-ban lebontott Volta mozira: az apró jegyirodára, a vajszínû üvegberakásos ajtókra, a stukkódíszítésû bejáratra. A fapadokkal berendezett moziteremben néhány széket is elhelyeztek, melyek elit nézõhelynek számítottak. Az oldalfalak mentén elektromos világítás futott végig, ugyanakkor ez a technikai színvonal a vetítõgépig már nem terjedt: azt bizony kézzel kellett tekerni. A megnyitó mindenesetre sikeresnek volt mondható, a másnapi újságok pozitívan számoltak be az eseményrõl: ,,Nagyszámú meghívott vendégsereg elõtt egy rendkívül érdekes mozgóképszínház nyitott meg tegnap a Mary Street 45 alatt. A jól felszerelt terem, melyben az elõadások folynak, nagyon ízlésesen van berendezve. Úgy tûnik, a szervezõk nem kíméltek semmilyen anyagi ráfordítást, a szórakozóhely méltán érdemli ki a nagyközönség szíves figyelmét. (...) Az elõadás nagyon tetszett a nézõknek, és nagy tapsot kapott. Egy kiváló vonósegyüttes ügyesen kísérte a vetített filmeket egész este. Mr. James Joyce, a filmszínház vezetõje nyilvánvaló fáradhatatlansággal dolgozott, hogy mindez létrejöhessen, a sikeres premier után gratuláció illeti." A zenészek vezetõje, egy bizonyos Mr. R. Morgan, állítólag elõszeretettel kortyolgatta a Guinness-t teáscsészéjébõl, miközben zongorázott. A filmek közötti szünetben õ biztosította az átvezetõ zenét, a vásznon vágtázó lovak ihlette zongorafutamai minden alkalommal viharos sikert arattak. A megjelent újságcikkek akkora tömeget mozgósítottak, hogy a rendõrségnek is ki kellett vonulnia, hogy ne legyen rendbontás.

Joyce ez idõben Norához írott leveleibõl kiderül, hogy a vállalkozás kezdeti sikerei ellenére ez nehéz idõszak volt az író számára. Csapongó, túlfûtött írásaik egy rendkívüli kapcsolatot tárnak fel, és Joyce nyilvánvalóan szenvedett a hosszú távolléttõl és a féltékenységtõl. Erotikus levelezésükön kívül (melynek 1975-ös elsõ kiadását hosszas viták elõzték meg) kevés dokumentum maradt fel Joyce dublini tartózkodásáról. Charles Duff, az író kisgyerekként eljárt a Volta vetítéseire, ahol összebarátkozott a ,,magas, vékony, szemüveges írrel". Gyakran együtt nézték a filmeket, melyek után Joyce nemegyszer meghívta Duff-t egy teára és egy süteményre. Lennie Collinge, a Volta vetítõje idõs korában így emlékezett Joyce-ra: ,,Ó, szegény Mr.Joyce. Hát, hogy úriember volt, ahhoz nem fér kétség, de a szerelõkkel sehogy sem boldogult. A bolondját járatták vele." Patricia Hutchins, Joyce egyik elsõ életrajzírója interjút készített az író egyik húgával, aki szintén emlékezett a Voltában töltött idõszakra és Joyce moziterem feletti irodájára.

A trieszti üzleti partnerek további írországi vállalkozásokat is terveztek: Belfastban és Corkban szerettek volna beindítani a dublinihoz hasonló filmszínházakat. Ezekbõl a tervekbõl végül nem valósult meg semmi, de hogy Joyce-ék jókor kezdtek a vállalkozásba, azt az is mutatja, hogy nem sokkal a trieszti csapat után olaszországi befektetõk is megjelentek a piacon, és egyetlen nappal a Volta után megnyitott Corkban Írország második mozija is. A dublini intézmény jó pénzügyi befektetésnek bizonyult, Joyce mégis alig várta, hogy visszatérhessen a családjához. Látásának hirtelen romlása szintén sürgette az utazást, állandó szemorvosa Triesztben rendelt. Joyce 1910. január 2-án hagyta el Dublint, a mozi vezetését egyik partnerére bízva. Szegény Francesco Novak (eredeti szakmáját tekintve trieszti biciklikereskedõ), sem az angol nyelvvel, sem az írországi idõjárással nem tudott megbarátkozni, és bár még öt hónapig becsülettel kitartott a Volta mozi megbízott vezetõjeként, végül kénytelen volt eladni a vállalkozást egy jelentkezõ angol cégnek. Maga Joyce egyébként nemcsak mozitulajdonosként próbálkozott, de tûzijáték-rakéták és jó minõségû ír szövetek Triesztbe történõ importálásába is belevágott. Az író üzleti vállalkozásai közül anyagilag ez utóbbi bizonyult a legsikeresebbnek: nem egy tehetõs tanítványa vásárolta Joyce-tól a még ma is népszerû Dublin Woollen Mills cég portékáit.

