Michaela Pein, Poros Gábor

Zene: Kunert Péter

Az Art In General csereprogramja keretében Sanford Biggers (1970)
2002. augusztus 2 - szeptember 23. között tartózkodott Budapesten.
A csereprogram magyar résztvevõje Csörgõ Attila.

A program támogatói: Trust for Mutual Understanding (NY), Art In General (NY), Nemzeti Kulturális Alapprogram

Erhardt Miklós: Kezdjük talán egy gyerekes kérdéssel: elmagyaráznád a kiállított mûveket?

Sanford Biggers: A munka négy különbözõ elembõl áll, éppen most fejeztem be az utolsót. Az egyik egy homok-rajz, tulajdonképpen egy piktogram, az ,,Om", a meditációs hang szanszkrit jele a buddhizmusban és a hinduizmusban. Színes homokot szórtam le, hogy úgy nézzen ki, mint egy graffiti, amit mondjuk a vasúti szerelvényeken láthatsz. Ez a technika a saját fejlesztésem, a buddhista szerzetesek homokmandaláinak a technikájából indul ki. A lényege az, hogy egy mulandó képet csináljak, ami kifejezi az élet tûnékenységét, olymódon, ahogyan a graffitik viszonyulnak a mulandósághoz: fölfested a falra, de másnap már valaki ráfesthet vagy letörölheti. Szóval egy nagyigényû gesztus, de nem az örökkévalóságnak készül.

A következõ egy régi munka, még Amerikában csináltam. Egy video, amit egy táncparkett fölé rögzített kamerával vettem fel, madártávlatból. A tulajdonképpeni munka maga a táncparkett, amit kórházakban, iskolákban, metrószerelvényeken, autóbuszokon talált színes linóleumlapokból állítottam össze, csináltam belõlük egy nagy mandalát. Ez volt a hivatalos break-tánc parkett a `Battle of the Bourroughs' (Kerületek Harca) elnevezésû break-versenyen, amelyen az összes New York-i kerület részt vesz, és ahol a video is készült. Szóval eredetileg nem mûvészeti kontextusba készült, hanem egy verseny számára, ami inkább egy társadalmi esemény, egy rituálé, vagy elõadás, szórakozás. Pár hónappal a verseny után volt egy kiállításom egy múzeumban, és akkor bevittem a tácparkettet, kiemeltem a társadalmi kontextusból, bevittem a múzeumi védettségbe, vagy áthelyeztem egy másik kulturális szintre. Úgy akartam bemutatni, hogy nem tisztítottam meg az esemény nyomaitól, rajta hagytam a lábnyomokat, a sérüléseket, az izzadtságnyomokat is.

M: Együtt mutattad be azzal a videóval, amit itt is láttunk?

S: Igen. A videót általában egy nagyon kicsi, hatszor négyes LCD monitoron szoktam lejátszani, ezzel valahogy elmozdulnak az arányok, úgyhogy mikor a videóra nézel, óriás vagy, aki bekukkant ebbe a mikrokozmoszba, mikor viszont rálépsz a táncparkettre, akkor visszakicsinyedsz, újra részévé leszel a makrokozmosznak. Szóval a méretarányoknak ez az elcsúsztatása szorosan hozzátartozott az ötlethez.

A harmadik munkának nincs címe, de magamban csak ,,Fésûsfonónak" hívom. Négy fotó alkotja, amiket a régi Fésûsfonó-üzemben, a kirámolt, elhagyott raktárban csináltam, ahol ezeket a spulnikat találtam, valami 500 darabot, csak úgy félredobva. Szóval lefotóztam, aztán elszállítottam õket a gyárból a Trafóba, és megcsináltam belõlük a szobrot. Ez lényegében egy a padlótól a menyezetig nyúló vertikális plasztika.

Sanford Biggers Kiállítás enteriôr, Trafó Galéria Fotó: Rosta József

Az utolsó darab, amit ma végre sikerült kitennem, a performance-ról készült dvd. A performance közös munka eredménye, öt magyar táncossal és egy zeneszerzõvel csináltuk együtt. A táncosok egy mixet táncolnak el, vannak benne kortárs tánc elemek, breaktánc, thai-chi, mindenféle. Készítettem egy homokmandalát, ami hat szegmensbõl, hat körbõl áll, minden táncos számára egy; a táncosok tulajdonképpen istenek, vagy inkább õk lesznek a Hold, a Nap, az Óceán és a Föld, a központi figura pedig egy Isten vagy Istennõ, aki megteremti mindezeket az entitásokat.

