A múlttól kétféle módon, illetve inkább két lépcsõben szoktunk elköszönni -, így tanultuk. Egyszer drámai komolyan, majd késõbb képesek vagyunk már a komikum távlatából is. Ami valaha oly nyomasztóan súlyosnak, sérelmesnek tetszett, egyszerre inkább nevetségesen abszurdnak tûnik. Hogyan is lehetett e helyzeteket oly tragikus-komoran látni? Baselitz mostani képsorozatában is a ,,daloló holnapok" ügyetlen-képtelen emblémává merevedtek, fantasztikus giccs relikviák, amint a pettyes kendõk árnyékában, a mindig kötelezõen derûs, piros és harsány kék szalagokkal dekorált jelenetekben a magas sarzsikat szerény-rátartian viselõ joviális elvtársak szebb jövõt ígérnek az átszellemült hívõknek. A csillogó tekintetek mindig elõre néznek, mégis valamely nagy ürességtõl körülvéve. Igen, minden a mienk! Minden ragyog! De milyen otthontalanság veszi õket körül! És a színek is ugyancsak hidegek, inkább sápadtak és a szigorúság a mosolyok mellett is ott komolykodik a részletekben, a szemek sarkában. A nagy kerek forma a szokványos képkeret alakjától eltérõen, figyelmeztetõen egyszerûsít: lampionokra, kiakasztott díszekre, kitüntetést idézõ medálokra emlékeztet, csak éppen elnagyolva, gúnyos-monumentálisan stilizálva.

Georg Baselitz Ein Gemalter General, 2001, diam. 200 cm, olaj, vászon	Georg Baselitz Eine Unvergessene Begegnung (Egy felejthetetlen találkozás), 2002, diam. 200 cm, olaj, vászon

A totalitárius festészet maga a reklám - említi Baselitz egy helyen -, és ezt 14 éves korom óta tudom, mikor Sztálin-portrékat festettem, ahogyan képet készítünk arról, akit szeretünk...

Baselitz A 90-es évek végén kezdett ,,orosz" képeket festeni, mintegy folytatásaként vagy kiteljesedéseként a nagyformátumú családi portrékat felsorakoztató mûveknek, amelyekben a keletnémet Baselitz városkából származó festõ a háború utáni éveinek emlék-nyomait fogalmazta meg, a városkából, ahonnan késõbb a nevét is vette. De az emlékezés semmiféle konkrét terhe vagy mûvelete nem jelentkezett a festményeken, inkább valamiféle átrendezés, újraszerkesztés; az anyag és az eszközök változása érvényesült, elmozdulás egy, a vízfestménnyel kísérletezõ új színvilág intenzitása irányába. A legérdekesebb éppen ez a kettõsség: a színek egyszerre harsányak és szinte borzongatóan hûvösek, a szürke, a zöldes-kaki-sárga egyenruha fénytelensége dominál, amit a kötelezõ ünneplõ díszek, az említett piros úttörõ nyakkendõ, a mélyvörös arcbõr váratlanul ellensúlyoz. Baselitz, látjuk, nem egyszerûen visszatekintett, hanem az átélt világ felidézése lehetõséget adott arra, hogy új kifejezõ minõségeket, kompozíciókat találjon. Minden, ami a festõ mögött van, egyszersmind elõtte is áll -mondja tárgyszerûen, professzionálisan. S a kiállítás képei remekül igazolják, hogy a ,,régi" mint teljesen ,,új" jelenik meg.

Baselitz Kelet-Németországban nõtt fel, ott tanult és kezdett festeni, és csak érett korában adatott meg neki szabadjára engedni képzeletet és tehetségét. A megfordítást persze már régebben, a hatvanas évek végén kezdte, amely megoldással elsõsorban az elbeszélõ tartalomtól kívánt elszakadni, hogy a formára összpontosítsa a figyelmet. A kis-nagy realizmusból egyéni, erõteljes stílus nõtt ki, és a megfordítás gesztusában, úgy éreztük, elsõsorban kérdés, kétely, valamely nyugtalanság érvényesült, Kik vagyunk, és hol élünk? Hogyan mûködünk ebben a feje tetejére állított világban? S a válasz egyszerre volt abszurditást feltáró, tanakodó, olykor melankolikus is talán.

