Túl vagyunk a ,,jubileumi" szigeten: a hõskorszak Diákszigeteitõl (1993-1995) - amelyek közé még egy Woodstock hommage is befért (1994) - eljutottunk a Pepsi Szigetek egyre gazdaságosabbá váló sorozatának (1996-2002) legújabb állomásáig. A valaha volt Diáksziget szép lassan a ,,középosztály szigetévé" nõtte ki magát, az alternatív és underground kultúra kezdeti feelingjétõl eltávolodva valamiféle piacorientált szabadidõ-eltöltés-szolgáltató központtá vált. Az eltelt idõ alatt folyamatosan bõvült a zenei és egyéb kulturális szolgáltatások kínálata, ahogy a két ötletgazda - Gerendai Károly & Müller Péter Sziámi - közül az utóbbi nyilatkozta: semmiféle ízlésterrornak nem engednek, minden teret kap, ami jó és érdeklõdésre számíthat. Bár ez az utóbbi két kategória nem teljesen fedi egymást, mégis mintha valamiféle érték-közvetítõi és népnevelõi szerepkör vállalására utalna. (Ld. még az ,,egy hét együttlét" szlogenjét, vagy a ,,minõségi programok, nem aktuális divatjelenségek" célmeghatározást.) Gerendai szerint a közönség megteremtette ,,Sziget-hangulathoz" a szervezõk csak a díszleteket adják. Ez csak a körítés, vagy tényleg ez a lényeg? Manapság a Sziget csúcsidõben leginkább egy kultúrglobalizációs kirakodóvásárra, egyfajta multi-kulti Disneylandre emlékeztet. Mintha tényleg azt kutatnák a szervezõk, mi mindennek van, illetve lehet - néha inkább szimplán kereskedelminek tunõ - értéke. Ez a logo-özönnel feldíszített búcsú, vidámpark jelleg, ez a fajta ,,profiltisztátalanság" talán sajátos kelet-közép-európai védjegy? Az alternatív, vagy ha úgy tetszik elit-kultúra és a fogyasztói és tömegkultúra láthatóan mûködõképes összeházasítása lenne a Sziget specialitása? Mozgásszínház és foci, mozi és házasságkötõ sátor, tejbár és kocsma, környezetvédelem és mobil-mánia, szelektív hulladékgyûjtés és cigis bódék, ingyenes internet hozzáférés és kézmûves-sátor, extrémpark és civilsziget, kalandvár és néprajzi helyszínek: minden egymás mellett felkínálva. És ehhez adódik a lényeg: a koncertözön.

Amiben a szigeten felvonuló réteg egyre táguló korosztálya mára egyedivé vált, az úgy tûnik, hogy a fogyasztási javakhoz és toleranciához való vonzódásuk szintje. Mindenevõk, mindent fogyasztók és minden iránt érdeklõ-dõk egy bizonyos szintig. Ha készen kapják, s ha már itt vannak, kipróbálják. Elviselik egymást, s talán nyitottabbak - kulturális értelemben is - mint a magyar átlag. Hozzászoktak az egyébként is váltogatható - ,,posztmodern" -, kaméleon identitáshoz, a külsõ jegyeiben megvásárolható, életformából nem következõ, alkalmilag magunkra ölthetõ divat-csoporttudathoz. Én is lehetek más, Te is lehetsz más.

Muzsikás & Balanescu

A mindent fogyasztás azonban sokkal inkább kisebb társaságok, csoportok, különféle irányzatok híveinek ,,békés egymás mellett fogyasztását" jelenti, mint széles érdeklõdési kört, vagy az egymással való vegyülést. Idõben és térben egymás melletti kis szigeteik, sátrak, színpadok, koncertek köré szervezve, alig szervesülõ izlés-patchworköt rajzolnak a szigetre.

