Cikk a The New Yorker 2002. február 4-i számában: ,,A szobrász Louise Bourgeois nemrég múlt el kilencven, de ma is heti hat napot dolgozik. Ez asszisztensének szabad napja, a hetedik, a vasárnap." És hogy ilyenkor, elkötetlen szálai ne maradjanak életének, ,,szalon" keretében mutathatják meg neki mûveiket fiatalabb alkotók stb. A cikk szerzõje, Joan Acocella beszámol róla, hogy 2001. tavaszán õ is ott volt egy ilyen szalon-napon, látta Louise Bourgeois-t. Pici hölgy, rózsaszín blúz, fekete hosszúnadrágocska stb. Bizonyos Paulo Herkenhoff mûvészetkritikus felsegítette õt egy jókora karszékbe, onnét - egy fa ládán, azon a párnán ülve - elnökölt Louise a további négy és fél óra során.

Na ja.

De hogy nem ,,egy amolyan drága öreg hölgy" Louise Bourgeois, hanem... és hanem. A cikkre még visszatérek, becses. Ám a továbbiakban inkább ,,szöveg-könyvével" fogok foglalkozni, Writings and Interviews 1923-1997 a címe. (Mellesleg: Destruction of the Father - Reconstruction of the Father, de az apalebontások és -rekonstruálások mostanság kicsit idegesítenek.)

Életrajzát a könyv tömören így foglalja össze: született Párizsban (Franciaország), 1938-ban New York-ba költözött.

Egyéni és csoportos kiállítások sora. Mellesleg nem amatõr, a Sorbonne után bõséggel tanult egyéb akadémiák és fõiskolák mellett az Ecole des Beaux Arts-on, Fernand Léger-nél etc.
Ha ez külön érdekes.

Általános jellegû eligazító könyveim, melyekbõl minden alkalommal idézhettem szamárságokat vagy okos dolgokat, mellõzik õt.

Mûvészeti és világszemléletére a Tate Modern kinyomtatásában (2000) megjelent kis írása a legjellemzõbb (ma). Címe: I DO, I UNDO, I REDO. (Meg, szét, újra)

Megcsinálom (I Do,), ez a ,,szeretem, semmi aggodalom".

Szétszedem (I Undo), meg nem csinálttá teszem: nem is kell kommentár.

Ha lefordítjuk az ,,újracsinálom"-ot is, kialakul a kép.

Ez a dinamizmus és ezek az igények jellemzik mûvészetét.

Maga Bourgeois így vall a szobrászatról:

,,Ha a festészetrõl átállsz történetesen épp erre, nyilván valami agresszivitás vezérelt. Mert hogy itt kitekerheted valakinek a nyakát... akár. Szobrász azért lettem, mert ez módot adott nekem arra, hogy - és ez borzasztó, borzasztó fontos -, hogy kifejezzem, aminek a kifejezése saját magamat is nagyon meglepett volna korábban."

Szólt, és kitekerte a készülõ agyagfigurája nyakát.

Acocella joggal állapítja meg, hogy Bourgeois a korai modernizmus korszakának egyik utolsó túlélõje. Ritka lény. (Majd legközelebb két különlegességrõl írunk itt, ha sikerül, nevük Georgia O' Keeffe és Morris Graves. Szintén matuzsálemi korok, sõt. Részben figurális festõk. Csak nagyon távolról képviselõi annak a bizonyos ,,modernnek".)

Ám nézzük, mi van Louise Bourgeois-val, ha nem épp nyakat teker. (Majd az interjúkra, vallomásokra is rátérünk.)

,,Ez velem naponta négyszer is elõfordul." Mármint ez a nyaktekerési vágy. Valamint, hogy hihetetlen gyönyörûség volt számára bármi összetörés-zúzás. Egyszer, olvasom, egy interjú során, széttört egy kerámia vázát, majd alkotóilag további ízekre, faktúrára taposta a földi maradványokat.

Louise Bourgeois

Egy híres szobra (1985) a Nõstényróka: fejetlen, a torka, e tátongó seb ,,mély bepillantást" enged Bourgeois mûvészetébe, csakígy a pici nõalak, ahogy az állatot altájon-combtájon öleli, ez lenne õ, a róka meg a mamája (emléke). ,,Levágtam a fejét. Elvágtam a torkát", mondja õ maga, ,,ezzel együtt remélem, szeret engem".