A mozi alapítás körüli idõszak egybeesett Joyce Dublini emberek címû novellagyûjteményének kiadásával kapcsolatos nehézségek kezdetével. A család állandó anyagi problémái mellett a kiadók visszautasítása okozta Joyce számára a legtöbb fejfájást: a Volta alapítása után még öt év telt el, mire könyvét végre nyomtatásban látta.

1910 után Joyce-nak gyakorlatilag megszakadt a kapcsolata a filmvilág üzleti oldalával (igaz, zürichi színházcsinálóként hamarosan újabb szakmai kitérõt tesz). A Joyce-i életmû szempontjából mégsem jelentéktelen mindaz, amit az író a Volta létrehozása és megnyitása kapcsán megtapasztalt. Nyilvánvaló, hogy Joyce ekkor került igazán közeli kapcsolatba a mozgóképpel, nem véletlen, hogy élete végéig igazi filmrajongó maradt. A párizsi években betegen, olykor szinte vakon is eljárt az újabb filmbemutatókra, ilyenkor valamelyik családtagját, barátját kérte, hogy ,,tolmácsolja", amit õ már nem láthatott a vásznon. Filmes élményeit bele-beleszõtte enciklopédikus életmûvébe. Novelláiban is érzékelhetõ egyfajta ,,filmes" látásmód alkalmazása, mely az Ulysses bizonyos fejezeteinek írásakor tudatos írói módszerré válik, utolsó könyvében pedig tematikusan is jelen van a mozi. Ez utóbbi, a Finnegan ébredése, többször is megemlíti a Volta filmszínházat. Jelképes jelentõsséggel bír az a tény is, hogy a múlt század elejének provinciális Dublinjába, ,,a morális paralízis középpontjába" éppen a modern próza nagy mestere, a hazájától örökké menekülõ, de mégis ízig-vérig dublini James Joyce hozta el a korszak találmányát: a mozit. Írországban ezután gomba módra szaporodtak a filmszínházak, olyannyira, hogy néhány évtizeddel késõbb Micheal MacLiammoir, az ír színház legendás alakja így panaszkodott hazájáról: ,,Az emberek annyira lusták, és az idõjárás annyira pocsék, hogy senkit nem érdekel semmi, csak a templom és a mozi." Statisztikák azt mutatják, hogy ma az európai nemzetek közül az írek moziznak a legtöbbet, igaz, ezt már nyilván túlzás lenne Joyce érdemeinek betudni. Bár az öreg Voltát már több, mint fél évszázada lebontották, úgy tûnik tavaly újra életre kelt, mégpedig egy komphajó fedélzetén. Az Irish Ferries nevû ír hajótársaság legújabb kompján, a Dublin és Wales között járó hatalmas Ulyssesen vetítõterem is található, melyet stílusosan Voltának kereszteltek.

A Joyce-i prózát elemzõ szakirodalom gyakran említi annak zeneiségét, a hangzás fontosságát, ugyanakkor kevesebb figyelmet szentel az írások vizualitására, pedig Joyce nem egyszer a mozgóképes technikák alkalmazásával mutatja be a látható világot, sõt vizualizálja a láthatatlant. Az író által látott mozifilmek nyilván nagyban hozzájárultak az efféle megoldásokhoz, ugyanakkor nem könnyû konkrét filmek hatását kimutatni írásaiban, ezek ritkán követhetõk nyomon a rendkívül sokrétû próza szövetében.

Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a film hõskorának nagy nevettetõjét, CHARLIE CHAPLINt ismerte és kedvelte Joyce. Az író ritkán számolt be leveleiben az általa látott filmekrõl, Chaplin elsõ egész estés mozijáról, A kölyökrõl azonban ír egy Valery Larbaud-nak küldött üzenetben. A keser-édes film a Finnegan ébredésében is szóba kerül: a közönség még ott is nyeli a könnyeit. Joyce lánya, Lucia gyakran szórakoztatta barátait Chaplin-jelmezben, sõt egy rövid cikket is publikált a sztárról egy belga magazin oldalain. Chaplin filmes pályafutása 1914-ben kezdõdött, gyakorlatilag azonnal sikeres lett, filmjei hamarosan eljutottak Európába is. Joyce nyilvánvaló érdeklõdéssel követte karrierjét, hiszen a Finnegan ébredésében már a Kapj el, Charlie címû korai Chaplin darabokból készült filmösszeállítás is megemlítõdik, melyben többek között a Csavargó címû klasszikus darab is szerepelt. A könyvben nemcsak Chaplin, de elsõ filmbeli partnernõje: a színésznõ, Mabel Normand neve is többször elõfordul. Néhány kritikus szerint a könyvbeli Earwicker és a filmbeli csavargó csetlõ-botló figurája nem áll távol egymástól. Érdemes tudni, hogy Chaplin pályafutásának elsõ nagy sikerei idõben egybeesnek Joyce Ulyssesének írásával, nem meglepõ tehát, hogy több elemzõ is hasonlóságokat, párhuzamokat vett észre Joyce halhatatlan dublini polgára, Leopold Bloom és Chaplin felejthetetlen Charlie-ja között.

Manapság, ha egy gyanútlan turista érkezik az ír fõvárosba Bloomsday környékén (június 16-ára tette Joyce regénye egész cselekményét, emléket állítva annak a napnak, mikor Norával elõször randevúzott 1904. június 16-án, és mivel a könyv fõszereplõjének neve Bloom, innen az elnevezés), elgondolkodhat, hogy vajon miért van tele Dublin belvárosa Chaplin-hasonmásokkal. Ezt a napot már majd' fél évszázada minden évben megünneplik a helybeliek és a városba sereglõ nem dubliniak, attól teljesen függetlenül, hogy olvasták-e valaha az Ulyssest, vagy sem. Bloom napja mára már egy egész hétig tartó kulturális fesztivállá nõtte ki magát, melynek egyik jellegzetessége, hogy a regény fõszereplõivel lehet találkozni lépten nyomon a város utcáin, akik nem egyszer egész jeleneteket adnak elõ a könyvbõl. Beöltözéskor Bloom figurája a legnépszerûbb: fekete nadrág, zakó, kalap, az elõzõ századforduló tipikus városi viselete feldobva egy kis komédiázással - elsõ ránézésre akár Chaplin is lehetne.

A korszak egyen viseletén kívül persze mélyebben rejlõ kapcsolódási pontokat is találni Bloom és Charlie között. Mindketten a modern nagyváros hõsei, életük hétköznapi, kalandjaik a mindennapok apró eseményeihez kötõdnek. Ôk az úgynevezett ,,utca emberei", és valóban legtöbbször az utcán látjuk mindkettõjüket. Férfiként nem különösebben vonzóak, népszerûségük a hölgyek körében mérsékelt, de külsejük nem is taszító: például mindkettõjüknek szépek és fehérek a fogai. ,,O Maria Santissima micsoda hülye pofát vágott csurgott róla az esõ isteni fogsora volt az ember direkt éhes lett ha ránézett..." - mondja Molly, Bloom regénybeli felesége. És ki ne emlékezne Chaplin bajusza alatt világító fogsorára a filmekbõl? Egy nagy bolond, ,,a big fool", mondja Bloomról Molly az eredeti szövegben, és valóban, Bloom és Charlie, mindketten szeretnivaló bolondok, akik gyakran válnak rosszindulatú viccek céltábláivá. A távozó Bloom-ot a hetedik fejezetben egy épület ablakából figyelik kollégái és gúnyolódnak rajta: ,,Mindketten mosolyogtak az ablaknál a bakugró rikkancsok libasorán Mr. Bloom nyomában. Az utolsó zegzugosan lobogtatott a szélben egy fehér csomókkal megkötött sárkányfarkat. - Nézd azt a kis görcsöt a sarkában! Hurrá halleluja! - ujjongott Lenehan. - Meg kell dögölni! Ó, röhögõ rekeszem! - A lúdtalpú járást, platty-platty, azt kezdte utánozni! Chassé croisé. Kész kabaré..." Chaplin-filmbe illõ jelenet, felsõ kameraállásból fényképezve: a fõhõst a háta mögött csúfolják járása miatt, mindezt mások egy ablakból figyelik és kinevetik. Talán az sem véletlen, hogy a dublini piroslámpás negyedben, vagy inkább a szabadjára engedett fantázia világában játszódó fejezetben Bloom-ot kétszer is Charley-nak szólítják.