Az is igaz azonban, hogy az ezt a leosztást felbillentõ, oldó kezdeményezések - mert ilyenek is vannak a Szigeten: Cöxpon Ambient Sátorkert, Zöld Udvar - egyre nagyobb sikerrel mûködnek. A zenében még leginkább a Világzenei Színpad esetében metszik egymást ezek a körök: talán itt ad egymásnak találkozót a legvegyesebb összetételû közönség. Egyébként is úgy tûnik, hogy a Nagyszínpad egyre hanyatlóbb minõségû, az igazán nagy sztárokat mind inkább nélkülözõ felhozatalát - hol van már a Prodigy, vagy David Bowie -, ennek a helyszínnek idõnként a Nagyszínpaddal is konkuráló, közönségvonzó ereje képes legalább részben kiegyensúlyozni. Ezévben - többek között - a Pulp és Jovanotti mellé felzárkózó Cesare Evora révén. Itt folyamatos a világszínvonal, s ez elsõsorban a program-szervezõ Márton László Távolodó érdeme.

Kis Sziget-földrajz

Tarlós Istvánnak, Óbuda karizmatikus polgármesterének vészjósló látomásával ellentétben nem nõtte ki magát a sziget: a múltévi maradt a ,,Legek szigete", a tervezett 400 ezer helyett most elõször nem nõtt a nézõszám (355 000), bár ebben az idõjárás is szerepet játszhatott. Ez azonban nem jelentette egyben a bevételek csökkenését is, vélhetõen a külföldi szigetelõk megnövekedett részvétele miatt.

A fõszponzorok közül a Pepsi mintha kissé hátrébb vonta volna az állásait, a Pannon GSM viszont teljes mellszélességgel dobta be magát. Az alapvetõ életfunkciók biztosításához szükséges szolgáltatások - ha sokszor drágán is -, de adottak voltak. A helyszínek, a programok száma már nem bõvíthetõ tovább (mintegy 50 helyszínen, több mint ezer program), de az infrastruktúrán - a kétségkívül egyre impozánsabb, és hangszigeteltebb sátrakon kívül is - még van mit javítani: ezt jelezte az elsõ napon a számítógépes beléptetõ-rendszer lefagyása, illetve a konténer-bódék rossz elhelyezése miatt feltorlódott tömeg.

Tovább alakult, tisztult a sziget-térkép néhány régi helyszín áthelyezésével, s újabbak létrehozásával. Egyre karakteresebb a sziget két átellenes végpontjának kortárs-társmûvészeti, illetve etnozenei-népmûvészeti jellege. Talán a Világzenei Színpad környéke forrta ki a leginkább magát. Az új helyszínekkel kiegészülve - Rádió(c) Roma Sátor, Petõfi Csarnok Folkszínpad, Afro-Latin Színpad, Néprajzi Helyszín, Kézmûves Kirakodóvásár - ez a terület már valamiféle Világzenei Faluként funkcionál, amely jól kapcsolódik a közeli Civilszigethez / Civil Faluhoz, illetve a Zöld Udvarhoz. Ezen a környéken alakultak ki a legizgalmasabb multikulti keresztezõdések, látványcsomópontok: mindennapos esemény a táncba rejtett afro-brazil harcmûvészeti gyakorlatozás, capoeira bemutató mellett elmantrázó énekes-dobos krisnás menet, miközben mondjuk a közeli csecsebecse árus Mekka felé fordulva Allahhoz imádkozik leterített szõnyegén.

Agora Fotó: Eln Ferenc

A Zöld Udvar közeli, határozott arculatot öltõ környezetvédõs-antiglobalizációs bázisa úgy tûnik, ha kissé eltérõ módon is, de hasonlóan multifunkcionális - programok, étterem, stb. - lazulós, elgondolkodós találkozóhelyévé válhat a szigetlakóknak, mint a túloldalon biztos nyugvópontot nyújtó Cöxpon Ambient Sátorkert.

