ERIK DIETMAN is azok közé a külföldrõl érkezett mûvészek közé tartozott, akik idegen származásuk ellenére a francia képzõmûvészet jelentõs figurájává tudtak válni. 1959-ben a katonai szolgálat megtagadása miatt el kellett hagynia Svédországot. Eredetileg az Egyesült Államokban akart letelepedni, de útját Párizsban megszakította, és onnan már nem is ment tovább. Párizs és az ötvenes évek aktív francia mûvészeti élete fogva tartotta.

Dietman 1937-ben született a svédországi Jönköpingben. Tizenhárom éves volt, amikor azt a súlyos vétséget követte el, hogy lepisilte a svéd nemzeti zászlót, és emiatt kizárták az iskolából. Bár rövidebb-hosszabb ideig különféle mûvészeti iskolákat látogatott, de mivel azokat nagyon akadémikusnak találta, inkább autodidakta módon képezte magát. Elsõsorban irodalmi olvasmányai, James Joyce, Robert Desnos és César Vallejo írásai indították õt el azon a kísérletezõ, mindig újat keresõ úton, amely egész életmûvét jellemzi.

Eric Dietman	Eric Dietman Chateau Poltrone

Az ötvenes évek közepén fotópapírra, már létezõ képekre rajzolt graffitikat, írt szavakat, megjegyzéseket. Törekvései, keresései az Új Realizmus és a Fluxus szelleméhez álltak legközelebb, így nem meglepõ, hogy Párizsba érkezése után legjobb barátai - mint Daniel Spoerri, Robert Filliou és Roland Topor- is e körökbõl kerültek ki. Tagja azonban sohasem lett egyetlen csoportnak sem. Szerette a bohém életet, a baráti összejöveteleket, de alapvetõen magányos, marginális mûvész volt. A hatvanas években sebkötözõ anyagokba, gézbe bugyolált, ragtapasszal borított tárgyaival, köztük a Beteg fûrész-szel (1961) hívta fel magára a figyelmet. Ezekbõl az egyszerre humoros, ugyanakkor a mûvészet fogalmát és szerepét megkérdõjelezõ ironikus tárgyaiból 1964-ben a torinói Sperone galéria rendezett kiállítást. 1967-ben készült Mobils lents sorozatának egyik darabja három ,,amputált" lábú székbõl állt. A székek alá kaktuszokat helyezett, amelyek a mûvész várakozása szerint idõvel olyan méretûre nõnek, hogy a háromlábú székeket kimozdítják egyensúlyi helyzetükbõl, amitõl azok felborulnak.

Mesterien értett a dolgok értelmének átforgatásához, szimbolikus jelentést adva közönséges tárgyaknak. Jó példa erre egyik fõ mûve, a La Naissance du Monde, amit egy bronzba öntött normandiai parasztszekrény és két, aránytalanul felnagyított, fekete és fehér márványból faragott gomb alkot. Az ajtó nélküli nyitott szekrény Courbet azonos címû aktjára, egyben a termékenységre reflektál, míg a két gomb színénél, elhelyezésénél fogva az ellentétek - fekete és fehér, kívül és belül, lent és fent, férfi és nõ - jelkép-játéka. Egy másik munkája, amely egy fürdõkádból és egy arra helyezett csontdarabból áll, a kellõ asszociációs képességgel rendelkezõ nézõnek David ,,Marat meggyilkolása" címû festményét juttatja eszébe.

De Dietman nemcsak a tárgyakkal, anyagokkal ,,játszott", hanem a szavakkal is. A mûveinek adott címek nagy része szellemes szójáték, és ezeket munkássága szerves részének tekintette. Álljon itt erre néhány példa : Pays sages (1978), Rêves aux lotions... (1898), Ourson Welles (1999), Cannibal, le frère du grand chef (1993).