Egyébként enyhe szó, hogy ,,nõmozgalmi". Messze túl azon. ,,A nõk vesztesek, koldusok, eleve megfosztottak", mondja. S ezt alakzatokban, rajzokban is kifejezésre juttatja. (Egy férfi nemi szervet, mintegy lépcsõn lejövõ aktként, kislánnyá varázsol át; szobor.) Ez a Fillette címû 1968-as alkotás, mintegy hatvanöt centis erekció, golyóbisokkal, Mapplethorpe fotózása is belebonyolódik a történetbe; mivel Louis tudta, a fotográfus nagytökû férfiakat szeret lencsevégre kapni, megcsinálta önmaga peniszét.

Már születésekor gond volt a nemével. Szó szerint. Maga errõl így vall: ,,Anyámat a fene ette, mi lesz, hogyan tudja megtartani férjét, hogy három leánygyermekkel ajándékozta meg csupán?" Apja neve Louis volt.

De ez az apa nagyon boldog volt a harmadik kislánnyal, szerinte Louise ,,tök olyan volt" (a cikkíró kifejezése itt), mint õ, így áldását adta létezésére. Az áldás végsõ soron megfogant.

,,Fillette", mondotta rá nyilván a papa; lásd szobor.

S a kicsi lány hamar a papa kedvence lett.

A kötet címében idézõdõ The Destruction of the Father Louise Bourgeois híres-nevezetes mûve is. (,,Papapusztítás", mondanám még: ,,Puszti a Papának" stb.) Jól összetákolt sok-anyagú munka. Bourgois mesél is róla: hogyan fennhéjázott asztalnál a papa, s õk hogyan érezték magukat még kisebbnek ettõl. És hogy - képzelgés! - megragadták, az asztalon kiterítették, rögzítették, megették.

Gyûlölte és ugyanígy imádta apját Louise, mikor a papa 1951-ben meghalt, õ maga tizenegy évig egyetlen munkáját sem tárta a világ elé. (Nem gombolta ki a sliccet; a cikkíró.)

Hát Louise Bourgeois, a legnagyobb modern szobrászok egyike, Henry Moore és David Smith kortársa és zsenitársa, az összes elképzelhetõ nõi ,,ajjal-bajjal" szobrozta végig életét. Mi szomorkásabb: azt állítja, hogy szobrász is ,,kizárólag" a gondok kizárása lett. Terápiából. ,,A mûvek, a közönség, lószar", mondja. S Jerry Gorovoy, húsz éve asszisztense, azt mondja

- ó, istenem, egy boldog mûvészélet! Bár igyekszünk itt többen is, igyekszünk! -, csak úgy a napjait húzza le, alkotja meg; ami közben lepotyog mint munka, mûalkotás, az a melléktermék.

Boldog vagyok, hogy ezt egy ideje gyanítom, így kell lennie. (Idõbeosztás, találkozások, telefon, levelezés, írás - ld. Bourgeois. Csak a fenébe is, valami biztatás mégis kell.)

Hát tessék, bárkinek, aki használhatja, itt van.

Van.

Hogy az õ mûvészete, mondja Bourgeois, az, ,,ami elbaszódott" (Pardon, a cikkírónak. L.B.-hez ez az ,,elbaszódott" illik. De ha nem: ,,ami falsra ment".
Mert csak annyi van, itt történetesen, hogy ,,what went wrong". De van egyebütt jócska bõlével más.)

Mi baszódott el? (Went wrong.) Hadd ismételjük: na ja.

Nem a hiperfeminizmusról, a papáról van szó itt. Még csak a ragyogó költõ, Karinthy Frigyes lendületes sóhajtartalmáról se:

,,Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg.../ Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején/ Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott/ De volt valami példátlan izgalom és remény a levegõben..."

Louise Bourgeois már késõbbi szülött (akár mint Marx Ernst, aki tényleg megcifrázta pedig, más szobrászok, akik a sima felszínt, a figuralitás grandióz-bizarrját õrizték, s benne a ,,humánumot" stb.) - nem, Bourgeois már a Duchamp utáni tanulságokra ébredhetett, tett sok mindennek egyenest a közepibe, és nem akarom sorolni a - nagy nõi szobrásztehetségekbõl csekély! - sort, kik mit tettek még. Prémes csésze etc.

Tévedések fenntartása mellett.

Louise Bourgeois Nôi portré, 1962-82, bronz, 33x33x29,2 cm Courtesy Robert Miller Gallery, New York	Louise Bourgeois Articulated Lair 1986 gumi, acél

A ,,tévelygések francba küldése mellett" kialakult mûvészegyéniségek közé tartozott L.B. Késõbb jött az eleve-mezõ, eleve-szürrealizmuson-áti nagy-absztrakt, még késõbb a picim-szürrealizmus, a parányit léha Földközi-tenger (nem Matisse-ra gondolok, se Picassóra, ez utóbbi: volt, aztán, amilyen volt); nem, ezek mind késõbbi fejlemények, és sok kellett hozzá, hogy olyan géniuszok kitermelõdjenek, mint Morris Louis vagy E. Kelly.