A legszürreálisabb, folyamatos idõutazást kínáló élmények a Durex Táncdalfesztivál sátor és a Blues Színpad egymás mellé telepítése miatt érhették az embert. Itt jelent meg például egy sötét éjszakán - a maga testi valójában - Koós János, aki az egyik legízléstelenebb dizájn - fekete alapon fehér ondósejtek tömege - elõtt nyomta fellelkesülten, a nagy tömegtõl láthatóan inspirálva. Fekete, az alakját elõnyösen slankító szerelésben épp duettet énekelt, majd táncbetétet adott elõ egy színpadra felkért tinivel. Az idõutazás folytatódott a szomszéd sátorban, ahol Deák Bill lépett fel olyan tömeg elõtt, hogy sokan a sátoron kívülre rekedtek.

Az elektronikus tánczene terepe továbbra is a Cinetrip-Labiritmus sokszöge és Fényár Hangár hatalmas sátra köré szervezõdött. Az elõbbi a már megszokott magas színvonalon (Marcel, dj Mango stb.), míg az utóbbi jócskán maga alatt teljesített. Így legalább több lehetõség jutott a közelbe, de kissé kiesõ helyre telepített Tilos Sátornak (Cadik, Palotai), vagy a távolabbi, de húzós bulikat prezentáló WAN2 sátornak (Dreadzone, Dubcity FanatikZ).

Jócskán megnövekedett - nyilván a szponzorok jóvoltából is - az adrenalin-lekötõ ,,sportolási" lehetõségek terepe: gokart pálya, vízifoci, extrémsportok, kalandvár, embercsúzli beépített kamerával és mikrofonnal, vagy éppen hajóhintába oltott bicikli egyaránt rendelkezésre állt.

Dark side of the Island

Már a tavalyi szigeten is megfigyelhetõ volt az öltözködési szokásokban is teret hódító feketedés, ami most visszatekintve már látszik, hogy egy újabb masszív retrohullám elõre-jelzése volt. Az elsõ napon a CURE koncertjérõl özönlõ, ázott, elmosódott sminkû gruftie-k vert fekete-seregét látva, már nyilvánvaló volt: ez egy több nemzedéket felölelõ merítés. A sötét tónusú zenék legkülönfélébb árnyalatai, mutánsai újra hódítanának. Pedig - szokás szerint - szinte minden valaha volt vagy létezõ irányzat, zenei mozgalom képviseltette magát a Szigeten. Mégis úgy tûnt, mintha VivaTV-n edzõdött hazai ízlés megtámogatva, a német nyelvterületekrõl érkezõk egyre növekvõ számú tömegével erõteljesen rányomta volna a bélyegét - fõképp a Nagyszínpad - válogatására. Ráadásul mintha a germán fantasy világ frigyre lépett volna a finnugor önpusztító életérzés, szedált agresszív képviselõivel. Az elvágyódó, nosztalgiára hajlamos északi lélek mélységeit reprezentáló ,,zenei-jelenségek" - rock & roll és Elvis kultusz; tangó-mánia stb. - közül most a melankolikus dark & roll retrókat kaptuk meg (The 69 Eyes, HIM, Nightwish). Hogy mi a jó ezekben a poszt-poszt zenékben, felmelegített, langyosra poposított, elektronizált utánérzésekben - hívják akár fantasy-ódának, dallamosított death metálnak, ilyen vagy olyan rocknak, gótnak, vagy éppen darknak, ki tudja? (Ha már finnugor kultúrkör, akkor már inkább a Värttinä boszorkány-csapata vagy az Apocalyptica csellómetálja.) Tovább sötétítette az amúgy is viharfelhõs eget az angol dark & (neo)goth gitárrock: Cure, Mission, Muse. A legélvezhetõbb - néha kissé Dead can Dances felhangokat pengetõ, máskor meg a jazz felé kacsingató - zenét ebbõl a vonulatból a holland The Gathering vezette elõ, nem utolsó sorban szõke-rózsaszínre csíkozott hajú, orrcimpa-ékszeres énekesnõje révén.

Más téren sem remekeltek a Nagyszínpad fellépõi, de azért akadt néhány kivétel.

A STEREOMC'S például hozta a várt formáját. Ha már elektronikus tánczene, akkor legyen ilyen: elszállt junkie énekes, szuper feka vokálos csajok, izgalmas és nem utolsó sorban eredeti zenei megoldások.