Dietman rendkívül gazdag, az északi legendákkal rokonságot mutató képzelõerõvel rendelkezett, ami fõként szürrealisztikus rajzaiban mutatkozott meg. És míg assemblage-ait, szobrait többnyire a humor, gúny és abszurditás jellemzi, addig rajzaiban gyakran félelem, nyugtalanság, szorongás mutatkozik meg. 1984 és 1991 között készült rajzaiból 1992-ben Papa Pied - Papa Erik címmel a párizsi Barbier Beltz galéria rendezett jelentõs kiállítást. A mûvész a rajz mûfaját éppoly fontosnak tartotta, mint a szobrászatot, és ezt, mint a párizsi Ecole Nationale Supérieure des Beaux-Arts tanára, növendékeiben is igyekezett tudatosítani: Igyekszem hallgatóimnak átadni lelkesedésemet, és továbbadni a rajzolás, a kézzel alkotás iránti kedvemet, hiszen hogyan lehet tanulmányozni a teret és a tömeget, ha még egy papírlapot sem tudunk használni ?

Dolgozott agyaggal, acéllal, vassal, gránittal, márvánnyal, szavakkal és üveggel is. Ez utóbbiból készült alkotásait 1997-ben a Velencei Biennálén láthatta elõször a közönség. Készített installációt, szobrot, kerámiát, rajzot, fotót, és több munkájában a különféle eszközök egyidejû alkalmazásával is találkozhatunk. 1988-ban elnyerte a Szobrászat Nagydíját (Grand Prix national de sculpture), a rá következõ évben pedig a svéd Királyi Mûvészeti Akadémia Díját. Számos köztéri alkotása közül érdemes kiemelni a szülõvárosa, Jönköping számára 1997-ben készített monumentális szobrát, a Montpellier-ben 1996-ban felállított Oh! Perrette, Opérette pour bronz et eau címû szökõkútját, a guadeloupe-i rabszolga-emlékmûvet, és nem utolsó sorban azt a szobrát, amelynek elhelyezését 2000-ben a Tuileries-kertben hosszas vita elõzte meg.

Míg Erik Dietman legfontosabb mûveit 2001-ben a nizzai Kortárs Mûvészeti Múzeum (MAMAC) mutatta be, addig ugyanabban az évben a párizsi Jeu de Paume EDOUARDO CHILLIDA alkotásaiból rendezett átfogó kiállítást. Furcsa módon a baszk mûvésznek, aki az egyetemes kortárs szobrászat kiemelkedõ képviselõjének számít, ez volt az elsõ igazán jelentõs párizsi kiállítása, amelynek alkalmából több mint száz alkotását gyûjtötték össze. Chillida munkássága mindaddig sokkal ismertebb volt Németországban, az Egyesült Államokban és természetesen hazájában, Spanyolországban, mint Franciaországban. Annak ellenére, hogy az 1924-ben Saint-Sébastien-ben született Chillida huszonhat éves korában komoly sikerrel mutatkozott be a Maeght Galéria csoportos tárlatán, és pályája során francia szakmai körökben egyöntetû elismerést szerzett, a közönség, bár nevével gyakran találkozott, munkáival valójában csak a Jeu de Paume-ban ismerkedett meg.

Chillida mûvészetfilozófiájának vallotta azt a gondolatot, hogy az anyagban már benne van a szépség, a mûvészet, és a szobrásznak az a feladata, hogy minden egyes kalapácsütésével felszabadítsa ezt az elrejtett harmoniát. Az 50-es évek elején sorra születtek azok a többnyire kovácsoltvas vagy hegesztett alkotásai, mint például A vas rezdülései vagy A vas dicsérete, melyek elnyújtott, hosszúkás, sokszor spirális formáikkal a vas muzikalitását juttatják kifejezésre. Hogy éppen a vas volt az, ami kezdeti korszakában készült munkáinak anyagát képezte, az könnyen érthetõvé válik, ha tudjuk, hogy a baszkok egyik hagyományos, a római korig visszanyúló foglalkozása a kovácsmesterség volt. A kemény, sokszor durva fémek magukon viselik annak a küzdelemnek nyomait, amellyel Chillida legyõzte ellenállásukat.