Remélem, kettejük felõl nincs vita. A maguk dolgában az utolsó vitán-felül-állók.

Mi ment félre? Bourgeois szüleit jól menõ iparmûvészeknek, restaurátoroknak jellemzik. Tehát háznál volt a restauráció. Repülõ szõnyegek formájában is - javítandók voltak a mama kb. huszonötfõs mûhelyében. A mama kivagdosta finom ollóval a szõnyegen látható nemi szerveket (!!!!!), majd ezt is restizte stb. Bourgeois nem akart eleve mûvész lenni.

Nyilván nemiszerv-gyûjtõ sem. (,,Fillette".) Elsõsorban a matematika és a filozófia érdekelte. Sorbonne. Mert hogy a matematika sosem csal meg. Ezt mondta. Ellenben, hogy a nem-euklidesziben a párhuzamosok mégis találkoznának, iszonyú csalódás volt neki, megindult lefelé a lejtõn.

(Nem akarom feltolni magam, de én fordítottja-lélek vagyok sokban, mint L.B. Én a fizikából szinte kukkot sem értettem, de az elsõ oldalon a könyvben azt olvasva, hogy ,,nyugalmi állapot vagy egyenes vonalú egyenletes mozgás", ez valami olyan vágyós kéjjel - és nem kéjvággyal, az megint más volt - töltött el, hogy csakugyan nem is tudom. Hogyan, mennyire föl lehetne ezt megvalósítani? Hemingway is a vadászpuskához nyúlt aztán. Fitzgeraldék se tudták, nem is akar(hat)ták megvalósítani bármire-föl-is az egyenesvonalút (vagy nyugvó testhelyzetet, lélekhelyzetet). Ezt arra merem mondani csak, amit Mr. Gorovoytól tudunk.

A nyugalmi helyzet vagy egyenes vonalú (!) egyenletes mozgás mellett nekem, bizony nemlétezõ, akármi mindig lenne a Totyi verebem és a mackóim mellett. Meg még enni kéne, lakni stb. Mondom, kisburzsoá latolgatás lesz a ,,lajosiból, lujzaiból". De hogy egy ilyen matektétel ennyire hat! Nekem öröm.

Így fordult L.B. a mûvészetekhez.

Hmmm.

Így.

A legjobban Léger-t szerette meg. Aki pl. azt mondta neki, hogy õ nem festõ, hanem szobrász.

Ezt mondta néki.

Ezek olyan mulatságos dolgok, ezek az életrajziak, hogy csak...! Holott valamit így lehet a legjobban összefoglalni. Nekem azért különösen mulatságos az egész, hogy pont Louise Bourgeois-nál is, így lehet, így kell.

1936-ban L.B. találkozott egy amerikai mûtöri-hallgatóval, s e bizonyos Robert Goldwaterhez feleségül is ment. Két fia él ma is, de L.B. a házasságáról, felnõtt életének felnõtti dolgairól jellegzetesen hallgatag volt. Férjét úgy szerette, mint a matematikát. Megbízható ember volt. ,,Nem csap be, nem csal meg téged", mondta róla (és magáról). ,,Sose láttam, hogy dühös lett volna. De soha." Saját magáról hozzáteszi: ,,Én egy runaway lány voltam" (szökevény, lelépõ, elfrancolt), ,,s õ megmentett engem."

Jött New York, jó hely lett neki. De - nõi vonás, olvasom valahol - bûntudattal is élt. Hogy elhagyta családját. (!!!!!)

Jézus.

Elsõ egyéni szoborkiállítása 1949-ben volt, Peridot Gallery, New York, és vékonyka figurákat rakott ki, tizenhetet, ha jól nézem, és hogy szárnya volt az egyiknek... és körmeit eme szárnyakba, vagy egyikükbe vágta. Személyiségek (Personnages), így nevezte el e lényeket. Embereknek látszottak, akik ottan suttognak egymásnak valamiket.

Már feltûnik az anyagok ,,változatossága" - nyirkos masszák, mindenféle csomagolásban. És a ,,jelenetezés" is zavarbaejtõ. Mintha ,,azt a történést" ábrázolná ugyanis a darab. De csak mintha.

