Engedd el magad, hallod már a lépteid zaját, érzed, hogy haladsz, figyelmed pásztáz körülötted. Véletlenek nincsenek, semmi görcs, és te oda mész, ahova kell, azt látsz meg, amit akarsz, azt veszel észre, amit akarsz..., s hogy valójában szabad vagy, még nem is tudod.

B.E: A Túlélési gyakorlat címû sorozatot elsõsorban nem a szakmának mutatod, hanem rajtuk kívül mindenki másnak. Van köze ennek a te szociálisan érzékeny jellemedhez, esetleg eleged van már a munkáidra bólogató ismerõs arcokból?

SZ.Á.: Is-is. Fontos a nem szakmai közönség, egyáltalán fontosak számomra az emberek, a viselkedésük, a gondolkodásuk. És egy kicsit valóban felszínesnek érzem a kiállítás-megnyitókat, mivel igazi kritikai megjegyzések nem hangzanak el. Bár valljuk be õszintén, nehezen viselnénk el õket.

Az arcomba világítanak az élmények. Alattam betonjárda, ütemesen a hézagok, fizikai törvényszerûség, egzakt elgondolás és törvénytelenség. Mi az, mûvészet?

Csatornatetõ-szürke, betonjárda-szürke, sokoldalúan szép szürkék, gyomok a fizikai létben. Repedés, tetõ, apró vizek. Színes fénykép¹, betonjárda, színes fénykép, betonjárda, láng, szalma, szögek, tojás, betonjárda. Hang nélküli rövid intermezzo. És millió fényév ezek után, hogy szürke, járda, hézag, vizek, gyomok lehajtott fejjel... állítmány nélkül, mert nem állítok, és az sem biztos, hogy beszélek egyáltalán.

1 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 8 2001. december, Budapest, Március 15-e tér, 5 db színes fotó a járdán található kör alakú mélyedésekben

B.E.: Az utcán lévõ mûveid a meglepetés erejével hatnak. Megpróbálom elképzelni, milyen gondolatai lehetnek egy járókelõnek, ha a sétáját vagy éppen sietõs útját egy olyan tárgy keresztezi, mely nem köztéri szobor, de nem is a naponta látott ismerõs tárgy. Gondolkodtál azon, mi juthat az emberek eszébe? Vajon tudják, hogy kortárs mûvészetet látnak?

SZ.Á.: Nemigen szoktam azon gondolkodni, hogy mi jut az eszükbe. Abban bízom, hogy mindenkinek más. Mindenkit máshogy érintenek meg a látottak. Biztos, hogy nem tudják, hogy kortárs képzõmûvészetrõl van szó, de szerintem ez lényegtelen.

Ha nem láttad az átfedést a téli égbolt mozdulatlansága és a fotópapírral színültig teleragasztott, ismeretlen indíttatású oszlopon egyensúlyozó gömb között.² Ha legalább egy pillanatra nem hitted el, hogy ott valami lyukat ütött a valóságon, mert az is hasonló, ott is fehér égbolt és szürke foltként madarak. Ha nem volt nyilvánvaló a valóság beszivárgása a mûvészet kiszivárgásába, akkor mit mondhatnék? Ezt kihagytad. Hagyd abba az olvasást, tedd le a könyvet!

2 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 9 2001. december, Budapest, újpesti rakpart, fotópapírral beborított gömb

B.E.: Számoltál azzal, hogy a mûvészeti szcénából viszonylag kevesen fogják megnézni ezeket a köztéri munkákat. Vajon mi az oka, hogy valóban így történt?

SZ.Á.: Úgy gondolom, hogy a viszonylagos érdektelenség nem az én személyemnek szól. Így arra következtetek, hogy az ismeretlen helyszínek, a bizonytalan körülmények (nem hagyományos kiállítótér, megnyitó), a rosszul - de szükségszerûen - megválasztott idõpontok lehetnek a döntõ okok.

A kortárs mûvészet létezése bizonytalan: egyfelõl biztosan létezik, másfelõl érdektelenül végre van kárhoztatva. Nem mindenki érdeklõdik, az érdeklõdõ viszont érdektelen. Ebbõl a szempontból mindegy, hol állítod fel mûveidet, és mindegy, mi az, csak az nem mindegy, hogy mûvészet-e, de ezen a helyen meg azt kéne firtatni, hogy miféleképpen értelmezhetõ a mûvészet... ,,Letépik a függönyt. Macisajt, csend, szivárgás."³

B.E.: A mûvészet létrejötte szempontjából fontos, hogy a munkáidat látták-e vagy nem ? Ha soha senki nem látja, attól még lehet mûvészet?