A kevés potenciális magyar sztár közül a QUIMBY, rossz hangosítás miatt eléggé elszállt: ritmus, dinamika az volt, csak épp a finomságok úsztak el. A MáSFéL viszont nagyszerû koncerttel rukkolt elõ, amelyben tömörség, lendület, kitûnõ hangzás, jó vendégzenészek, profi fények, minden együtt volt.

A Nagyszínpad egyik legemlékezetesebb koncertjét azonban mégiscsak IGGY POP adta. Mégha idõnként egy kissé monotonnak, egyhangúnak tûnt is, bomba robbant, amikor az öreg, kiszálazott testû szkeleton nyomta a deszkákon. Elképesztõ energiájú, kisüléses két órát zúzott, szinte minden szünet nélkül egymásba varrt számokkal. Egyszerû, durva, nyers és hiteles.

A legtöbben persze a PULPra és/vagy JARVIS COCKERre voltak kíváncsiak. Jók is voltak, színvonalasan, profin szólt minden, de volt az egészben valami rutinos enerváltság, flegmaság. Korrektül lenyomott számok, de semmi plusz.

Mediterránok elõre!

Jóformán minden színpadon feltûntek a Földközi-tenger medencéjének földrészeket összekapcsoló, egyesítõ zenei tradíciójából táplálkozó zenék. Erõteljes latin-amerikai és afrikai kapcsolatokra is építõ, Manu Chao és Mano Negra iskolán edzõdött francia, spanyol és olasz, de általában véve leginkább internacionális zenekarok. Kimondottan gyümölcsözõnek tûnik a mediterrán-kubai kombináció, az utóbbi térségbõl származó zenészek tûnnek a leginkább exportképesnek (Cesare Evora, P18, Sergent Garcia, Jovanotti stb.)

Egész külön kis ,,world-music" programot valósított meg a Rádió(c) Roma Sátor, amely talán az egyik legjobb húzásnak bizonyult az idei Sziget újításai közül. A színvonalas mûsornak köszönhetõen az egy hét alatt teljesen bejáratódott ez az új helyszín. A kínálat sokszínusége híven tükrözte a cigányzenészek világpolgárságát a tradicionális flamanecótól (Aquadulce) a dzsesszen át (Roby és Tony Lakatos) át az autentikus cigány zenéig (Ternipe, Szilvásy Gipsy Folk Band), vagy éppen a francia ,,manouche" és az orosz cigánydalok egészen fergeteges összeházasításáig (Trio Moreno és Marina Korchinskaia).

Dívában CESARIA EVORA volt a csúcs. A portugál fadót idézõ, whiskyvel, cigifüsttel, magánnyal és keserédes elvágyódással teli zöldfoki-szigeteki mornája a megszokott (nyugat-)afrikai mellett legújabban kubai ritmusokkal keresztezõdik. Ennek megfelelõ volt a koncert felépítése is: kubai tánczene és zöldfoki morna váltotta egymást. A szomorkás, ringató, bársonyos hangszín folyamatos táncra ingerelte - a zene hangulatához egyébként legkevésbé sem illõ - hatalmas tömeget.