Bourgeois már ezekben a korai munkáiban elõrevetít sok késõbbi kezdeményt: installációk, minimalizmus, body art. Sok sikert nem arat. Ez részben, állapítják meg többen is, az õ saját hibája volt. Nekem nagyon rokonszenvesen szinte menekült ugyanis a figyelem (felkeltés) elõl. Meg ahogy Joan Acocella szavára sincs szükségünk ebben az egyben: ,,a fiúk" világa volt az a háború utáni Amerika, és elsõsorban az absztrakt expresszionizmusé, mely bármennyire absztrakt volt is - és Louise Bourgeois is ,,absztrakt" volt, és bármennyire az volt is a jelszó, hogy ,,akció" (action painting, ebben az értelemben), L.B. addigi mûve (is) túlságosan képlékenynek, nem túlságosan sarkítottnak bizonyulhatott, ,,szoftnak" és - jóságos ég! - nõiesnek. Csak a hatvanasok-hetvenesek ízlésváltozása hozta meg iránta az érdeklõdést. Akkor Bourgeois már ötven-hatvan felé jár! A feminizmus volt a nagy realizmus-rákérdezés egyik fõ harsogója: mit kell absztraktnak lenni? Miért nem ,,bele a közepibe"? Miért nem lehet ,,úgy, ahogy az van"? L.B., mint sok olyan idõsebb mûvésznõ, aki a ,,man's world" dzsungelében tudott így-úgy utat törni magának, vegyes érzelmekkel fogadta a (szociál)feminizmust, hadd mondjam, a `szocfemált'. Lucy Lippard azonban, mint az új-nõi-kritika egyik vezéralakja (ismerjük kiváló munkásságát egyéb életmû- ismertetéseinkbõl) az Excentrikus Absztrakció címû munkájában jelentõs helyet szentel már Louis Bourgeois-nak. Olyan mûvészek mellé állítja ekképpen, mint Bruce Nauman és Eva Hesse. (Jóllehet anyjuk lehetett volna, tudta ,,dobni ugyanazt a dilit". Olvasom.)

Louise Bourgeois No Exit, 1989, fa, festett fém, gumi, 209,5x213,3x243,8 cm Gimmy Williams Family Foundation, Denver

A hatvanas évek végén Olaszországba ment, itt nagy márványalakokat kezdett készíteni. Bár absztrakt mûveket, saját szavaival élve ,,szimbolikus absztrakció" volt ez. 1973-ban meghalt Goldwater, s minden gyásza - és elvonulósdija - ellenére L.B., mondják, kivirult. Rájött (?), férje is becsapta, megcsalta..., ahogy anyja..., ahogy apja. (Bosszú volt említett testtelen szóló-penisze, a ,,Fillette"? Ezt nektek? Myself.) Sokat írt. Erre még visszatérünk bõségesen. Nagyon erõsen foglalkoztatta az idõ kérdése, de nem holmi prousti emlékezõs-diként, hanem így: ,,Minden nap el kell szakadnod múltadtól, avagy el kell fogadnod, és ha nem fogadod el (testi valójában, T.D.), akkor leszel szobrász."(Hm.)

Fotóesszékötete a Childl Abuse. Jellegzetesen. (Több mint pedofília.)

S ha korábban L.B. szinte összeharapott szájjal hallgatott, most (ha nem is lepcsesen) vallomásossá vált. Közzétette naplófeljegyzéseit, kislánykori élményeirõl is ,,véresen" szólt: nõvére, Henriette és egy fiú volt a fõszereplõje az egyik jelenetnek, barátkozásuk... Henriette ,,felavatásával" öltve. Vagy havijellegû ügyrõl volt szó? Mindegy, a kis Louise azt hitte, a fiú épp a nõvérét öli. Aligha volt ellene kifogása.

Közben mégis az élet mulandóságát gyászolta.

Interjúiban ugyanilyen szuverénnek mutatkozott a kései nyolcvanas években. Nehéz volt õt olyan szóra bírni, amilyet a riporter - mûtörténész stb. - hallani akart volna. Beszélve is szobrozott, szinte légi alakot öltöttek tüneményesen képtelen kijelentései. (A lábakról, az üvegekrõl, a kínok leküzdésérõl stb.)

Híre-neve azonban az utóbbi két évtizedben viszont ugrásszerûen megnõtt: Brancusitól Bourgeois-ig, 1992 Guggenheim, SoHo. Majd õ képviselte az Egyesült Államokat a Velencei Biennálén. A 2000-ben Londonban megnyílt Tate Modern elsõ kiállítása Louise Bourgeois volt. És sorolhatnánk, a Rockefeller Plazától Szent-Pétervárig.

