Utalásként arra, hogy a szöveg és a kép egyidejû megjelenítése nem korunk divatja, hanem évszázados hagyományokra nyúlik vissza, a lille-i múzeum nyitóképei között egy XVI. századi, vallási témájú holland festmény, valamint kubista és dadaista alkotások szerepelnek. Van, akinél a szöveg a képet kísérõ kommentárként jelenik meg, van akinél a betûk sora alakul képpé, míg másoknál, mint például ROBERT FRANK több fotóján, a kép és az írás egymásba kapcsolódik. A más-más gondolati megközelítés és az alkalmazott technika sokfélesége ellenére is szembetûnõ, milyen sok kortárs mûvészt foglalkoztat az a jelenség, hogy egy képet kísérõ szöveg vagy egy szöveget illusztráló kép mennyire meg tudja változtatni az eredeti jelentést. Ennek bizonyítékával a hétköznapi életben is gyakran találkozhatunk, hiszen a naponta ránk zúduló, látszólag hitelesnek tûnõ írott vagy elektronikus úton kapott információ sokszor nem más, mint nehezen rajtakapható félretájékoztatás. A média tisztaságát és megbízhatóságát vonja kétségbe MELVIN CHARNEY-nak The Parable Series (1989-2001) címû alkotása is, amelyben az újságlapokat áttetszõ festékkel kente be, olymódon, hogy a szöveg alig olvasható, de kikövetkeztethetõ. SOPHIE CALLE, mint sok esetben, ezúttal is saját életébõl merítette munkájának, a Vingt ans après, lundi 16 avril 2001-nek témáját. Azt a napot mutatja be, amikor saját kérésére egy magándetektív követte õt. (A címben olvasható húsz évvel késõbb arra utal, hogy korábban már átélte ugyanezt a kísérletet.). Sophie Calle részletesen, óráról órára leírja napi programját, hova ment, kivel találkozott, mirõl beszélgettek, és a szöveg mellett a magándetektív által készített fotókat láthatjuk. Sophie Calle mûve játék a kép és a szöveg között, és azt vizsgálja, hogyan közvetítik a szavak és hogyan a képek ugyanazt az eseményt. Szembesíti a fotókat saját leírásával, aminek következményeként a realitás és a fikció közötti határ elmosódik. A francia ALAIN BUBLEX munkájában is a képzelet és a valóság keveredik egymással, mégpedig nehezen elválasztható módon. Glooscap nevû kitalált városát, és annak ugyancsak hamis, maga által kreált, de létezõnek könnyen elfogadható archívumát tárja elénk a Glooscap de 1604-à nos jours (1998) címû installációjában. A város egyáltalán nem utópisztikus, hanem olyan, amilyennel a világ minden részén találkozhatunk. Valódi régi térképek, képeslapok, fotók, urbanisztikai rendezési tervek mutatják be Glooscap fejlõdését, alapításától napjainkig. Leírás olvasható a város klimatikus viszonyairól, statisztikai adatairól, és igazi térképen Glooscap helyét is kijelöli Kanadában. ,,Hogy Glooscap létezik- e vagy sem, nem fontos. A lényeg az, hogy számomra létezik, éppen úgy, mint akármelyik város, ahol még nem jártam" - mondja Bublex, aki a képzeletbeli város létezését valóságos elemek segítségével hiteti el velünk. És ez megint egy példa arra, hogy egy kép a hozzáfûzött szövegtõl függõen milyen sokféle jelentést kaphat.