A ,,kubai szál" - a megszokott afrikai kapcsolatok mellett: MORY KANTE, GANGBé BRASS BAND - jócskán átszõtte a korábbi évekhez képest talán kevésbé népes, de mindenképpen meggyõzõ francia felhozatalt is. Közülük a P18 elektronikus afro-cuban mixe bizonyult az egész sziget egyik legpörgösebb tánczenéjének. A Párizs egyik legkozmopolitább negyedérõl elkeresztelt banda, nevéhez híven a Párizs-Havanna tengely jegyében dolgozik: az egykor a Mano Negrában billentyûzõ TOM DARNAL import kubai élbrigáddal egészítette ki együttesét. Kubai és karibi ritmusokat, tradicionális dallamokat elektronikus zenével, hiphoppal kevernek ki egészen elszállós ritmusképletekké. A közönség ellen Blues Brothers-es szerelésben - napszemüveg, sötét öltöny & kalap - fúvóstámadást intézõ olasz ROY PACI & ARETUSKA fõtrombitása is fújt már együtt a Mau Mau-val, vagy a Manu Chao-val. Amikor a ska vagy a reggae felé hajlottak el, az igazán jónak tûnt, amikor dzsesszes fúvószenére tértek át az kevésbé, de a tombolás az végig megmaradt. Írületben egyébként a francia MARCEL ET SON ORCHESTRA sziget-záró bulija vitte el a pálmát: ska és punk keverék volt ez is, színpadi és nézõtéri happening jelenetekkel tarkítva. A nõi ruhákba, parókákba öltözött bulizenekar a badiszörf egy koncert-rafting változatát dolgozta ki: egy vállalkozó kedvû bukósisakos fiút gumicsónakon, a tömeg tetején, adtak kézrõl-kézre.

A kreolosított franciák, és ,,eredeti" latin-amerikaiak mellett, kicsi, de erõs spanyol csapat dolgozott a mediterránum tradícióinak további újragondolásán, modernizálásán. A RADIO TARIFA lassúdad, de magába húzó ritmusú dalai az andalúz zenei kultúrából kiindulva, a hagyományos arab-spanyol zenei kapcsolatokat térképezték fel. Egészen az eredetig, a középkorig visszatalálva, de közben régi és modern - elektromos - hangszereket kombinálva formálták egyedivé a hangzást. Fúziós zenéjük utazás idõben, és régiókon keresztül, Afrika és Európa békésen találkozik benne: nem véletlenül választották a Gibraltári-szoros legdélibb városának nevét. A Ska-P hatfos ska-punk csapata is egy régi, de élõ spanyol/katalán hagyományra, az anarchizmusra építve - ami persze mára erõteljes antiglobalista külsõt öltött - terjeszti az igét. Vajon mi történt volna, ha ilyen mozgalmi dalaink lettek volna? Ilyen határozottan szociális töltetûek. Politizálóak. Elsöprõ lendülettel, fúvósokkal, brutális gitár-tempóval elõadva, performansz jelenetekkel megtûzdelve.

A nápolyi Spaccanapoli egy másfajta, de arrafelé szintén élõ ,,protest" hagyományra, a plebejus politizálás zenei tradícióira épített.

A munkáskórusok, a többszólamú éneklés egyébként is erõs népzenei tradícióval kapcsolatot tartó hagyománya, a modernizált, áthangszerelt nápolyi tarantella, az érezhetõen archaikus gyökerekbõl táplálkozó hangzás összevegyítésének eredménye: balladák és pókcsípéstõl táncos lábak, karneváli hangulat, tehát egy meglepetés koncert.

Általánosabb problémákat érintett könnyedebb megközelítésben a Nagyszínpad - Pulp mellett - legsikeresebb koncertjét adó olasz antiglobalistája: JOVANOTTI. A festõként, színészként, íróként is mûködõ dalszerzõ-trubadúr egy olasz-brazil-kubai-angol-amerikai bigband méretû zenekart vezényelve, valamiféle afro-latin zeneörvénybe rántotta a közönséget. Volt ebben minden: dzsessz, funk, soul, reggae, olasz hip-hop, improvizációk, szólók, sõt még egy kis Örömóda átírat is. A fõ összetartó erõ Jovanotti egyénisége. Nincs hakni, unottság, gog, csak teljes odaadás és prófétai hevület.

A sziget egy másik ,,politikai aktivistája" a Világzenei Színpadon próbált ,,ideológiai nyomást gyakorolni", az e tekintetben inkább érdektelenséget sugárzó, hatalmas tömegre. FEMI ANIKULAPO-KUTI & THE POSITIVE FORCE politikus afrobeatjének elsõ húsz perce fantasztikus volt: masszív, tömör, húzós, olyan, amit egyszerûen lehetetlen volt lecövekelve végigállni. Ezt a kezdeti lendületet azután kissé lelohasztotta a sok megállás, a szólóban, mikrofonba küldött ,,üzenet". Késõbb azután ismét felpörögtek az események: egyértelmûvé vált, hogy az apja árnyékán túllépve, ma õ az afrobeat egyik legnagyobb csillaga, s ez a kitûnõ, jazztõl inspirált, funk, soul, hiphop, afrobeat és latin elemeket is vegyítõ improvizatív zene képes a hátára venni a közölni kívánt politikai többletet is.