Louise Bourgeois Cell XXIII (Portrait), 2000 Fotó: Eln Ferenc

Egyik értékelõje azon tûnõdik el, miként is kellene értelmeznünk hát Louise kislánykori traumáit? Hogyan nõtt ki ezekbõl (? TD) a szemtelen, gátlástalan, feltartóztathatatlanul elemi, és közben oly bizarr életmû? Fõleg az egészségesen és eltúlzottan hangsúlyozott, ,,kézzel fogható" nemiség mozzanata foglalkoztatja itt elemzõit. Természetesen elvetik azt a feltevést, hogy biográfia kontra mûalkotások valamiféle ,,propaganda" -eszköze lenne, a hangsúlyozott ellentét afféle piároglifa. (Bocsánat, T.D.)

Kézenfekvõ, amit mondtunk. A szavakból alkotott extravagáns szobrok. Önmaga figurájának ,,szellemi" megszobrozása. Louise Bourgeois mint ,,csaknem" önmaga mûalkotása. Csaknem - mert az ,,egy ízig" az Marcel Duchamp volt.

Anyjától azonban ténylegesen nem szakadt el soha. Irtózatos móka a ,,Maman", és ,,ódát" is írt a mamához - próbáljuk kikeresni. Ô maga, épp az idézett (és idézendõ) kötet élén azt állítja: ,,Az elmúlt ötven évben alkotott minden mûvem, minden tárgyam inspirációja: gyerekkorom... mely nem vesztette el mágikus hatását, misztériumát (titokzatosságát), és örök-eleven dráma maradt.

Mûveinek a vibrálás a legjellemzõbb eleme. Aránytalanságok látszata - ,,márvány" jobbra, csipketerítõs üvegfigura-gyûjtemény balra, de egy olyan tálcán, melyet Tennessee Williams pincérnõje hoz. Igen, Louise Bourgeois mintha nevezett drámaíró szobrásznõ-megfelelõje volna. A délies ,,vadság és fojtottság", ne mondjam - nem mondom, mert nem jó szó - bujaság épp-abba-amibe öntve. De az Amerika-Párizs eklektika is olcsó meghatározás. (A továbbiakban, a visszaszámlálással, végig a magam kommentárjai, illetve L.B. idézetek.)

A minimális installáció egy-egy ilyen ,,tálca" (csak én nevezem így), mintegy teasütibe minimalizálva, amit mások kõtömbökbõl raknak össze. Brancusi, fõleg 1949-ben, lerohan a Bourgeois-márvány-keksz felszíneken, dobostortába tûzhetõ peniszeken, de aztán vége. Nyilvánvaló, ez egy Ernst-utáni indulás, és nem is az erotikát hangoztatnám, ahogyan már Ernstnél is nyilvánvalóbb, hogy az alternatívság volt a lényeg. Még Ernstnél ott vannak a Wagner-hõsök madár-ember formájában, ott vannak az elsõ igazi meggazdagító Rajna-Ruhr kohók salakjai alakok lukacsosságában, és így tovább. L.B. a The Destruction of the Father szintjeiben narancsokat, hegy-vízrajzot, sok lemeredõ nõi mellett stb. egyképp bevon, és az alternatívság folytatása az egymásmellettiség. Ami van. Mind. Tutti.

Louise Bourgeois Altered States, 1992, gouache, tinta, toll, ceruza, papír, 48,2x60,3 cm Courtesy Robert Miller Gallery, New York

Tehát elképzelhetõ egy ilyen (mert az idõ halad! kényszerû, hogy valamit csak el kell képzelni, meg hogy valami alakul) vonal és alakulás: másság (bombaszttal, mint még Baudelaire is, bocsánat!), aztán alternatívság (Ernst stb.), majd szinkronitás (L.B.). Nem bolond kis elgondolás, ugye?

Megjegyzem, bánt, hogy 2000-ben s azóta épp nem jártam Londonban, nincs meg ,,az" a katalógus. Ezért is kell, mert már csak alaposan, a Marie-Laure Berndac és Hans-Ulrich Obrist által szerkesztett kötettel foglalkoznom, nem fordításokat adván... Bár ez a kötet is 2000-ben, ,,a nagy L.B.-évben" jelent meg, Violette Editions, London.