M: Aztán többször helyet cserélnek...

S: Helyet cserélnek, és törvényszerû módon elpusztítják egymást. Aztán az egész elõrõl kezdõdik, újra felépül az univerzum, újra megteremtõdnek az elemek.

M: De a mandalát, azt felsöpörted...

S: Igen, felsöpröm a mandalát, de aztán újra megcsinálom. Az egészet kétszer csináltuk meg. A nagyteremben vettük fel, ahol sokkal magasabb a menyezet, mint az elõtérben, ahol a megnyitón bemutattuk, szóval bent látszik a teljes kép. És ott elkezdtem újra leszórni a mandalát, persze nem fejeztem be, inkább csak jelzés volt...

M: Elmegy szódával...

S: (nevet) Csak ennyi fért bele, öt órára kaptuk meg a termet, ezalatt kellett elkészteni a homokmandalát, beállítani a kamerát, fölvenni a performanszt, felsöpörni a homokot és elkezdeni újra leszórni - szóval volt összesen öt óránk, az is este tizenegykor kezdett ketyegni.

Az egész projekt pedig megy szépen tovább, legalábbis ami a felszívódást illeti: a homokból készült munka a galériában már elmosódott, valaki már rálépett. Olyan hat órába került lerakni - elég munkaigényes dolgokat csinálok - na, és valaki már bele is lépett. De ennek a dolognak éppen ez a lényege. Hogy vajon valódi-e, vagy nem, állandó-e, vagy nem, és persze az egész törvényszerûen elenyészik.

M: Hogyan gondolkozol a kontinuitásról? Ezek a munkák itt igen sokat merítenek - mind fizikailag, mind koncepciójukban - a régebbi dolgaidból.

S: Abban, hogy a buddhizmussal, a mandalá-val dolgozom, az az izgalmas, hogy összehozhatok bizonyos grafikus gondolatokat, ötleteket, olyanokat is, amelyek eredetileg az afrikai, prekolumbiánus, kelta társadalmakból, bennszülött és kortárs amerikai kultúrákból származnak, bizonyos talajhoz kötõdõ akciókkal - mert ezekben a vallásokban és kultúrákban a legfõbb rítus valamiképp mindig a talajhoz kapcsolódik, legyen az tánc vagy a talajra való rajzolás, gyógyászat, tudod, ahogy csontokat dobálnak, hogy meghatározzák a jövõt -, szóval valahogy azt érzem, hogy a buddhizmus a megfelelõ pont, hogy megfogjam ezeket a dolgokat, mert az nem annyira strukturált, nem ágazik annyira el más dolgok felé. Észrevettem, hogy nyugaton az emberek nehezen találnak kapcsolatot az afrikai vagy éppen a prekolumbiánus kultúrákkal, viszont nagyon érdeklõdnek, nagyon vonzódnak Ázsia, általában véve keleti hatások felé.

M: Hát igen, nekik jobb a PR-juk...

S: Pontosan (nevet). Két évig éltem Japánban, rengeteget utaztam Ázsiában, és igazából engem is a buddhizmus megismerése segített abban, hogy világosabban értsek távoli gondolatokat, és a munkámban azt az irányt követem, hogy ezeket együtt közvetítsem a nyugati közönség felé. Például ebben a Fésûsfonó-dologban van az a forma, ami valójában a haiti woodoo-ból ered - ott úgy hívják, poteau-mitan, ez egyfajta központi oszlop, amelyet az emberek rituálisan körültáncolnak, és a táncuk következtében a szellemek kommunikálhatnak, a poteau-mitan mentén le és fel járva -, tehát még mindig használok olyan ötleteket, amelyek különbözõ forrásokból erednek, csak megváltoztatom a formát vagy a kontextust, kicsit néha a jelentés változik meg, de mindig van ebben valami szoros kötõdés a múlthoz. Ezek a koszos spulnik, ezek létrehoznak talán valami kapcsolódást a múlttal, Magyarország kommunista múltjával, a gyárakkal, a történelemmel, és valami hasonló történik a homokrajz meg a mandala esetében is. Ezek olyan tárgyak, amelyek hatalommal rendelkeznek.