Viva la revoluzione, viva l' amore

A Sziget egyik legmeglepõbb - válogatásból? korhangulatból? is eredõ - változása, az, ahogy az antiglobalizmus szép csendben belopta magát a szigetre: ergo maga is árúvá, fogyasztási cikké vált, akárcsak a környezet- és természetvédelemmel kapcsolatos szolgáltatások (ld. a ,,környezetvédelmi tudatosságra" rámozduló multik akcióit: szelektív hulladék-gyûjtés, mûanyagpalack-prés stb.) Persze ez egyben felkínált, választható, pozitív lehetõségeket is jelent, s akárcsak a zenében, itt is vannak fokozati különbségek.

A Radio Tarifa kommunikációs eszközként, élõ, vagy épp kevéssé tudatosult, elfeledett kapcsolatok bizonyítékaként és közvetítõjeként ,,használja" a zenét. Ez is egy határokat, elõítéleteket - arab-keresztény választóvonalat - bontogató gesztus, csak szelíd, kevésbé szembetûnõ módon. A Spaccanapoli muzsikája hasonlóan mély multikulturális tradícióból, illetve plebejus tartásból merít. Jovanotti, az antiglobalizmus és környezetvédelem hiperaktív, táncoslábú, langaléta prófétájaként közéleti szerepet is vállal (ld. Bonóval együtt az adósságeltörlés érdekében létrehozott Jubilee 2000 mozgalom), akárcsak a Világzenei Színpad utazó nagykövetei: a guineai-párizsi Mory Kante a FAO megbízásából az éhezés és a szegénység ellen, míg Femi az UNICEF képviseletében saját kontinense fiataljai érdekében tevékenykedik. Femi ,,programpontjai" - AIDS, korrupció, szegénység, munkanélküliség elleni harc -, másokkal kiegészítve már a korábbi évekbõl, például a Fun-Da-Mental ütõs agitpropjából voltak ismerõsek - ld. még menekültek, kisebbségek és általában a harmadik világ problémái. Mindez kiegészítve a Ska-P daltémáival - emberi jogok, anti-globalizmus, antifasizmus, könnyû drogok (jelesül a marihuána) legalizálása, NATO és háború-ellenesség, emlékezés a genovai tûntetésen meghalt fiúra - jóformán már le is fedik a Zöld Udvar tematikáját.

Ez a posztzöld-antiglobalizációs bázis a szigeten már évek óta jelenlévõ és újabb zöld egyesületek összefogásából jött létre múlt évben. Az idén sikerült azonban igazán karakteresre. Komplex, egésznapos programokkal - beszélgetések, viták, kiállítások, koncertek, filmvetítések, képzõ- és harcmûvészeti bemutatók, élménybeszámolók, kézmûves foglalkozások stb. - igyekeztek a szigetlakók figyelmét lekötni. Erre szolgált a környezet is, amelynek a napelemek, transzparensek, a tacepao-fal, a bejáratnál elhelyezett szemét-szobrok éppúgy a részei voltak, mint az egyik legjobb étterem a Szigeten, a bio-vegetáriánus Wabi Sabi. Tematikus napokat szerveztek - Pénz, Ember, Energia, Globalizáció, Természet, Béke -, s ennek révén a résztvevõk és a meghívottak elég pontosan kirajzolták a Zöld Udvar lehetséges bázisát, céljait: állampolgári egyenlõség alapján álló kezdeményezések, csoportok, kisebbségi-érdekvédelmi, emberjogi szervezetek bemutatkozása & környezetvédõ szemlélet és életforma megismertetése, propagálása = fogyasztói társadalom kritikája. Az eltérés a Civil Sziget felhozatalától eléggé szembeötlõ: ameddig az piaca, egyfajta kirakodóvására szolgáltatásoknak, szervezeteknek, intézményeknek, egyesületeknek, felekezeteknek, vallásoknak, hiteknek, addig itt hely, konkrét cél és értékrend szempontjából is egyértelmûbb a szervezõ-dés. A problémák felvetésének módja ebben a környezetben talán valamennyire segíti a világban sok helyütt, de Magyarországon kimondottan pregnánsan a szélsõjobb által kisajátítani próbált antiglobalizációs szóhasználat és diskurzus terepeinek részbeni visszaszerzését.