Patrick Corillon Le Plafond d'Oscar Serti, 1993

PATRICK CORILLON legtöbb munkájának, így a kiállításon bemutatott installációjának tárgya is hosszú évek óta egy kitalált személy, a Budapesten született Oscar Serti (Szerti Oszkár). A Le Plafond d'Oscar Serti (1993) hat képernyõjén hat fiatal nõt látunk beszélni, miközben mindegyikük idõnként lopva a plafonra néz. Az állandóan ismétlõdõ érthetetlen gesztust Corillon kísérõszövegébõl fejthetjük meg, amibõl kiderül, hogy a helyiségben egy piros tintával írt feliraton az áll: ne nézzen a plafonra! Régi, kopott filmkockákat látunk magunk elõtt, a leírásból megismerkedhetünk Oscar Serti professzor több mint kétszáz történetének egyikével, de a valóságban semmi sem létezik: a film újonnan készült, Oscar Serti pedig, ahogy Bublex számára Glooscap, csak Corillon gondolataiban él. Kép és szöveg együtt jeleníti meg a mûvészek által létrehozott, de számunkra nem létezõ világot. STAN DOUGLAS Nut'ka (1996) címû filmjén egy csodálatos kanadai vidéket látunk, miközben egyszerre két személy elbeszélése hallható arról az eseményrõl, ami a bemutatott helyen történt. Az indiánok kiirtását célzó hatékony ténykedés mellett a narrátorok arról is mesélnek, hogy a XVII. században itt szálltak partra az európai gyarmatosítók, és amikor az ott élõ indiánoknak feltették a kérdést, hogy mi a hely neve, õk azt felelték, hogy ,,Nut'ka". A messzirõl érkezett idegenek azt hitték, hogy a kérdésükre kaptak választ, holott az azt jelentette, hogy ,,távozzatok innen!". (A vidéket azóta is Nut'kának nevezik.) A félreértett válasz, valamint a két, egyszerre beszélõ férfi nehezen követhetõ elbeszélése a kultúrák közötti meg nem értésre utal, ugyanakkor Douglas munkájában is tetten érhetõ a szöveg és a kép furcsa kapcsolatának problémája, hiszen az elragadóan szép táj az indiánok szomorú sorsát idézõ történetet meghallgatva már nem a szépség fogalmát idézi fel bennünk.

Az egyik legismertebb videómûvész GARY HILL több alkotással is szerepel a kiállítás három helyszínén. Ezek közül az egyik legizgalmasabb az, amelyikben a beszéd képpé válik. Valaki egy szöveget olvas fel, amit a képernyõn egy személy a süket-némák jelbeszédével tolmácsol. A kéz alakjának sokféle átalakulása és helyzetváltoztatása a térben annyira lefoglalja figyelmünket, hogy egy idõ után már nem is halljuk a szöveget, csak a képi élményre figyelünk. A francia TANIA MOURAUD Wysiwyg (1989) címû munkájában éppen ellenkezõje történik, õ a szöveget változtatja képpé. A fekete alapra festett fehér betûket olyan hatalmas méretûre nagyítja, hogy azok betöltve a rendelkezésre álló teljes teret, olvashatatlanná válnak, és elveszítve szóbeli jelentésüket, tisztán csak vizuális hatást keltõ festõi elemekként jelennek meg. CLAUDE CLOSKY eredeti jelentésüktõl elvonatkoztatva, a mindennapjainkat elárasztó, jól ismert márkajelzésekbõl álló betûsorból készítette el Auchan (1992) címû ABC-jét, ahol az egymás mellett sorakozó színes alkotóelemek mozaikszerû, dekoratív képet eredményeznek. A skót születésû, de Finnországban élõ CHARLES SANDISON Ocean-ja (2001) a szavak óceánja. Mint a mikroszkóp alatt vizsgált baktériumok, úgy nyüzsögnek - a számítógép-program által meghatározott ritmusban - lábunk alatt a földre vetített szavak. Ahogy a kutya a farkát, úgy kergeti egyik szó a másikat, és ha sikerül elkapnia, gyerekük születik - mondja Sandison. A szavak egymáshoz képest valóban hol távolodnak, hol közelednek, idõnként össze is érnek, és ilyenkor vagy elveszítik jelentésüket, vagy összekapcsolódva, új értelmet kapnak Sandison szavai. Akárcsak az ember, elöregszenek és meghalnak, miközben újak születnek, és ,,a demográfiai hullámnak" megfelelõen csökken vagy nõ a ,,szósûrûség": a szavakkal hol ritkán, hol zsúfoltan teleszórt, vetített ,,szõnyegen" járkálhatunk. BARBARA KRUGER 1991-ben a New York-i Mary Boone galéria számára készítette el az Installation View elsõ változatát, amit most a lille-i múzeumban a helyhez és az alkalomhoz illeszkedõen módosított. A terem mérete lehetõvé tette, hogy megnövelje a dimenziókat, és mivel Barbara Krugernél a szövegek megértésének alapvetõ jelentõsége van, az angol szavakat, mondatokat franciával helyettesítette. A falakat, a mennyezetet és talajt teljesen beborítják a hatalmas, piros karakterekkel fekete és fehér alapra írt gondolatok, amelyek elsõsorban az egyén másokhoz viszonyuló helyzetét veszi vizsgálat alá, és erre invitálja a látogatót is. Ezt a célt az írott szöveg tartalmán kívül azzal is igyekszik elérni, hogy a szövegek elolvasásához nemcsak szembe és oldalra, de lefelé és fölfelé is kell néznünk. Míg Barbara Krugert az emberek közötti kapcsolatok foglalkoztatják, addig JEAN LE GAC azokat az önvizsgáló gondolatait tárja elénk, melyekben saját eddigi életének értelmét kérdõjelezi meg. Fekete-fehér önarckép-fotóit kísérõ szövegeiben arról olvashatunk, hogy hogyan lett festõ, valóban festõ-e, és ha igen, szükséges-e, hogy festõ legyen. Hasonló kérdések foglalkoztatják PHILIPPE CAZALt is. De plus en plus de gens apprécient l'art moderne, nous aussi ( 1985) címû plakátszerû színes fotóján magát Cazalt, tõle távolabb egy oldalra nézõ, valamit figyelõ fiatal nõt láthatunk, és a címül is szolgáló ,,egyre több ember becsüli a modern mûvészetet, mi is" feliratot olvashatjuk. Casal arra próbál választ találni, hogy valójában kik a mûvészeti világ meghatározó szereplõi, az alkotó avagy a nézõ. A New York-i Times Square tarka színekkel villogó neonreklámjait, a hatalmas méretû betûk dadaista kavalkádját bemutató filmjében, a Broadway by Light-ban WILLIAM KLEIN már 1958-ban ráirányítja a figyelmet a mûvészet és reklám között alakuló kapcsolatra.