Természetesen nem fogom végigelemezgetni a kötet 369-374. oldalköztesén található adatokat, írásokról és kiállításokról, az életrajzzal kapcsolatban (ritkaság!) kimerítõnek éreztem magam (a The New Yorker némi segítségének hála). Ellenben a 367. oldalon itt ez a bizarr ügy, és a szöveg mindennél jobban ráfényjelez L.B. felfogására: Art is Sanity.

Közlemények egy 1998-99 között készült filmhez (róla).

,,A kapcsolatok", nyersbe fordítok csak, ,,melyeket mûvemben megteremtek, olyan kapcsolatok, melyekkel szembenézni nem tudok." (T.D.: mint láttuk.)

,,Ezek alapjában tudattalan kapcsolatok." (Na ja.)

,,A mûvésznek privilégiuma, hogy férfiak-nõk tudatalattijával kapcsolatban legyen, ez ajándék." (Szobrászata ezerszer jobb. Bár a legáltalánosabbakkal kezdtem csak az idézést.)

Louise Bourgeois Cell (You Better Grow Up), 1993, acél, üveg, márvány, kerámia, fa, 210,8x208,3x212,1 cm Courtesy Robert Miller Gallery, New York

Rettenetes laposságok olvashatók a válogatott naplófeljegyzések között is. Kétségtelen, öreg korában vetette már szalagra vagy papírra ezeket L.B., de nincs az az izgalmuk, mint Artaud két mondásának is: hogy a Boul'Mich' lejtett, mert mindenki õfeléje jött..., és hogy derékszögben kell aludni, mert a vízszintes helyzet minden vétkek ihletõje (vétkek!!!?? T.D.), és mit tesz az akarat, így is halt meg Artaud. Legszebb síremléke ez a ,,szobrozás". Ennyiben, persze, Antonin Artaud a fentebb mûvészeti régióba tartozik, ám ezt kapásból nem népesíteném be nevekkel, azt sem tudom, Cage ott van-e, Duchamp ott van.

Ennek ellenére nézzük mégis az idézõsdit:

Sajnos, a Kék és Rózsaszín Napok sem örvendeztet jobbakkal. ,,Miközben" a The Couple II. (A pár II.) mûtárgyfotója bélyegméretben is lelkesít (1996). Hogy a múlt és a jelen... hogy az emlékek életbentartása... mennyire éltetõ az.

Természetes, a pár ,,kopulál", s egy fiatal lány szemével látjuk a dolgot. (Hm. Hogyan? Miért?) És azt is megtudjuk, hogy ,,a tudattalan bûn kegyetlenné tesz..."

Elõtte (visszafelé haladunk) a riport Michael Aupinggal (neves név!) igen jó. L.B. semmire se nagyon emlékszik az amerikai absztrakt expresszionizmus nagy éveibõl. Mozgalmasságából, és azt mondja, õ valós emberekkel érintkezett. (!?) Szobrainak ihletét (lélegzését) az adta, amit közben gondolt, vagy amire régrõl emlékezett. Tehát ebbõl én azt szûröm le, hogy nem sokat jelentettek számára a mûvészeti irányok, közegek. Nagyszerû dolog! Tréfán kívül. Elõnyös helyzet. Nem mindenkié, sajnos.

A kérdezõ rámutat (találgatva), a szobrok elhelyezése: akár egy happening, egy megnyitó. ,,Oh yes", ez a válasz. Bourgeois nagyon a társadalmi, emberközi térbe helyezte ember-és-társadalom alapkép(zet)einek kevéssé megfelelõ alakzatait. Benne élt valóban az életben.

A szorzat mindig ugyanaz. (Egy szinten felül. Vagy abban a kategóriában: szintekkel és szintekkel lejjebb.) Benne vagy az emberi kontextusban - a magad nem egészen emberkontextusú dolgaiddal. Vagy nagyon is emberkontextusú vagy - de az összefüggéseken (happening, megnyitók) kívül akarsz maradni. Ismétlem, a szorzat.

L.B. nem volt éppenséggel filozófus. Még csak kontrafilozófus sem, mint Artaud.

Elõjön ,,pozitívan" Georgia O'Keeffe. Elõ Giacometti, akit L.B. azonidõn nem ismert. Ez úgy hat, mint egy pletykacikk, holott a tárgy alakítja magát a szavakban (a könyvben) is, és ennek megfelelõen alakulunk dolg(ozat)unkkal.

Elõjön az erõszak, veszély - a szív szenvedélyének kontrájaként. S L.B. be is vallja, szenvedély akkoriban (a Personnages idején) nem nagyon mixelõdött a dologba.

Kapcsolat az amerikai minimalizmussal. Nevek nem jönnek elõ. Brancusi... na persze. Afrikai dolgok iránti érdektelenség.