A vasak nem arra hajlanak, amerre molekuláik alapján számítani lehetne, bizonyítva Chillida hosszú évek során megszerzett mesterségbeli tudását. A 60-as évektõl kezdve egyre gyakrabban dolgozott fával, ekkor az anyaggal harmonikusabb viszonyba került, és ettõl kezdve szobrai letisztultabbak, könnyedebbek lettek. Ezt jól példázzák a Tisztelet Kandinszkij-nak (1965) címû, fából, illetve alabástromból készített sorozatának darabjai, amelyek jól összehangolt arányaikkal -a szigorúan geometrikus formák ellenére is - felszabadult örömet sugároznak.

Edouardo Chillida Wind Combs (részlet) 1977, San Sebastian	Edouardo Chillida Deep in the Air - Stele XII., 1990, Zabalaga

A fa mellett az alabástromnak is jelenõs szerep jutott Chillida mûvészetében. A nehéz és fénytelen vassal szemben az alabástrom az érintetlenség látszatát hordozza, és a még egy tömbben is áttetszõ anyag lehetõséget adott számára álomszerû alkotások létrehozására. A 60-as évek második felében született a Tisztelet az Építészetnek vagy a Tisztelet a Fénynek, melyrõl Octavio Paz ezt írta: Áttetszõ tömbök ezek, amelyekben a forma térré, a tér pedig remegõ fénnyé válik, tükrözve a gondolat visszhangját és rímeit.

Chillida szobrainak igazi környezete a természet. Nemcsak azért, mert szobrainak méretei igénylik a rálátás lehetõségét, hanem azért is, mert a változó nap- és évszakok, a fénysugarak új meg új belsõ tereket fednek fel. Egyik leginkább megragadó mûve a tengerparti elemek játékának kitett Szél-fésû az Atlanti-óceán partján, Baszkföldön látható, de ugyanígy találkozhatunk gigantikus méretû alkotásaival Párizs, Frankfurt, Dallas, Bilbao, Bázel vagy a svédországi Lund utcáin és terein is. A német fõváros egyik büszkesége a város újraegyesítését jelképezõ Berlin címû szobra. Chillida sok éves vágya valósult meg akkor, amikor 2000 õszén Saint-Sébastien-ban megnyitották a szabadtéri Chillida Múzeumot.

A csodás szoborparkot Juan Carlos spanyol király avatta fel, és az ünnepségen jelen volt Gerhard Schroeder német miniszterelnök is.

A XVI. századi caserio (baszk farm) tizenkét hektáros parkjában a mûvész mintegy negyven, monumentális méretû absztrakt szobra kapott helyet.

Edouardo Chillida Meeting Place III., 1972, Madrid

Akárcsak a nagyméretû munkák esetében, Chillida néhány négyzetcentiméternyi papírfelületen is képes volt magas színvonalút alkotni. Finoman cizellált tusrajzai tökéletes rajzkészségrõl tanúskodnak, kéz-tanulmányai a klasszikus rajzmûvészet stílusában és színvonalán készültek. Ugyancsak figyelemreméltóak különlegesen magas fatartalmú papír-textil reliefjei. A 80-as évek végén, 90-es évek elején készített Gravitáció címet viselõ sorozatáról Chillida ezt mondta: Ezek a mûvek kollázsnak indultak, de idegennek éreztem a ragasztót a papírtól. Az egyik alkalommal utazástól fáradtan, arra gondoltam, miért ne akaszthatnám a papír elé azt, amit eredetileg rá akartam ragasztani. Így jöttek létre ezek az alkotások, melyeknek felületeit valóban csak a lazán érvényesülõ gravitáció tartja össze, érvényre juttatva a papír és a textil könnyû matériáját.

Bár egyik utolsó nyilatkozatában Chillida azt állította, hogy Az én koromban az élet már csak emlék, még voltak megvalósításra váró tervei. Ezekre sajnos nem jutott ideje.

A kortárs mûvészet nagy szobrászát, a ,,vas költõjét" múzeuma kertjében temették el.