SZ.Á.: Nem annyira fontos, hogy hányan látják a munkáimat, de azért nem véletlenül készítettem el a katalógust. Biztos vagyok benne, hogy számtalan mû készült már, amelyet a mûvészen kívül senki nem látott. Én nem kérdõjelezném meg ebben az esetben, hogy mûvészetrõl van-e szó, de ezekrõl a munkákról nem tudunk, így nem is lehet róluk beszélni.

Ezekrõl és másról sem beszélünk. Csak haladunk ma is tovább, de nem lábunk alatt, mellettünk vesznek semmibe az élmények. Huzat jobbról, valami el, hányadszorra is? Vasajtóban vasajtók.⁴ Egyik leképezés, másik nem. Mindegyik valóságos, a különbség alig érzékelhetõ, de jelen van, hiszen a szándékot ábrázolja. Miért is került egymás mellé az, ami soha ott nem volt?

4 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 1 1999. augusztus, Szeged, Trafóépület a Kálvária Galéria mellett, 14 db fekete-fehér fotó a vasajtó vakkereteiben

B.E.: A mûvészet értékelésének szempontjából fontos lehet a szándék, hogy mi végre jön létre ez vagy az. Milyen szándékkal jöttek létre ezek a munkák?

SZ.Á.: Fontos a szabadság, amely a munkák létrejöttére, bemutatási formájára vonatkozik. Semmi beleszólás, semmi alkalmazkodás, semmi kompromisszum, semmi konfrontáció. Fontos a kiválasztott helyszín mûvé, illetve egy mû részévé való átalakítása. A ,,talált", illetve észrevett épületek, tárgyak kiemelése a környezetükbõl. Fontos, hogy a közönség ne csak a szûk szakmai rétegbõl tevõdjön össze. Úgy érzem, kezd veszélyessé válni a belterjesség e téren. Fontos a kimozdulás a megszokott kiállítási formából, a hagyományos helyzetektõl való elszakadás, ami persze egy intézménykritikával is párosul.

B.E.: Mit kritizál egy mûvész az intézményrendszerben, mit jelent számodra az intézménykritika?

SZ.Á.: A legnagyobb gond, hogy a különbözõ intézmények - tisztelet a kivételnek - szinte gátolják a mûvészeket az alkotásban, a kiállítások létrehozásában. Ha belegondolsz, egy kiállítás során a takarítónõtõl a portáson keresztül a teremõrig mindenki kap fizetést, kivéve a mûvészt. Jó esetben az anyagköltséget kifizetik, de az is akkora bonyodalommal jár, hogy az élettõl is elmegy az ember kedve. Nem beszélve a számtalan megalázó szituációról. De ezt a végtelenségig lehetne folytatni, és talán nem is ide tartozik. Félek, hogy rövid távon ezeken nem lehet változtatni, úgyhogy maradnak az elvonulások, kerülõutak...

Mert elmentél, egy nagy vízben nézegeted magad, föléhajolsz, ahogy kell, hullámzik az édes, ismerõs vonás. Félsz az elmúlástól, hátha az állóvíz egyszer mégis folyam lesz. Egyhelyben minden, semmi nem megy. Csak a szembogaradban tükrözõdõ aranyhalak tekintenek vissza egy ablak rácsai mögül.⁵ Visszafelé tekint a tekintet. Az állóvíz vagy a pillantásod történt elõbb? Ezt is elmossa a víz, és nulla bizonyítékod van arra, hogy mindez valóban megtörtént.

5 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 3 2001. május, Budapest, Mûcsarnok a Dózsa György út felõli ablakban elhelyezett számítógépes nyomat

B.E.: Számodra mire vonatkozik a Túlélési gyakorlat cím?

SZ.Á.: Több dologra vonatkozhat. A munkák szempontjából a zord ,,kiállítási körülményekre". Nincs klímaberendezés, nincs teremõr... Az én szempontomból az intézményes háttérkörülmények nélkülözésére. Új szituáció, ismeretlen problémák megoldása, saját finanszírozás. A kijelölt idõpontok szempontjából leginkább a mínusz 10 fokra vonatkozik.

Minden mozdulat a túlélésért elkövetett mozdulat. Minden gondolat a túlélésért elgondolt gondolat. Minden pillanat a túlélésért megélt idõ. Minden emlék a túlélésért akaratlanul memorizált elem. Minden gondolatot túl kell élned..., de csak akkor, ha van valamilyen szándékod. Bár ez a nagy esõ elmos mindent, képeid elfolynak a zuhogással, a nagy gömb és a vasajtók, de elmosná mindezt az emlékezet is. Létezésük ideje íme, egy perc: ,,...feláll, gyorsan lép ötöt, mintha menne, de abbahagyja ezt is azonnal és nyújtózkodni kezd."⁶

Nem tudni, nem egy nyújtózásnyi idõ élményt ígér-e minden galériában kiállított mû. A fehér doboz nem ad hozzád, és te sem adsz hozzá az égvilágon semmit. Puszta jelenetek. Viszont minden fergeteges ötlet egyetlen ismérve az, ha meg is valósul, a megvalósulásnál kegyetlenebb pedig csak az elhagyott, kiszolgáltatott mû. Tedd ki a világba, menj el onnét!