Georg Baselitz Ein Gemalter General, 2001, diam. 200 cm, olaj, vászon	Georg Baselitz Her First Report (V.M.M.), 2001, diam. 200 cm, olaj, vászon

Az elmúlt két évben készült pannók még nagyobb távolságról vallanak, hiszen az idézet már végérvényesen a múltba, a végleg eltûntbe foglalja a volt emléket. A kiállítás címe is - Meine Neue Mutze - nyilvánvalóan kétértelmû, illetve hangosan ironikus. Az új (bohóc)sapka, nem új, és csakugyan bohóc-szerû, a komikum, a végleg eltérõ látás, a történelmi távlatú látószög ad fûszeres tartalmat neki. Mikor elõször tették fel Baselitznek a kérdést, miért a megfordítás, a következõket mondta: A széken ülve, amint felhúzom a zoknimat, a fejem a lábamat kezdi körüljárni és azonnal azt kérdezi tõlem, valahogy így: kép-e ez, amit látok? És a válasz nyilván az: természetesen, a látvány a maga ,,fordított" voltában, a maga nem megszokott formájában a kép, illetve a festmény lehetõsége. Hiszen nem az anekdota érdekli, hanem a dolgok tárgyiassága, világban való jelenlétének helye, színe, légköre, - az az anyagi minõség, ami számára értelmezhetõvé válik.

A történelmet, pláne a nagybetûset sem kívánja feldolgozni. A mûvész, saját tapasztalata szerint Keleten is, Nyugaton is `outsider'. Dolga a felismerés, a felfedezés, vagyis konvenciókra támaszkodva és konvenciók ellenére valami pontosra, megfoghatóra rátalálni.

Mikor az orosz képek inspirációjához érkezett, régi magazin-reprodukciók és szovjet filmek világa szólította meg újra, a narratív `szovkolor' festmények patriotikus, ,,haladó" szentimentális szelleme, mely valaha betöltötte a Keletet. De az igény nem az emlékeztetés vagy akár puszta csúfolódás volt. Kétféle idõ, kétféle perspektíva ütköztetését kereste. Innen például az ötlet, a Das Salz im Kommunizmus ist der Kubizmus (A kommunizmus sója a kubizmus) címû kép fura játéka, melyben szándékosan egymás mellé vagy éppen egymás ellen állította Picasso 53-as Sztálin portréjának ,,modelljét" a dekoratív, koszorúszerû, absztrakt girlanddal. A hangsúly olyan erõs, hogy egyszerre kell érezni az idézet egykori realitását és mai groteszk összeférhetetlenségét. Vagy a Her First Report (V.M.M.) (Az elsõ jelentés) úttörõnyakkendõs (meglehetõsen rideg, kortalanul bájtalan) fiatal lányának szembesülése a kicsit megdöntött, újból más tér-idõ koordinátába helyezett, ifjúkori Sztálin(?)-portréval is hasonló módszert mutat: szigorú nagyotmondás, (ál)ünnepélyes, történelmi pillanat, de a mód, ahogyan elénk állítja, már többsíkú. A lány egy képhez szól, kezében tartja a legfõbb hatalom keretbe foglalt mását, a választott helyzet tagadhatatlanul bizarr. Majd a halovány színek monotóniája, a rajzos jelzések díszei, valamint a többféle sík egybeötvözése egyszerre emeli ki és rombolja le a jelenet súlyát. Ami volt, a jelenben másként jel. A ,,tartalom" a ,,forma" többrétûségében módosul, más jelentést nyer.

Ein Gemalter General (Egy megfestett generális) foglalja talán a legszellemesebben össze Baselitz vállalkozásának ambivalenciáját. A Generális (vagy Generalissimus?) festménnyé, festett tablóvá vált. Értéke a maradvány-másolat holt meztelensége, az egykori dicsõség romjait is alig viselõ idejétmúltság. A festményen egy volt bálvány kikopott, idõbõl kiszorult ikonja látható. ,,Kép ez?" kérdezte Baselitz önmagától sok-sok évvel ezelõtt. És a válasz azóta is, vagy egyre inkább az: igen, természetesen, kép ez, mely éppen képszerûségében eleven, mert már semmi más, mint csupán kép.