A homéroszi eposz modernkori változatában, Joyce Ulyssesében a Küklopsz-epizód egy kocsmába helyezõdik át. Bloom itt, a regény egyik leghumorosabb fejezetében száll vitába a dublini szörnyeteggel: a szûklátókörû nacionalista polgártárssal, akinek a szép beszéd nem használ, így Bloom az okos enged elve alapján menekülõre fogja, mielõtt a feléje repülõ kétszersültes doboz eltalálhatná. Chaplin Charlie-jának is volt szerencséje a rettenetes óriáshoz, mikor egy korai, 1917-es filmben rendõrként küzd meg a helyi nagydarab, egyszemû bajkeverõvel. A fenti kocsmai jelenetben Bloom újra a gúnyolódás céltáblájává válik férfiatlan viselkedése miatt: ,, - Ó, gyerekeim - mondja Ned -, ha akkor láttátok volna Bloomot, amikor az a fia született, aki aztán meghalt. Egyszer találkoztam vele a Déli Vásárcsarnokban, egy doboz tápszert vásárolt hat héttel a gyerek születése elõtt. - En ventre sa mere - mondja J.J. - Van aki ezt férfinak nézi? - kérdi a polgártárs." Chaplin filmjeiben is gyakran az asszony viseli a nadrágot, míg õ maga az elnyomott férj, a gyerekpesztra szerepét játssza. A házasélet gyötrelmei és a felszarvazott férj szenvedései úgy tûnik Joyce-ot és Chaplint is foglalkoztatták. Bloomot és Charlie-t is láthatjuk nõnek beöltözve: Chaplin feleséget alakít egyik filmjében, míg Joyce hõsére hagyományosan nõi szerepkörök jutnak mind otthon, mind pedig a regénybeli szexuális fantáziavilágában.

A fenti kiragadott szélsõségek mellett Bloom és Charlie a kisemberek egyszerû, keser-édes életét éli a könyv lapjain, illetve a filmvásznon. Két lábbal a földön járó, modern hõsök õk, akik nemes lelkûek és segítõkészek. Egy svéd kutató még egy kettejüket összekapcsoló érdekességet figyelt meg: mindketten a hang nélküli önkifejezés eszközével élnek, Bloomot belsõ monológjai alapján, Charlie-t a némafilmek jellegzetes pantomimjátékán keresztül ismerjük meg. Mindez a hasonlóság a korszak két jellegzetes teremtett figurája között lehet a véletlen mûve, de talán Chaplin filmbeli hõse is ott motoszkált Joyce fejében, mikor Leopold Bloom alakján dolgozott.