B.E.: A túlélési gyakorlat során minden munkád magára hagyott mû. Ez nagy tett egy mûvésztõl, majdnem olyan, mintha az elkészülés pillanatában egybõl elajándékoztad volna.

SZ.Á.: Az utóbbi idõben a kiállítótermekben bemutatott munkáim is megszûntek a kiállítás zárásakor. Nekem már nem igazán fontos a munkáim tárolása, sokkal inkább a dokumentálás. Én ezt nem érzem nagy tettnek.

B.E.: Azért más az, ha egy konceptuális mû a kiállítás végével megszûnik, és csak dokumentációk maradnak utána. És más az, ha csinálsz valamit, amit ismeretlen hatásoknak teszel ki. Az elõbbi eltûnõ mû, ez utóbbi elhagyott, magára hagyott, nem?

SZ.Á.: Szerintem a végeredmény, a megszûnés szempontjából nincs sok különbség köztük. Persze az utcán hagyott mûvek könnyen változhatnak, átalakulhatnak, tönkremehetnek, de a végsõ sorsuk ugyanaz, mint a megszûnõ mûveknek. Csak éppen lehet olyan állapotuk, amelyet más tényezõk is befolyásolnak, mint az alkotó. De mindamellett, hogy izgalmasnak találom ezeket az átalakulásokat, átváltozásokat, a mûvek végsõ verziójának azt az állapotot tekintem, amikor elhelyezem õket a kiválasztott helyszínen. Ezt az állapotot dokumentálom, és nem szoktam megörökíteni a ,,pusztulás", az átalakulás-átalakítás fázisait. Bár többen biztattak arra, hogy foglalkozzam a munkák utóéletével, ezt én nem tartottam fontosnak.

Marad a szándék, hogy hagyod túlélni. Ez a szándék bolyong a térben, ez készít fényképeket és ez az elhatározás foglalkozik áttûnésekkel, fényjelekkel. Látszólag, de minden szó esetleges lehet. Pedig nem is a város vagy a tér foglalkoztatja az asztalra emlékeztetõ öntöttvas tárgyat.⁷ Pedig nem is a forma foglalkoztatja Szabics Ágnest. A könyöklésnek az asztal vagy a kirakat a gondolata?

	7 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 7. 2001. november, Budapest, Lehel utca - Dózsa György út sarok, színes fotó asztalra emlékeztetõ öntöttvas tárgyon

B.E.: Mi a véleményed, láthatták a munkáidat a járókelõk?

SZ.Á.: Igen, látták is. Egyrészt amikor készítettem õket, akkor nagyon sok pozitív megjegyzést mondtak a ,,látogatók". Másrészt a Kelenhegyi úti munkánál⁸ kiderült, hogy nagyon örültek a környékbeli lakók a ,,pavilon átalakításnak".

8 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 10 2002. január, Budapest, Kelenhegyi úti pavilon

Jó lenne megállni és könyökölni végre, egy kicsit. Csak a szagokat a tenyeredben, csak az elgondolt gondolatot, a túlélésért folytatott küzdelemben megállni egy kicsit és könyökölni. Két szó között, vagy három hét terítéke fölött, vagy csak úgy egyáltalán, gondolkodni. Jó lenne... összeöntözni egy kirakatba megdarált és élõ állatokat. Paprikával vagy anélkül, nyuszit nyusziszõrben, papagájt papagájtollban vagy mûbelekben.⁹ Jó lenne... még egy kicsit tovább könyökölni. De az is éppen elég jó, ha mindezt a fejedben összerakod.

9 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 6 2001. augusztus, Budapest, Kirakat Galéria

Lefotózod, összemontázsolod, mit könyököltél ki három hét morzsái fölött. Csak a kirakatot............ ki fogja észrevenni? Aki a Szabadság téren az 5 méter átmérõjû szellõzõnyílást észreveszi, az veszi észre a kirakatot is.¹⁰ Végül is miért kéne bármit észrevenni? Létrejött a környezet beavatkozása a mûvészetbe, létrejött a mûvészet beavatkozása a környezetbe. Mindkettõ nyomot hagyott, mindkettõ mulandó.

10 Szabics Ágnes: Túlélési gyakorlat 12 2002. április, Budapest, Szabadság tér, fekete-fehér fotók egy kör alakú szellõzõrács betonfalán

Milyen megnyugtató a fehér falak hiánya, hogy látni az eget, hogy nincsenek körülötted ugyanazok az arcok. Ezt valóban túl kell élni mindenkinek.