Léger? Sablon megállapítások az objektiválásról stb. Az interjú-készítõ: de hogy Léger kicsit geometrikus és rideg (frigid). Na, persze, tényleg. Roger Bissière (megörvendek!) lelkesedve említõdik. ,,Egy bizonyos színházi ember", Paul Louvet (!)... párizsi reminiszcenciák.

Életfélelem? Igen, igen.

La Peur de vivre.

Mintha valami avantgárd kulcsszóhoz érkeztünk volna. Van, persze, épp az avantgárdban, hála az égnek, épp ennek az ellenkezõje is.

Engem úgy együtt azért - érdekel ez az egész. Sõt, ebbõl a pár dologból mintha kialakulna az összkép.

Álmatlansági rajzok (Insomnia drawings, 1994-95). Semmi lanyhulás. Teljesen ,,a L.B. összkép" ezeknek a papíron tinta rajzoknak sora is. (Elkelnének egy Art Brut-gyûjteménybe.)

Álmatlansági versek. Nem tudja kialudni a családját. A versekben mindez kuriózummá válik. Érdekes (?), Bourgeois-t azért olyan nagyon se apja, se anyja (bocsánat) nem ,,nyomta meg". Majdnem kulturális ,,szinten" éli emlékeit. Csak egy szempont a további kutatásnak.

A szóbeli pontosság és az életbeli pontosság. Az életbeli pontosság és a szobrászi az-ami.
Ez az az-ami a szobrászati pontossága az élet pontosan-az-ának. Igen, de szóbeli pontossága a szobrászinak nincs. Másik érintõ mentén hasadt le a valóság pontosáról, és többé nem metszhet kifejezésbeli pontosság-vonalakat.

A szobrászat? - kísérlet arra, hogy az élet-pontosságot láthatóvá tegyük. Megkettõzzük, ha nagyon fogcsikorgatva is, kimondjuk ezt.

A szóbeli közlés pontossága ugyanerre törekszik. Csak mire juthat? A már egyszer meglévõt - ha elvétette esélyét, hogy helyesen értsék - miként lehet jogaiba visszahelyezni?

Louise Bourgeois Cell XII (Portrait), 2000 Fotó: Eln Ferenc	Louise Bourgeois Cell XVIII (Portrait), 2000 Fotó: Eln Ferenc

Az avantgárd (történetesen: szobrászat) törekvése éppen ezzel kapcsolatos. Azt csak a valós cselekményben érintettek akarhatják, hogy hû ,,képe" legyen dolguknak. Hogy mások úgy lássák, ahogyan szerintük (s bármi evidenciálisan, elemien is) ,,van".

A mûvészet - s ezt nem csupán L.B. írásaiból hüvelyezem ki, de onnét is - arra törekedne, hogy ezt az igazság-és-pontosság viszonyt megteremtse. (Lásd az irodalomban a racionalista-misztikus Musil.) De a nem fogalmi mûvészet (például a szobrászat stb.) nem lehet képes igazságtevésre, csak kettõzésre, csak leválásra (érintõk!), csak elrugaszkodásra (avantgárd). Nagyon nagy kérdés, találkoznak-e ezek a párhuzamosok a végtelenben. S ha igen, kit-mit ,,csalnak meg" ezzel?

Vajon volt-e Louis Bourgeois-nak (van-e?) határozott igazságképe a világról, élete eseményeirõl? Csak ezt megvalósíthatatlannak tartja (megduplázását, ,,kifejezését" stb.). S ez volt a primer indíttatás, hogy az avantgárd szobrászat gyakorlatát válassza, kövesse..., tegye újabb átvilágítódássá és rejtéllyé? (Átvilágítódás: hogy akkor ,,ilyesmik" látszanak...)

Ezt általánosan érthetjük az avantgárd szobrászatra - s hogy idáig jutottunk, L.B. elemi fontosságának, telitalálatosságának bizonyítéka is lehet akár.

Persze, ragyogó dolgok is vannak a Bourgeois-szövegvilágban. Ilyen az 1988-as interjú Stuart Morgannel (Artscribe), ahol a maga szobrászatát a létezési stratégiák közé frázisok nélkül sorolja, és remek a könyv szerkesztése, ahogy maga L.B. ott áll az Articulated Lair 355 cm magas acél-és-gumi oszlopai közt, egy ,,folyosón". A ,,lair" szó, mint kiderül (a fogalom): kedvence. Zug, hely, ahol meghúzódhatunk, odú, menedék... S Bourgeois élvezi, például ezt a konkrét tér-mûvét, mert ,,szépséges és megnyugtató".