Charles Sandison Ocean, 2001

A kiállítás több szereplõjének alkotásaiban az ember mellett a természet is fõszereplõként jelenik meg. Az izlandi származású, amerikai RONI HORNnak, aki sokféle területen fejti ki tevékenységét, készít szobrokat, rajzokat, könyveket és installációkat is, ezúttal fotóit, a Still Water-t (1997-1999) láthatjuk. A Temzérõl készült impresszionista felvételein apró számokkal jelöli meg a részletekhez tartozó, kép alá írt szöveget, azoknak az életrõl, halálról, festészetrõl vagy éppen politikáról szóló gondolatoknak a szóbeli, megfogalmazását, amelyeket a víz szemlélése ébresztett benne. Hasonló szellemben, de kevésbé lírai kifejezésmódban készültek az angol HAMISH FULTON alkotásai, akit különösen az ember és a természet megromlott kapcsolata foglalkoztat. A mûvész vándorlásai során született fotóit többnyire megfigyeléseirõl készített jegyzetei, útinap-lójának részletei egészítik ki, de nem egyszerû kommentárként, hanem mûveinek képi részével egyenrangú, azzal azonos szerepet betöltõ alkotórészként. Dead Hedgehog, Fox, Squirrel (1983) címû mûvét egyrészt a Franciaországban, a Földközi-tenger és az Atlanti óceán közötti vándorlása során készített, vastag tölgyfakeretbe foglalt fekete-fehér fotók alkotják, másrészt azoknak az elhullott állatoknak a gondos tipográfiával nyomtatott listája, amelyekkel hosszú utazása alkalmával találkozott. Az észak-írországi Londonderry-ben élõ WILLY DOHERTY lakóhelyérõl készítette figyelemfelhívó fotóit. A közösségek közötti meg nem értésbõl fakadó gyilkos terrorizmus és erõszak által beárnyékolt város életének nehézségeire utaló, politikai indíttatású mûben a füstbe-ködbe veszõ képi megfogalmazást a fotóra írt szavak hangsúlyozzák.

A nagy hozzáértéssel válogatott, gazdag anyag, amelybõl itt csak néhány alkotás ismertetésére nyílt mód, jól reprezentálja azt, amit Régis Durand a következõképpen fogalmazott meg: A kép más, közös mércével nem mérhetõ rendbe tartozik, mint a beszéd, és a szellem szempontjából különleges helyet foglal el, Michaux szavaival ,,a gondolkodás nyersanyaga". Ugyanakkor a kortárs alkotások gyakorlatában nagyon megnehezíti a tisztán elkülöníthetõ tárgy létrehozásának kísérletét. Nemcsak anekdotikus keresztezõdésrõl van szó, hanem a gondolkodás olyan eszközérõl, amelyben szöveg és kép együttesen vannak jelen.