Senki sem vitatja persze Civil Szigeten koncentráltan jelenlévõ és fellépõ szervezetek, a közszolgálati intézmények jelenlétét, a ,,kis közösség + lelki élet + kaja" felállás jogosságát. Ez már egy bevett sziget-sajátosság, intézményesült karakterjegy. Az öntudatos szigetlakó pedig csak nézelõdjön, érdeklõdjön, és ha úgy tetszik, válasszon. Csak egy kicsit nagy a szórás: az idén 146 pályázóból 103, igaz, többen közös sátorban. A fontostól - a Civil Falu inkább szenvedélybetegségek megelõzésével foglalkozó egyesületei, társadalmi és nemzetiségi kisebbségek képviseletei, hitélet-sátrak - az olyan partikulárisabb egyesületekig, mint pl. Magyar YoYo Egyesület, Magyar Bridzs Szövetség vagy a Ching Hai Legfelsõbb Mester Nemzetközi Egyesület. S hol is láthatnánk máshol ilyen feliratokat, mint pl.: Liturgikus kukucskáló: mai témánk: az Isten

Egyedül nem megy...

Kis tehén vagyok

Baromi béna vagyok

Nincsen tõgyöm se.

(L. Larry)

A kb. húsz ,,környezetvédõ" szervezet által mûködtetett Zöld Udvar - talán csak a Greenpeace maradt a falakon kívül - épp feldúsított programjai révén, sok potenciális résztvevõt szívott el a túloldal képzõmûvészeti szektorától. A Globalizáció napján a ,,független mûvészeti és társadalmi utópiák" címszó alatt VÁRNAGY TIBOR és ORTUTAY TAMÁS beszélgetett Beuys életmûvérõl, majd a MANAMANA antimûvészeti, aktivista hírlevél szerkesztõi, írói mutatkoztak be. (Hirdetõfaluk és szigetre idõzített számuk végig hozzáférhetõ volt a Zöld Udvarban, akárcsak a ,,Lehet más világ!" címû interaktív kiállítás a globalizációról).

Zöld Udvar Fotó: Eln Ferenc	Kaméleon Aktív Art Trió, Szemétszobrok, Zöld Udvar Fotó: Eln Ferenc

A korábban a Medence Csoporttal is együtt kiállító DNS Egyesület elképzeléseihez (az ipari kender hagyományos feldolgozása, hasznosítása) is nyilván jobban illett ez a fajta, ,,public art" terep, mint a túloldal eléggé álmoskás vidéke. A képzõmûvészet állandóan hullámzó jelenléte híven tükrözi a vizuális kultúra másod-harmadvonalas jelentõségét, Magyarországon megszokott háttérszerepét. A tavalyi, látszólag reménnyel kecsegtetõ év után, ismét a csendes érdektelenség volt a jellemzõ. Most is voltak koncertek, elõadások, performanszok, de ezek az esti programok inkább a barátokat, ismerõsöket, szimpatizánsokat, vonzották, mint a szigetlakókat. Megmaradtak a bevált ötletek: az iparosok hangulatos lampionjai, díszletei, az éjjel-nappali játszótér, a Torony Galéria szervezte openArt-rét a Godot Galéria napi-kiállításaival, a Torony és a Dorottya Galéria kombinált programjaival (képzõmûvészeti gyakorlatok szigetlakóknak & kamara-kiállítások), az Agora mini mûvésztelepével.