A tánc-performance viszont inkább a jövõhöz kapcsolódik, az, hogy a táncosok a világ különbözõ táncait dolgozzák bele a mozgásukba, az valahogy kiveszi a kérdésbõl a fizikai helyed, a hagyományos kötõdéseit szerepét - se nem magyar, se nem amerikai, sem nem európai, sem ázsiai, hanem egy olyan szubkultúra aktívitását látjuk, amely más-más kultúrákban keresi a válaszokat.

M: Tudsz általában mondani valamit a szubkulturális kötõdéseidrõl?

S: Igen tág kérdés, én is csak általánosan tudok válaszolni. Mint fekete amerikai, születésemtõl tagja vagyok egy szubkultúrának. Ezen a szubkultúrán belül persze van számos további szubkultúra. A szubkulturális létben valahogy benne van, hogy kisodródsz, marginalizálódsz. Hogy kikerültél a mainstreambõl. És valahol itt van a globális szubkultúrák találkozási pontja. Annyit biztosan tudsz, hogy nem vagy benne a mainstreamben, ez az egyik legfõbb tapasztalatod. Így nagy valószínûséggel több közös pontot találsz valakivel, aki szintén nincs benne, mint olyasvalakivel, aki benne van. Persze ez nem száz százalékig igaz, de ha én találkozom egy japán rastával vagy egy zsidó breaktáncossal New Yorkban, vagy egy magyar sráccal, aki tök feketének néz ki, de nem fekete, vagy, mint ahogy Taiwanon történt, ahol találkoztam egy német rasta fiúval, aki tökéletesen beszélte a thai nyelvet - szóval mindig jól megértem magam ezekkel az emberekkel. Van ez a fura keveredés, ahol már lehetetlen az egyéneket valami nemzeti vagy kulturális sztereotípia alapján meghatározni.

M: A szubkultúra ugyanakkor behatárol.

S: Igen, egy kicsit bezár téged. De az igazán izgalmas az, hogy a szubkultúrák hogyan válhatnak mainstreammé, hogyan olvasztja õket magába a mainstream. A soul zene a kezdetekkor egyet jelentett a lázadással, csakúgy, mint eleinte a rap, de ennek vége, a marketing átvette az irányítást, bezárult, elfogadták és ezzel el is vesztette az erejét - és az ilyen pillanatokban újra kell rendeznie a sorokat, meg kell szülni egy új szubkultúrát. Ez egy folytonos rekreáció, ami egyre mélyül, egyre mélyebben talál helyet magának.

M: Mindig szükséged van valamilyen szubkultúrára?

S: Ember, hát persze! Kell! Ha nincs, mi a fene marad? Csak a mainstream...

M: Az jutott eszembe a munkádról, a munkamódszeredrõl, hogy kicsit posztmodern, ahogy folytonosan keverednek a különbözõ hatások, kultúrák, úgy, hogy nem képzõdik belõlük hierarchia, tulajdonképpen ugyanazon a felületen kezeled õket - ami kicsikét, de logikus módon akár felületessé is teheti a dolgokat.

S: Amit csinálok, valószínûleg egyenlõségjelet tesz egy csomó különbözõ eredetû gondolat, kulturális hatás közé, ahogy mondod, nem vezet be semmiféle hierarchiát ezek közé az elemek közé, de ezzel szemben kínál is valami pluszt. Én ugyanis még mindig formaképzõnek tartom magam, érzéki képzõmûvésznek. Talán posztmodernnek is, néhány konceptuális megfontolás szerint, de ugyanakkor nagyon taktilisnak; nagyon erõsen kötõdöm a taktilis formához és a vizuális esztétikumhoz. Szóval a nézõ, még ha nem ismeri is pontosan azt az öt-hat szubkultúrát, ahonnan aktuálisan merítek, mégis beleláthat valamit a munkámba, érzéki szinten, tapintási szinten, megkérdezheti magától: Hát ezt meg hogy csinálta?

