ERNSZT ANDRÁS itt kiállított képsorozatain (Rétegek, 2002, Folyamat, 2002) a homogénnek tûnõ képfelület szinte ritmikusan lüktet a szín rétegzõdéseinek köszönhetõen. A képeket a finom, visszafogott színek (különösen az impresszionisták színvilágát, színkompozícióit idézõ halványkékek, halványlilák, rózsaszínek, stb.), és a bennük, rajtuk épp hogy csak felsejlõ, át-áttûnõ formák, a különös, szabálytalan ornamentika keltik életre, mintegy megmozgatva a képsíkokat. Ez a mozgás a sorozatjellegbõl kifolyólag felerõsödik, a hullámzás szinte kézzelfoghatóvá lesz, a termet megtölti a színek összjátékából keletkezõ különös vibráció.

Ernszt András Rétegek I-II., 2002, olaj, szitanyomat, vászon, 45x60 cm

Ez a hatás visszhangzik a másik festõ, VÁSÁRHELYI ZSOLT munkáiban is. Vásárhelyi Ernszttel ellentétben elsõsorban a színre, annak dominanciájára helyezi a hangsúlyt. Képeiben és a kiállításon látható videófilmjén, amelyeket akár gondosan kidolgozott színtanulmányoknak is nevezhetnénk, a színek kavalkádjával szembesülünk. Ez a kavalkád azonban jól elrendezett, megrendezett, precíz. A kiállításon látható két nagyméretû képen (me1 2002, me2 2002) a színek harsogó lendületét, a színzuhatagok erejét a képek szigorú geometriája foglalja rendszerbe, strukturálja azt. Videófilmjén (m3 2002) ez a struktúra kel életre, ahol a képeken még a maga statikusságában jelen lévõ színskála itt már állandóan változó szín-átmenetek formájában van jelen. A színek áttûnései, állandó egymásba olvadása a fentebb Ernszt munkái kapcsán említett lüktetést végtelen folyamatként jelenítik meg.

Vásárhelyi Zsolt m2, 2002, videó-installáció

Ennek a lüktetésnek, a színek dinamikájának lecsengése, keretbe foglalása a kiállításon szereplõ két szobrász, Lengyel Péter és Sütõ Ferenc munkája. LENGYEL PÉTER mûve (LK. - XXIII - L.P., 2002) Vásárhelyi képeivel egy teremben kapott helyet, ami a képek erõteljes színeibõl áradó feszültség és a Lengyel Péter mûvének visszafogottsága, letisztultsága által közvetített nyugalom különös együttállását eredményezte. Vásárhelyi képeinek geometrikus rendjét a Lengyel munkáját is meghatározó szigorú geometria visszhangozta. Lengyel mûvében a betöltött és üres tér feszültsége, a már meglévõ és az újonnan megalkotott ellentmondása találkozik egymással, vagy inkább talál egymásra. A csiszolt mészkõ vakító fehérsége megkérdõjelezi az anyag nehézségét, a formába csempészett transzparencia pedig különös könnyedséget kölcsönöz a mû szigorú rendjének.

Vásárhelyi Zsolt m2, 2002, videó-installáció

SÜTÕ FERENC köztéri szobra, a Hagyma (amely Makó város polgárainak felkérésére készült 2000-ben) teszi teljessé a kiállítás (jó értelemben vett) eklektikáját. Sütõ szobra ,,klasszikus mûalkotás" a szó szoros értelmében véve. Megbízásra készült, s Makó jelképét, a makói hagymát hivatott - itt szinte automatikusan következne - szimbolizálni, ám nem, nem szimbolizálja, de megjeleníti. Az organikus formát a bronz (nem utolsósorban) a fény (nappali fény, éjszakai megvilágítás) hatásának köszönhetõen életre kelti, a rétegzések, áthajlások, az organikus egész a maga teljességében van jelen. A mû anyaga (bronz és gránit) szintén megfelel a mûfaj, a köztéri szobor hagyományainak. A szobor természetesen nem szállítódott Makóról Pécsre a kiállításra, öt nagyformátumú színes fotó, egy videófilm és egy kicsinyített változat formájában van jelen a tárlaton. A mûrõl készített videófilm dokumentálja, hogy a szobor valóban ,,beilleszkedett" a városképbe, funkciójának ezzel teljes mértékben eleget téve.

Sütô Ferenc Hagyma-emlékmû, 2000, bronz, gránit, 350x170x120 cm, Makó

A kiállítást megnyitó Bacsó Béla esztéta a mûvek kapcsán a mindegyikben jelen lévõ processzualitás folyamatának jelentõségérõl beszélt. Ez meglátása szerint Ernszt András képeiben ,,a festõi folyamatos átrétegzõdéseként", Vásárhelyi Zsolt munkáiban ,,a színsor lassú vagy gyors áttûnéseként vagy éppen kimetszéseként" van jelen, míg Lengyel Péter munkája ,,a materiálisban alakulás folyamatát engedi meglátni", Sütõ Ferenc pedig ,,a rétegzõdés, a ráhajlás, a valamibõl levés szimbolikájával él".

A kiállító négy mûvész minden elméleti fejtegetésnél, kortárs mûvészettörténeti értekezésnél hatásosabban felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a jelenkori képzõmûvészet valóban az ,,anything goes" szabályai, pontosabban, nem-szabályai szerint mûködik. A kiállított mûvek békés egymásmellettisége paradigma-tikus példája lehetne az utóbbi évek tárgyát képezõ mûvészetelméleti, mûvészettörténeti vitának, mely szerint a kortárs képzõmûvészetben tényleg minden lehetséges. Mégpedig egyszerre.

Az egymástól radikálisan eltérõ mûvészi eszközök, anyagok, kifejezésmódok alkalmazása ellenére, vagy éppen azáltal a kiállításon szereplõ mûvek azt láttatták meg, amit megláttatni a mûvészetnek mindig is privilégiuma volt: hogy másképp látjuk ugyanazt, hogy rajta keresztül megláthatjuk a hétköznapok, a szín, az anyag, a forma másságát.

Ha képesek vagyunk látni.