Levelekbõl, kortársak visszaemlékezéseibõl tudható, könyveiben itt-ott elszórt apró utalásokból pedig kikövetkeztethetõ, hogy milyen filmeket látott Joyce. Egy 1935-ös fiának és menyének szóló levélbõl kiderül, hogy megnézte a korai dokumentumfilm úttörõje, az ír származású, amerikai Robert Flaherty Az arani ember címû dokudrámáját. A rendkívül érdekes, amerikai és európai díjakkal kitüntetett film az Írország nyugati partjainál található három apró Aran-sziget lakóinak sorsát, az óceán szeszélyeivel való mindennapos küzdelmet mutatja be. A világtól elzárt szigetek maroknyi lakossága a gael nyelvû õsi ír kultúra túlélésének szimbólumává vált a tizenkilencedik század végére. Joyce pályatársai, az ír irodalmi reneszánsz mûvészei (Yeats, Synge, Lady Gregory) rendre elzarándokoltak az Aran-szigetekre, hogy az itt gyûjtött történeteket, dalokat saját mûveikben késõbb feldolgozzák. A filmvilág nagyjai közül Flaherty-n kívül többek között Orson Welles is ellátogatott a szigetekre. Joyce iróniával vegyes érdeklõdéssel fordult a misztikus Nyugat felé, ezt az ambivalens viszonyt örökítette meg például a Dublini emberek zárónovellájában, A holtakban is. Jellemzõ, hogy fiatalon nem csatlakozott Yeats-ék folklorista kirándulásaihoz, azonban több külföldön eltöltött év után hazatérve, 1912-ben áthajózott Norával az egyik szigetre, majd hamarosan lelkes cikket publikált tapasztalatairól egy trieszti lapban. Maga Nora a szigetekhez közel fekvõ Galway-ben született, jól ismerte a szigetlakókat, jellegzetes akcentusukat is tudta utánozni. Flaherty 1934-es filmjét nyilván mindketten érdeklõdéssel nézték, hiszen ekkor már évtizedek óta Írországtól távol éltek. Meglepõ, hogy Joyce arról számol be levelében, hogy unatkozott és sokat ásítozott a vetítés alatt. Furcsa, hogy a család barátja, Maria Jolas, akivel Joyce együtt látta a filmet úgy emlékezett, hogy mindkettõjüknek tetszett Az arani ember, és a vetítés után hosszasan beszélgettek róla. Mindenesetre ez a filmes élmény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az író utolsó könyvében, melyen ekkoriban dolgozott, tucatszor is megemlíti az Aran-szigeteket.

Miss Weaver, Joyce mecénása is felidézett egy Joyce számára fontos filmes élményt: egy csillagászati témájú, a holdról szóló film adta az ötletet Molly hosszú monológjának sajátos ritmusára az Ulysses végén. A korai némafilmek mellett a filmtörténeti szempontból fontos elsõ hangosfilmet, Alan Crosland 1927-es Jazz énekesét is megnézte Joyce, utal is rá a Finnegan ébredésében.

A korszak irodalmi adaptációi közül Joyce látta William Wyler 1939-es Üvöltõ szelek címû filmjét Laurence Olivier-vel a fõszerepben, valamint Erle C. Kenton Dr. Moreau szigete címû moziját, melyben mellékszereplõként Lugosi Béla is feltûnik. Joyce Brontë írásait nagyra tartotta, képzelõerejét Kiplinghez és Yeats-hez hasonlította, H.G. Wells-szel pedig személyes kapcsolatban volt, így érdeklõdéssel nézte regényeik megfilmesített változatát. Az író egy másik filmadaptáció apropóján személyesen is kifejezte csodálatát, bár nehéz eldönteni, hogy az elismerés a film erényeinek, vagy inkább a 30-as évek filmcsillaga, Marlene Dietrich bájainak szólt. A szóban forgó film nem más, mint a Kék angyal, Josef von Sternberg 1930-as Heinrich Mann-adaptációja. Joyce-ék egy este kedvenc párizsi éttermükben, a Fouquet's-ben vacsoráztak, mikor Nora észrevette egy másik asztaltársaság tagjai között az ünnepelt német színésznõt. Örömmel fedezte fel, hogy ugyanattól a párizsi divattervezõtõl (Lelong) öltözködnek. Nora unszolására Joyce átment Dietrich asztalához, és gratulált a színésznõnek a Kék angyalban nyújtott alakításához.

