Fontos, hogy az egyféleséget különválasszuk az egységtõl. Hiszen e kettõsségek jellegébõl adódóan, ideális esetben (azaz nagy ritkán) nem vagy-vagy léteznek, hanem egyszerre, egységben. ,,Nálam a különbség belül játszódik, és az érzékelés belsõ tereinek finom különbségeirõl van szó, arról az illúzióról vagy kegyes csalásról, hogy mintha kettõ lenne, pedig a kettõ egy és ugyanaz, és arról a feszítésrõl, amit ennek tudása az emberen belül okoz", mondja Tolvaly.² Ez a feszítés és az általa generált jótékony feszültség az, ami Tolvaly képeit folyamatos vibrálásban tartja. Vibrálnak, mint a fény és az árnyék, mint a színek és az anyag játéka. A feszültség jótékony, mert energiát, kreatív energiát szül, még akkor is, ha gyakran a melankólia, a nosztalgia hatja át; nosztalgia egy eredetileg megvolt, ám idõközben elvesztett egység után. A mûvészet dolga és lehetõsége, mondhatni privilégiuma, hogy ezt a feszültséget pozitív módon használja, kihasználja. Önmagában nem átok vagy jutalom; jellegét a használat dönti el.

Amit látunk: lombok közelrõl. Amit látunk: egymást takaró festékrétegek, amint csurognak lefelé a térben és idõben, a gravitációnak engedelmeskedve. Amit látunk: az, amit látunk, és az, ami ki van takarva, amit nem látunk. Amit látunk: az, amit az ablak látni enged. Amit látunk: az, ahogy látunk. Amit látunk: az ablak. Az ablak pedig jelen esetben a vászon, de nem ám úgy, mint a jó Albertinél, nem csupán egy átlátszó ablak a világra (már amennyiben a perspektivikus látás ideája egy csupánnal elintézhetõ). Mert az ablak mindenkinél máshol van, mindenkinek más méretû, másmilyen az osztása, másmilyen benne az üveg, ami másképpen tiszta vagy piszkos, és máshova néz. Tehát ha azt mondom, hogy kinézek az ablakon, akkor az rám és csakis rám vonatkozik. De ha ugyanazon az ablakon többen is kinéznek, akkor mondhatjuk-e, hogy e tevékenység elsõsorban a kint látható tájra vonatkozik? Vagy az is elsõsorban a nézõre? És csak azután a látottakra? A szem felépítése miatt a színeket és minden mást is mindenki kicsit másképpen látja. A teljesen identikus élmény lehetõségét a biológia kizárja. Baj ez? Kell az, hogy egyformán lássunk? Vagy nem jó az a kis feszültség, ami a látáskülönbségbõl adódó félreértésekbõl ered? Bíborszínû az ég alja. Dehogyis bíborszínû, hát ciklámen az. Már hogy lenne ciklámen, én inkább rózsaszínnek látom. Na jó, hagyjuk ezt, mondjuk, hogy esteledik. Aztán ki-ki oldja meg magában a dolgot.

	Tolvaly Ernô Lomb, 1999, vegyes technika, vászon, 190x380 cm Fotók: Haris László

Bevonnak minket a lombok a képeken. Csorog ránk a fény, a festék, a szín; a szem, az érzékek ünnepe ez. Hagyjuk magunkat. Nem tudjuk, hol vannak ezek a lombok, kertben avagy dzsungelben, nem tudjuk, pontosan milyen fákon, bokrokon nõnek, nem tudjuk, valójában mekkorák, mert túl közel vagyunk, nem látjuk az egészet. Az egészet persze sohasem látjuk, az egész egy illúzió, amibe azért kapaszkodunk, hogy legyen valamilyen látszólagos rend vagy annak az érzete; egy ál-rend, amivel a káoszt megkíséreljük távol tartani. Ám ha a távolságtartás sikerül, és megvan az úgymond ,,kellõ" rálátás, és íme, látszik valami egész-féle akkor, ugyanabban a pillanatban, megszületik a hiány érzete is. Valami hiányzik. Mert ha csak rálátás és distancia van, akkor a kép képletté válik, de nem primer élménnyé. Aki pedig primer élményre vágyik, annak közel kell mennie, nagyon közel. Olyan közel, hogy rácsorogjon a fény, a szín, az árnyék, hogy mindez beleivódjon a ruhájába, a pórusaiba. Olyan közel, hogy eltûnjön az ablakból a keret. És igaz, hogy így nincs egész-érzet, igaz, hogy nincs rálátás, de az a rész, ami van, az megvan. Az a miénk. A fontos pedig az, hogy mindez megtörténik, és hagyjuk megtörténni. Miképpen a festék engedelmeskedik a gravitáció erejének, és súlyánál fogva lefelé csorog, azonképpen engedelmeskedünk az élmény, a látvány erejének - és befogadjuk azt. Ki-ki úgy, ahogy tõle telik, ahogy az ablaka engedi. És ha elég közel megyünk, ha merünk elég közel menni, akkor egyszer csak átbukunk a túloldalra - transzba esünk -, és hirtelen látni fogjuk az egészet. (Levelek, mondja Emerson, menj közel! Fûszálak, mondja Whitman, szagold meg!) Nem úgy, hogy azon túl és kívül már nincs semmi - mert valami mindig van mindenen túl -, hanem úgy, hogy hirtelen megértünk valamit abból a kevésbõl, abból a részbõl. És a legkisebb megértés is az egész érzetét kelti. A megértés ezért addiktív, kábítószerként mûködik, és ezért van, hogy sokan sok mindenre képesek egy kis megértésért. És ezért van az is, hogy sokan olykor túl közel mennek. De ugyan ki a megmondhatója annak, hogy mi a túl közel? Mindenki számára más és más; az én bíborszínem neked ciklámen, az én közelem neked nincs elég közel.

,,Úgy szeretném megtartani a mítoszt, hogy annak kérdése fel se merüljön!", mondja Tolvaly.³ Ez az óhaj kétféleképpen is értelmezhetõ, s lomb és ablak szempontjából mindkét értelmezés alapvetõ. A mítosz, avagy a nietzschei ,,mitikus anyaföld" kérdése nem merülhet fel, mert a mítosz nem lehet kérdés. A mítosz valósága, ereje csak megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen állítás lehet, s e mítosz forrása a természet. Ha elhagyjuk ezt a mitikus anyaföldet, ha a mítosz kérdésként merül fel, ott a kettõsség valóban átokká lesz, lomb és ablak között megnyílik a szakadék, és ismét láthatóvá lesz a keret. A másik értelmezés pedig azt sugallja, hogy a mítosznak úgy kell jelen lennie, hogy nem mutatjuk meg, hogy fedve, rejtve van - de ott van. Mint ahogy az is ott van, ami a képeken takarásban van; lomb a lomb mögött, festékréteg festékréteg mögött. A mítosz ugyanis nem megmutatható, nem ábrázolható. Nincs olyan ablak, amelybõl a mítoszra nyílna kilátás. Ha kinézünk: ott a lomb, és mögötte megint csak lomb. A többit a használat dönti el.