(A mûvészet-terápiás módszert - amely láthatóan piac-képes - többen felvették fegyvertárukba: példánk okáért az ökumenikus Közös Pont Sátor is.)

Jellemzõ módon az ,,alkalmazott" mûvészeti megjelenések kapták a legnagyobb publicitást: így például a Till Attila nevével fémjelzett Supergroup, vagy a Dorkandkozma páros tevékenysége. Az elõbbi csapat az átalakított Erzsébet-híd után, a Dunán úszó kopárkás, mûfás oázisával - saját meghatározásuk szerint: ,,információátadó felület az információs csatornán" -, majd az Index-szel közös játékával - Verseld meg a tehenet! - szerepelt, az utóbbiak a MATÁV székház után, a Fényár Hangárt vetítették meg (07: Ürodüsszeia: 2002), a már szokásos színezek és zenét keverek kombinációban. A Medence Csoport tavalyi vetítése invenciózusabbnak tûnt, õk azonban amellett, hogy a Cinetrip buli helyét már hagyományosan õk építik, most a lepedõ-bambusz labirintusukat fejlesztették tovább nem vetített, hanem a fordulókban megbújó bónusz képekkel.

Kvázi mûvészeti élménynek ott voltak még a mûanyagpalack-préselõ gép Cesar-kompozíciói, vagy a Luminárium gumírozott és felpumpált építményének korlátozott idõben, hosszadalmas sorban állás után látogatható relaxációs fény- és színélménye.

A ,,társmûvészetek", nevezetesen a Színház és Tánc Sátor terepén - a Banán Jazz sátor közelben lévõ, többnyire teltházas koncertjeinek jóvoltából is - jóval pezsgõbb volt az élet. Az egyébként is izgalmas és színvonalas válogatásban - TÁP SZíNHáZ Etchnoja, a KRÉTAKÖR Liliomja, BOZSIK YVETTE János vitéze, vagy FEHÉR FERENC Avondója -, az alkalmi érdeklõdõ is olyan kitûnõ elõadásokat foghatott ki, mint a The Forman Brothers marionettszínházának Barokk operája, számtalan színpadi és zenei leleménnyel, csehes humorral, groteszk iróniával, vagy a CANDOCO integrált tánctársulatának darabja, amelyben mozgáskorlátozott és egészséges táncosok együtt léptek fel. Az angol társulat Tripple Bill címû elõadásának részeit három neves kortárs koreográfus jegyezte: Jamie Watton, Javier de Frutos és Fin Walker. Mindegyik tétel egyszerû, de hangsúlyos, jól egymáshoz illesztett-koreografált mozdulatokkal, hatásos, erõteljes zenével, fényekkel, puritán színpadképpel dolgozott.

A második rész - Sour Milk - három fehér ruhás, nagyszoknyás, marionettbábuként a földön ülõ nõlakja, valami furcsa mitológiai lénnyé összeolvadva, az elrejtés és sejtetés effektusára épített. A harmadik darab - Shadow - pont ellenkezõleg tett, s így talán ez volt a legbátrabb. Nem rejtett el semmit: megfogták, megragadták a csonkot, tolókocsit, lendítették, forgatták, dobták és elkapták a testeket. A koreográfia ,,használta", kezelte a hiányt, a stigmát, ami az életben hátrány, ha nem is elõnnyé, de sajáttá, egyedi kifejezõ eszközzé vált. Kitûnõ volt a Nyman szerû folyamatosan pörgõ, vibráló, dinamikus zenei háttér megválasztása is. A Szigeten dívó színháznézési szokásoknak megfelelõen folyt a ki-bejárkálás, de itt az elõadás végén is megmaradt a koncerthangulat: a soknemzetiségû nézõközönség tapsán és ovációján még mintha maguk a táncosok is meglepõdtek volna. S végül is erre jó igazán a Sziget: a váratlan élményekre, meglepetés koncertekre, szokatlan találkozásokra.