Joyce tisztában volt vele, hogy csak idõ kérdése, hogy saját írásai is filmvászonra kerüljenek. Barátainak tett megjegyzéseibõl kiderül, hogy határozott elképzelései voltak arról, hogy kire bízná mûvei megfilmesítését. WALTER RUTTMANN, avantgárd német dokumentumfilm-rendezõ volt az egyik ilyen filmes szakember. Ruttmann 1927-es Berlin, egy nagyváros szimfóniája címû filmje a modern metropolisz huszonnégy óráját mutatja be rejtett kamerás dokumentum-felvételek ritmikus montázsa segítségével. Joyce kétségtelenül értékelte, ahogyan a film a tér és idõ viszony manipulálásával a dokumentált valóságot asszociatív mozgóképpé szerkesztette újjá. Az Ulyssesben Leopold Bloom egyetlen dublini napja sok szempontból hasonló módszerekkel kerül bemutatásra. SZERGEJ EISENSTEIN volt a másik filmrendezõ, aki Joyce szerint vissza tudta volna adni regénye üzenetét. Igaz ugyan, hogy az író nem látta az orosz rendezõ filmjeit, de 1929-es párizsi találkozásuk és a montázstechnika alkalmazásáról szóló beszélgetésük elég meggyõzõnek bizonyult. A filmrendezõ az Ulyssest a ,,mozi bibliájának" nevezte, és a könyv adott ötletet egyik filmtervéhez is. Ahogyan Joyce hõsét egy teljes napon át követi Dublin utcáin, úgy szerette volna Eisenstein egy teljes napon át filmezni a tömeget a moszkvai Vörös téren, hogy a részletekben rejlõ sokszínûséget bemutassa. A sztálinizmus szovjet kultúrpolitikusainak kevéssé tetszhetett az ötlet, mert a film sosem készült el, az ír prózaírót pedig dekadens formamûvésznek, a szocialista realizmus számára érdektelennek bélyegezték. Eisenstein sokat tett azért, hogy Joyce írásait hazájában elfogadtassa, és meggyõzõdése volt, hogy a modern filmmûvészet sokat tanulhat az Ulyssesben alkalmazott írói módszerekbõl. Diákjainak elõadást tartott az író életmûvérõl és tervezte, hogy az Ulysses éjszakai epizódját megfilmesíti. Eisenstein törekvései ellenére az Ulysses Szovjetunióbeli publikálása csak több mint fél évszázaddal késõbb, 1986-ban merült fel elõször hivatalos körökben.

Joyce jól ismerte a korszak neves rendezõit, de az estleges szereplõválasztásról is hasonlóan határozott nézetei voltak. Amikor komolyabb tárgyalásokba bonyolódott az Ulysses filmrevitelével kapcsolatban, a mások által ajánlott Charles Laughton (Nyolcadik Henrik magánélete, Rembrandt, Lázadás a Bounty-n) helyett George Arliss-t (Disraeli) szerette volna megnyerni Bloom szerepére.

Mint minden filmrajongót, Joyce-t is érdekelték a filmkészítés kulisszatitkai, többször is látott filmforgatást. Elõször 1923-ban, George Antheil, a két világháború közötti idõszakban Párizsban mûködõ amerikai zeneszerzõ Sonata Sauvage címû avantgárd zenemûvének francia premierjén. Az Elyssées Színházban megrendezett eseményre hivatalos volt a párizsi elit színe-java, akik közül sokan csak azért jelentek meg, mert már a meghívóból kiderült, hogy a helyszínen filmforgatás is lesz. A mûvészvilág olyan illusztris alakjai, mint Satie, Cocteau, Pound és Joyce, akik hallottak a fiatal zongoramûvész korábbi, budapesti és berlini elõadásait követõ botrányokról, szintén megjelentek. Marcel Herbier filmrendezõ Embertelen címû filmjén dolgozott ekkor, és remélte, hogy a francia publikumot is meg fogja botránkoztatni az elõadás, és így a közönség reakcióját filmre veheti készülõ mozija számára. Az elvárásoknak megfelelõen rendbontás tört ki Antheil játéka közben, ezt az operatõr rögzítette is, de a filmkészítõk késõbb udvariasan megkérték a közönséget, hogy még egyszer ,,botránkozzon meg", hogy vágáskor több anyagból dolgozhassanak. Antheil zenéje kifejezetten érdekelte Joyce-t, több elõadását is látta. (A zeneszerzõvel egyébként személyes ismeretségbe került, Antheil magyar feleségétõl, Elizabeth Marcustól - azaz Márkus Erzsébettõl, Arthur Schnitzler unokatestvérétõl - orosz (!) szavakat tanult.) Mindezek a zenés-filmes élmények évekkel késõbb újra megjelentek utolsó könyvének apró utalásaiban. Az író 1937-ben Sacha Guitry egyik filmjének forgatására is ellátogatott, ahol a színészek között örömmel ismerte fel Ermite Zacconit, a korai olasz mozi egyik veterán filmszínészét, akivel hosszasan elbeszélgetett. Joyce asszisztensét és fordítóját, Stuart Gilbertet kísérte el a forgatásra, aki Guitry három nyelven forgatott filmjének angol forgatókönyvén dolgozott. A jelenlévõk visszaemlékezései szerint Joyce kíváncsian nézegette a vágószoba mûszaki berendezéseit, az egyik készülék, amely a képet és a hangot is le tudta játszani visszafelé, különösen lenyûgözte.