Érdekes élet!

A menekülészet (eszképizmus) nem kenyere. Furcsa, hogy mégis ezek a kafkaiból repülõtérivé-plázaivá átalakított odúk mennyire hitelesek. Mind a mûvész szavait cáfolva, mind a különben nem éppen vonzó (efféle) világi környezet mégis-átlényegítéseiként.

Mindezt azért mondtuk el, hogy senki azt ne higgye: holmi porcelánt-márványt öltött ,,libidó- forgácskákból" áll a bourgeois-i alakvilág.

A performansz is szoborrá testesül: jellegzetes kép az 1978-as, ahol L.B. nagyon belevaló arckifejezéssel lép ki valami kapun valami sokszoros-gömb-selyemhernyóságba gubósítva. Élõ szobor, na persze. De a szobor formája, a nyers-felületû-csupa-gömb ruha mint alkotás, figuráció nagyon jó. Ô maga szolgálja csak hatását.

Miniatûrjei is kitûnõek. Az Alvó alak (Sleeping figure, 1950), mely a MoMA gyûjteményében található, szinte háromszorosan tagolt ecset, elhajló párhuzamosok között. Ugyanakkor drágaságos, ,,luxuriõz" dolgokat is csinál, amilyen például az 1969-70-es Femme Coutteau, a rózsaszín-márvány alig-nõalak. (Mell vagy fenék domborulataival.)

Az 1962-es Labirintus-torony megint a pénisz témája körül forog, azaz hajlik-spirálozik. Joggal kérdeznek rá esetlegességeire, melyekkel mûvei gazdagok; a nem-funkcionális elemekre, nem is kell mondanunk. Miközben a rózsaszín-márvány nõalak csak funkcionális elemekbõl áll. (Poszt-Brancusi.) Persze, az is jellegzetes, hogy ezek a rákérdezések még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján estek. A csomózás, csomagolás stb. kérdései újak voltak a befogadó mûkritikának.

Mindenképp jellemzõje L.B. formavilágának a héjból (bõrébõl, hártyájából) épp hogy kibukkanó gömb, legömbölyített rúdvég. A sejtelem mögöttese - és a plaszticitás kézzelfoghatósága. Ilyen értelemben többterûnek, mélységben rétegezettnek tekinthetõk bizonyos (ismétlem, jellegzetes) munkái. (Cumul I. és stb., 1969, márvány, derekas méretekben.)

A könyv igen érdekes mûhelykérdések részletezését is kínálja. Érdemes volna megjelentetni. Ám ehhez L.B. nagyobb ismertsége lenne szükséges - nálunk mindenképpen. A titoknélküliség, melynek alap-állapota az álmatlanság (!) a szobrokban is él.

A legömbölyített-oválított formák gyakran ,,tûrik meg" a nyersebben, megejtõbben figuratív konkrétságot. (A Thompson Street címû rajz jó példa erre a negyvenes-ötvenes évek fordulójáról; valami deszkásan hangsúlyozott keretben egy madár-lény alak, kicsit ferdén. L.B. mindig megõriz valamit a kisvilágok iránti konkrét szeretésbõl.)

Végezetül mit mondhatunk. Az életmûvel csak lassan ismerkedhet majd Nézõnk. A szellemi háttér meggyõzõ. A ,,kirakat" (display) elemi erejû (majdnem), világelismert (pillanatnyi boom-mal.)

S feltétlen maradandó érvénnyel. Meret Oppenheim, Louise Nevelson stb. mellett.

És ha bármi is ,,gonoszkodásra" ihlet minket ,,ma", talán csak ez: Louise Bourgeois, bármennyire aktuálissá tesz is kései fölfedeztetése (a világ számos nagy modern múzeumában nem leltem mûvét! még tíz éve), a ,,tegnap" mûvésze, amikor Karinthy szerint azok a nagy várakozások voltak ott a levegõben, reálisabban: valamiknek a konkra-reményei, valaminek a széthullása... és ha volt pszt-modern, sic, post-dolgok tehát, ha voltak, ma a mûvészet fõleg post restante, megy érte, aki akar, akinek fontos, a többi hagyja a francba. Már a zennel kombinált managerie adja a menazsériát. S ahol, ott van ebben a kontextusban a mûvészet.

Lehet, ez csak az én bosszú-(de nem bosszús) mondásom, hogy ilyen jó erõben vagyok öreg, öreg, úúú, öreg.

Ad notam L.B.