A másik dolog meg az, hogy ha két ember megáll az egyik munkám elõtt, mondjuk a Fésûsfonó elõtt, akkor az, aki hallott már a Fésûsfonóról, elkaphat valamit a tartalomból, aki tudja, mi a poteau-mitan, az mást ért meg belõle - na, ez a két ember megtaníthat egymásnak valamit, megoszthatják az információikat egymással, tehát a kettejük dialógusa éppen olyan fontos lehet, ha nem fontosabb, mint a munka maga. Ezek ilyen beszélgetõs munkák, lendületet adnak két embernek a beszélgetéshez. És ez jó dolog. Számomra ez egy pozitív eredmény.

Sok munkám, olyan 50-60 százaléka az összes munkáimnak interaktív - nem a computer-interface értelmében, inkább fizikai módon: ha belelépsz a formában leszórt homokba, akkor annak vége, átalakul, a táncparketten lehet táncolni, és a régebbi dolgaimnak is volt ilyen gyakorlati funkciója. Ahogyan a táncosok tánc közben elsöpörték a homokmandalát - tehát sok esetben nem maga a tárgy marad az idõtálló relikvia, hanem éppen az interakció, a térben feloldódott, elszivárgott inspiratív energia.

M: Dolgoztál valaha számítógépes szimulációval, vagy bármilyen digitális médiummal?

S: Nem igazán. Használok Photoshopot, de igazából csak szerkesztõi munkára. Soha nem csináltam semmi interfész-típusú interakciót.

M: És szándékodban áll?

S: Nem igazán. Régebben azt mondtam volna: nem, soha, kategorikusan. De ma már nem mondanék ilyet, mert az egész computer-kérdés egyre érdekesebbé válik számomra, ahogy egyre inkább bekerül a mainstreambe. Mert ma már nem az a kicsit titkos cucc, mint régen volt.

M: Szóval már nem szubkultúra?

S: Igen a szubkulturális aspektusa elszállt, bárki megengedheti magának. hogy vegyen egy digitális kamerát például, bekötheti a számítógépébe és megcsinálhatja a maga videóit. Talán itt más a helyzet, de Amerikában ezek a dolgok tényleg karnyújtásnyira vannak, az emberek mp3-akat csinálnak, cd-ket írnak, van ez a rendkívül gyors kommunikáció. Tehát ahogy egyre széleskörûbb a hozzáférés, a dolog egyre érdekesebb számomra.

M: Az Internet arra is jó, hogy segíti a szubkulturális kommunikációt, gerjeszti a kommunikációt a különbözõ szubkultúrák tagjai között, levelezõlisták jönnek létre, stb.. Mit gondolsz, segíti mindez a szubkultúrák kooptációját, hogy gyorsabban mainstreammá váljanak, vagy épp ellenkezõleg, megteremthetik a saját infrastruktúrájukat?

S: Olyan nagy a mediális proliferáció az Interneten, hogy a dolgok egyetlen éjszaka leforgása alatt elvesztik az underground státuszukat - ha valami felkerül egy website-ra, és rövid idõn belül többmillió emberhez jut el, akkor azt én már nem tartom undergroundnak többé. A technológia keltette obszesszió viszont egyre inkább eltûnik. Mikor elõször használtam ezeket a kis LCD-monitorokat, az azért volt, mert akkoriban ez nagyon high-tech-nek számított, úgy is néztek ki - de én fatörzsekre szereltem õket, lejátszottam egy digi-videót, ami azt dokumentálta, ahogy egy homokrajzom eltûnik - mindezt azért, hogy valamit, ami annyira techy, belevigyek egy mindennapi, fizikailag meghatározott helyzetbe, hogy erre a típusú kontrasztra alapozzak. De az elmúlt tíz évben a számítógépek annyira közhellyé váltak, mint a kalapács. És nekem ez már másképpen érdekes. Most már lehet azzal foglalkozni, hogy mire is lehet használni. Dolgozhatunk velük. És most már kialakulhatnak különbözõ szubkultúrák, mert valódi eszközzé váltak - nem maga az eszköz a szubkultúra, hanem amit beleteszel, a tartalom.

M: Hogy kerültél a mûvészetbe? Említetted, hogy te is breaktáncos voltál...