Az Ulysses megjelenése (1922) után egyre több szó esett Joyce írásainak megfilmesítésérõl, úgy tûnt, hogy a nemcsak a huszadik századi modern próza mestere járt moziba, de maga a mozi jött el hozzá hollywoodi ajánlatok és olyan filmes rajongók képében, mint Eisenstein. Joyce számára is világos volt, hogy milyen nehézségekkel járna írásai megfilmesítése, ezért tájékozódó tárgyalásokon túl nem bonyolódott komolyabb filmes tervekbe. Kivételt egyetlen egyszer tett, mikor a harmincas évek közepén tanácsaival segített STUART GILBERTnek, a Finnegan ébredése egyik fejezete alapján készülõ forgatókönyv írásában. Filmes elképzeléseik megvalósítására érdekes módon egy magyar rendezõt szerettek volna felkérni. Nehéz teljes bizonyossággal eldönteni, hogy ki volt ez a magyar mûvész, mivel dokumentumok helyett csak emléktöredékek állnak az utókor rendelkezésére. A kutatás szálai mindenestre a magyar avantgárd sokoldalú alakjához, MOHOLY-NAGY LáSZLóhoz vezettek. A film sosem készült el, de a Joyce közremûködésével készült forgatókönyv-vázlat néhány lapja fennmaradt. Az író életében ilyenformán nem készült film egyetlen írásából sem.

A filmkészítõk Joyce munkái iránti érdeklõdése azonban azóta is töretlen: a Dublini emberektõl kezdve, az Ifjúkori önarcképen és az Ulyssesen át a Finnegan ébredéséig minden könyvét feldolgozták halála után. Dublinban újabban évente rendeznek Joyce filmfesztivált, ahol olyan különlegességek kerülnek vetítésre, mint például a legendás hollywoodi rendezõ, JOHN HUSTON ,,búcsúmozija", a Joyce-novella ihlette Holtak. Kevesen tudják, hogy ROBERTO ROSSELINI 1953-as Itáliai utazás címû filmjében is felidézõdik ugyanez a Joyce-novella mind a cselekmény, mind a dialógusok szintjén. Még egy apróság: az olasz rendezõ a filmbeli házaspárnak (Ingrid Bergman, George Sanders) a Joyce vezetéknevet adta. Filmtörténeti érdekesség, hogy az amerikai JOSEPH STRICK 1967-es Ulysses-filmjét a regényhez hasonlóan erkölcstelennek és botrányosnak találták a cenzorok, több országban betiltották, máshol (például Új-Zélandban) nem engedték koedukált közönségnek vetíteni. Joyce hazájában, Írországban a filmet betiltó határozatot csak 2000-ben, 33 évvel a bemutató után oldották fel. Manapság már Dublinban is új szelek fújnak, hiszen elkezdõdött egy újabb, immár ír Ulysses-film forgatása. Az utóbbi idõk egyik ír filmszenzációja pedig éppen PAT MURPHY Nora címû, Joyce és felesége kapcsolatát bemutató játékfilmje volt.

Az író sokat köszönhetett a mozinak, de kétségtelen, hogy a filmmûvészet is szegényebb lenne Joyce formabontó, a prózát új dimenziókba helyezõ írásmûvészetének ihletése nélkül. James Joyce az õt körülvevõ világot egy enciklopédiaíró rálátásával figyelte és örökítette meg, így az olvasó nem is csodálkozik, hogy a Finnegan ébredése az elsõ könyv, amely már a 30-as évek végén megemlíti a korszak új találmányát: a televíziót. Sokan mondják, hogy amirõl Joyce nem írt, az nincs is - az alábbi filmes történet is ezt látszik igazolni. Egy újságíró a 20-as és 30-as évek Amerikájának nagy filmes nevettetõjérõl, Groucho Marx-ról írott cikkében felidézett egy régebbi feltételezést, miszerint Joyce a Finnegan ébredésében a Marx-fivérek filmes Napóleon-paródiájára gondolhatott, mikor Groucho nevét az egyik szójátékban megemlítette. Maga Groucho a cikk olvasása után így nyilatkozott: ,,Miért pont én ne lehetnék benne a Finnegan ébredésében? Annyi biztos, hogy számomra is legalább annyira zavaros az élet, mint Joyce számára volt. Jobban tesszük, ha nyitva hagyjuk ezt a kérdést."