S: Igen, valamikor breaktáncoltam, és graffitiket még jóval azelõtt kezdtem csinálni, hogy festeni kezdtem volna. Az elsõ mûvészetközeli tapasztalataim tényleg ezekrõl a területekrõl származnak. Különben mûvészeti középiskolába jártam - volt ott minden, de én a képzõmûvészetre koncentráltam -, aztán egy mûvészeti akadémián diplomáztam.

M: Fõállású mûvész vagy?

S: Hát eddig nem voltam az (nevet). Tanítottam egy közösségi iskolában, három éven át, de mielõtt idejöttem, abbahagytam. Most egy ideig megpróbálok így meglenni, vannak meghívásaim, ösztöndíjak, aztán majd meglátom.

M: Milyen hatással van vagy lesz szerinted rád ez a majdnem két hónap, amit itt töltöttél - egyáltalán: mit tapasztaltál?

S: Ezt talán még korai lenne megmondani. Amit viszont látok, hogy itt az emberek sokan még a kezükkel dolgoznak, még csinálnak olyan munkákat, amelyekben van valami érzelmesség, és nekem ez nagyon tetszik. Hogy tetszik-e minden munka, amit láttam (gondolom az augusztus különben sem a legjobb idõszak, hogy az ember sok mûvészetet lásson), az már más kérdés, de a munkáknak ezt a szellemiségét szeretem, és azt hiszem, hogy Amerikában, és különösen New Yorkban ebbõl a fajta szellembõl nagyon kevés maradt. Mikor az akadémiára jártam - és az egy nagyon szofisztikált akadémia volt -, az olyasmik, mint az érzelmek, a romantika, a szépség mind számûzve voltak - ugyan már, olyan divatjamúlt, a posztmodernben már nem a tárgyaké a fõszerep, blabla...

M: Azt hittem, a posztmodernnek már vége...

S: (nevet) Nem tudom, lehet hogy már nem annyira ez a jelszó, de sokan még mindig ugranak rá. Szóval én úgy oldom meg a részvételemet a mûvészeti szcénában, hogy ki be járkálok. Szeretnék rugalmas maradni, de fõleg szabad. Adtam már el munkákat, plasztikákat, állítottam ki galériákban, de mindig vigyáztam, hogy nehogy ott maradjak, szóval nem akarok egy istállóhoz tartozni, mert körülbelül látom, hogy hogyan mûködik a rendszer. Én azokat a mûvészeket szeretem, akik folytonosan nõnek, a munkáikon keresztül teljesednek ki, változnak, és erre a galerista-rendszer, ha korán belemész, nem ad teret.

M: Kaptál már valamilyen kritikát, volt valami reakció a kiállításra?

S: Nem. Abban biztam, hogy te majd mondasz valamit. Nekem a Fésûsfonó a kedvencem, most azt szeretem a legjobban, de ez mindig változik, még kicsit tele van vele a fejem.

M: Én pont fordítva voltam vele, de ahogy most többet megtudtam róla, kezdem másként gondolni, fõleg a poteau-mitan miatt. A fotók kiállítását viszont továbbra is kicsit didaktikusnak tartom. Az én perspektívámból elsõre erõltetettnek tûnt, meg azt gondoltam, hogy ismerem az ilyet, hogy az ember elmegy valahova, idegen helyre, és szükségét érzi, hogy kapcsolódjon ahhoz a helyhez, de nincs elég ideje, szóval valami sztereotípiához nyúl, mint pl. a kommunista ipar, és ezt a számára egzotikus dolgot mint egzotikust mutatja be, csak hát a helyiek erre gyakran úgy reagálnak, hogy megint jött valaki, aki megmondja, hogy mi van. Különben hogy kerültél a Fésûsfonóba?

S: Ott van a táncosoknak a próbahelye, akikkel dolgoztam. Nagy szerencse volt, hogy kapcsolatba kerültem velük, mert általában ez a legnehezebb, hogy hozzájuss autentikus információhoz egy idegen helyen, mert erre a mûvészeti infrastruktúra meglehetõsen alkalmatlan. Különben mondasz valamit, meg nekem is eszembe jutott, hogy ez probléma lehet, de aztán, fõleg, hogy sikerült valami számomra megfelelõ plasztikát csinálni, arra gondoltam, hogy belefér a munkamódszerembe, nem lóg ki. Mindent összevéve meg vagyok elégedve ezzel a kiállítással.